Jó pár évvel ezelőtt krónikus köhögéstől szenvedtem, heteken át kínozott, emlékeim szerint tizenegyféle köhögéscsillapítót próbáltam ki, gyakorlatilag bármit, amit a háziorvos automatikusan felírt a rendelésen, vagy amit patikus javasolt. A szűnni nem akaró köhögés nagyon zavaró volt, aludni sem hagyott, a bordáim közti izom begyulladt az állandó megerőltetéstől. Az nem derült ki, asztma-e, allergia, stressztől van-e, de egy biztos: nem múlt semmitől. A nyaralást is beárnyékolta, így bementem a Balaton parti üdülőhely ügyeletére is a panasszal. Az ügyeletes doktornő diagnózisa az volt: ne hisztériázzak, nagyon belelovalltam magam ebbe a köhögésbe. Biztosan nem használt a sok – talán egymás hatását is csökkentő – szer, de az orvos mondata porig alázott. Aztán újabb köhögéssel telt hetek elteltével, a munkahelyemről hazafelé, a lakóhelyemen újra bementem az ügyeletre. Amikor behívtak a rendelőbe, elkezdtem sorolni az idősebb, fehér köpenyes hölgynek a panaszomat, de ő egy kicsit cinkosan-mosolyogva mutogatni kezdett a fiatalabbik, szemben ülő nő felé: ő az orvos, neki mondja. Elnézést kértem, megfordultam, újra belefogtam a mondandómba. A fiatal doktornő hosszan nézett, figyelmesen hallgatott, végül ennyit mondott:
- Látom már nagyon fáradt. Nagyon fáradt ettől a sok köhögéstől.
Elkezdtek folyni a könnyeim. Már nem emlékszem, hogy azért, mert újra rám tört a köhögés, vagy inkább azért, mert megkönnyebbültem. Hetek óta először egy orvosi rendelőben végre rám nézett valaki, látott engem, mint egy másik embert, akinek panasza van, és komolyan vette, amit mondok. A doktornő annyit kért, ha kibírom, éjszakára ne vegyek be semmit, tisztuljon ki minden, és ő javasol másnaptól egy új szert. Így tettem: másnap kipróbáltam azt általa felírt köhögéscsillapítót. Szemernyit sem túlzok: két napon belül elmúlt a köhögésem. Már akkor is úgy éreztem, hogy nem feltétlenül a „csodaszer” segített. Hanem az, hogy az orvos emberként fordult felém és így is szólt hozzám.
A mondandóm nem a jó és rossz orvosról szól természetesen. Hanem arról, mekkora súlya van a gesztusoknak, az empatikus odafordulásnak, és mennyire nem mindegy milyen szavak hangzanak el kórházi, rendelői környezetben.
„Van fájdalma? Jelezze, ha fáj”; „Próbáljon megnyugodni, lazítani”; „Megpróbáljuk ezt a másik injekciót”- ugye mindannyian hallottuk már ezeket a mondatokat orvosi vizsgálat közben? Nem találunk benne semmi kivetnivalót. Egy sajátos szituáció megszokott és jellemző kísérői.
Ha viszont másképp közelítjük, és olyan fordulatokra cseréljük a fentieket, mint: „Biztonságban van”, „Sok módon segíthetünk, ha kellemetlen lesz önnek”, „Nagyon jól csinálja, csak lélegezzen mélyen”, akkor talán mégis tetten érhető a különbség. Az első példák valószínűsítik a fájdalmat, a tehetetlenséget, és a kudarcot, az utóbbiak a kontroll-, és biztonságérzetre helyezik a hangsúlyt, pozitív megerősítést adnak, a páciens nem elszenvedő alanya egy történésnek, hanem aktív, kompetens résztvevője. Nagyon nagy különbség.
Mindannyian tapasztaltuk már, milyen kiszolgáltatott helyzetben vagyunk az orvosi rendelőben, műtétre várva, szülés közben, baleset esetén. Repkednek fejünk felett a különféle szakkifejezések, alkalmazkodni kell a kórház sajátos világának szabályaihoz, működéséhez, miközben az egészségünk a tét, és szorongunk. Ilyenkor minden kimondott szónak, gesztusnak, lekezelő mondatnak vagy biztatásnak is óriási jelentősége lehet. Felnagyítódik, jelentőssé válik minden apróság, az is, hogyan szólnak hozzánk. Sok egészségügyben dolgozó szakember ma már tudatosan él olyan módszerekkel, amelyek révén (tulajdonképpen „néhány jól megválasztott szóval”) támogatni tudják a betegeket. Ez nem csupán emberibb megközelítést, odafordulást jelent, hanem a páciens egészségügyi állapotában is mérhető javulást idéz elő.
Annak, hogy a jól felépített kommunikáció könnyedén célba ér a másik oldalon, és ott valódi, mérhető változást eredményez a gyógyulás folyamatában, tulajdonképpen nagyon egyszerű a magyarázata. Sok olyan természetes, hétköznapi élethelyzet van az életünkben, amely – bármilyen hihetetlenül hangzik is – spontán transzállapotot eredményeznek. A szerelem első felfokozott időszaka, egy rendkívüli stresszhelyzet, a vajúdás órái a legkézenfekvőbb példák erre. A tudat beszűkül, saját szubjektív élményeink felnagyítódnak, az ember mindent magára vonatkoztat, és szinte szó szerint értelmez.
Ebben a spontán kialakult, módosult tudatállapotban nem mindegy tehát, ki szól hozzánk és azt hogyan teszi. Minden szó sokszoros hatással ér célba, egy átlagos tartalmú és jelentőségű mondat is szuggesztióként hat. Üzen, sugall valamit, beleivódik a tudatunkba, és ott nagy hatással él tovább. Éppen ezért nem mindegy, hogy kizárólag a betegségre, a lehetséges fájdalomra, komplikációkra korlátozik a kommunikáció, vagy szándékosan pozitív aspektusok is belekerülnek-e.
Amennyiben minden tudatosságot nélkülöz a kommunikáció, és a sajnálatosan megszokott rutin szerint zajlik, akkor nem ritka, hogy csak úgy ömlenek a páciensre a negatív szuggesztiók. Ebbe a riasztó latin szavak, a sajnálkozó arckifejezések, lemondó sóhajtások, és a kórtermi vizit során – a páciens bevonása nélkül, lényegében a feje felett – elhangzó szakmai párbeszéd is beletartozik.
„Őt mindenképp ki kell szedni az ágyból és lábra kell állítani” – szép példája a páciens tárgyiasításának és passzív szerepbe kényszerítésének. „Sikerült feltornázni a vérnyomását?” „Köhögjünk egyet!” – az ironizálás, a többes szám infantilizálja a beteget, fokozva a kiszolgáltatottság érzését. „Ez a kezelés fájdalommal jár, gyakran sírni szoktak a kisbabák” – előrejelzés garantáltan szorongást vált ki az anyában, az ő aggódása pedig bizonytalanságot, frusztrációt okoz mindkettőjüknél.
Maga a tagadó formula is ellentétes hatást vált ki. A „Ne gondoljanak a rózsaszín elefántra!” felszólítás elhangzása után mindenki egy rózsaszín elefántra gondol, van, aki látja is maga előtt. Az említett tudatbeszűkülés miatt a „Ne aggódjon!” felszólításbó a páciens csak azt hallja, hogy „aggódjon”. Helyette a „Biztonságban van” kifejezés az egyik legfontosabb mondat, amit hallhat. Az „Elaltatjuk” vagy az „Altatás alatt lesz” akár a fulladás, a halál képzetét is keltheti valakiben, a műtét után elhangzó „Készen van”, „Vége van” szintén hasonló asszociációkat kelthetnek. Az ehelyett használt köszöntés, majd „Az orvos éppen most fejezte be a műtétjét, biztonságban van” megnyugtató hatással van. A „Mennyire fáj?” „Hogy vagyunk ma?” leereszkedő kérdése helyett a „Hogy halad a javulásban?”, „Észrevett biztató jeleket az állapotában?” többet segít. A „Milyen gyakran vannak fájásai?” helyett a „Milyen gyakran érez méhösszehúzódásokat?” nem „írja elő” a fájdalmat, hanem átkeretezi a helyzetet.
Kutatások támasztják alá, hogy a különböző pozitív szuggesztiós technikák alkalmazása nagyban segítheti az egészségügy szinte minden területét, a műtét előtt állók pszichés felkészítését, a beavatkozások utáni felépülést, de ugyanúgy a sürgősségi helyzeteket, vagy a szülések levezetését is. Kimutatható hatása van a pozitív szuggesztiós technikáknak a sebgyógyulásra, a műtét közbeni vérvesztésre, vérnyomásra, kényelmetlen eszközök, eljárások elviselésére, és az ezekkel való együttműködésre, a kellemetlen mellékhatások (pl. émelygés, hányás) kiküszöbölésére. Ma már sok szakember – aneszteziológusok, szülésznők, sebészek – tudatosan képzik magukat, és igyekeznek a kommunikációjukat támogatóbbá és hatékonyabbá tenni. A terápiás értékű orvosi kommunikációra tekinthetünk úgy, mint alkalmazott pszichoterápiára.
Nekem azóta az a bizonyos doktornő a háziorvosom. Óriási a praxisa, így nem volt könnyű elintézni, de átkönyörögtem magam hozzá. Cserébe azt ígértem, alig leszek beteg, kevés munkát adok, amit szerencsére sikerült is tartanom. Amikor nagyon ritkán mégis találkozunk a rendelőben, úgy érzem, semmi sem változott. A doktornő felém fordul, figyel rám, személyes kérdéseket tesz fel. Nem egy sorszám vagy egy karton vagyok, hanem egy ember.
Irodalom: A szavakon túl (Kommunikáció és szuggesztió az orvosi gyakorlatban, szerkesztette: Varga Katalin), www.sas-ok.hu
