Szereteted szívemben örökké él…

Lenke kisiskolás volt, amikor édesanyja nagyon fiatalon, 29 évesen meghalt. Azóta 43 év telt el és 25 éve ő maga is anya. Azonban a fél árván maradt kislány fájdalma a mai napig ugyanolyan elevenen él benne. Úgy érzi, hogy egyedül maradt a gyászában és mint mondja, az ilyen traumák esetén óriási a szerepe és felelőssége a családnak és a szakembereknek.

Egy anya elvesztése az élet egyik legnagyobb tragédiája. Nagyon sokat morfondírozik azon, hogy mi lett volna, ha…  Mi lett volna, ha az édesanyja látja felnőni, vajon büszke lenne-e rá? Milyen lett volna az első találkozása az unokájával és mennyire szeretné őt? Mi lett volna, ha a nehéz helyzetekben megölelhette volna, vagy csak elmesélhette volna mindazt, ami bántja?

Lenkének, mivel még nagyon kicsi volt, kevés emléke van az édesanyjáról. Mindig melegséggel tölti el a szívét, amikor a közös családi fotókat nézegeti. Valójában pár emlékfoszlányon kívül ennyi maradt neki a szeretett nőből, akinek az életét köszönheti.

– Nem tudom felidézni a hangját és a vele együtt töltött – még a betegsége előtti – időket. Arra emlékszem csak, mikor már megműtötték és itthon volt. Agydaganattal operálták, apukám ápolta. Emlékszem, ahogy fürdette, ott álltunk a kád szélénél és mondta, hogy vigyázzak, hogy nehogy belecsússzon. Miután megműtötték, a fél oldala le volt bénulva és nem tudott egyedül közlekedni. Mindig apukámnak kellett beemelnie a kádba – idézi fel azokat a napokat. – Arra is emlékszem, hogy bent a szobában együtt ettünk egy Leo jégkrémet. Csokoládés volt – én amúgy nem szerettem a csokisat -, de bennem maradt, hogy isteni finom volt. Sokszor kerestem azóta is azt az ízt, de soha nem találtam.

Egyedül a gyásszal

Azon a bizonyos napon, amikor édesanyja elment, Lenke épp a nagyszüleinél volt Debrecenben. Amikor elmondták neki, hogy anyukája úgy aludt el, hogy már nem fog felébredni, nagyon sírt. Kapott egy pohár vizet, ez a kép a mai napig elevenen él benne.

  • Apukám nem vitt el a temetésre, mert meg akart óvni, de ez nagyon rosszat tett velem, mert nem tudtam elbúcsúzni, nem tudtam lezárni. Nem segített maga az esemény, a temetés abban, hogy utána könnyebb legyen – meséli. – Sokáig – egészen középiskolás koromig – nem is mertem egyedül kimenni a temetőbe. Egy megmagyarázhatatlan félelem volt bennem.

Mint mondja, már kisgyerekként is nagyon emocionális volt, de édesanyja halála még érzékenyebbé tette. A legnagyobb fájdalmat a veszteségen kívül az okozta, hogy nem tudta kivel megosztani bánatát. Édesapja ismét megnősült és nevelőanyja nem könnyítette meg számára a gyász feldolgozását. Lenke anyai szeretet és ölelés helyett bántást kapott. Bár apai nagyszülei szerető gondoskodással vették körbe, a veszteséget nem tudták feledtetni. Felső tagozatosként gyakran kérdezgette apukáját édesanyjáról, ezen beszélgetések alkalmával azonban mindketten zavarban voltak, mintha tabu témát kerülgetnének. A közös fényképek is a szekrény mélyére kerültek, ám amikor senki nem látta, Lenke kikutatta és kíváncsisággal nézegette őket.

  • Amikor a kisfiam, János már alsós volt, elmentem pszichológushoz és mindig oda lyukadtunk ki, hogy az anyukám elvesztése nem lett megbeszélve és ez minden probléma gyökere. Évtizedekig, amikor egy nénit láttam, aki hasonlított az anyukámra – az arca vagy a mosolya -, mindig azt vártam, hogy egyszer csak odafordul hozzám és azt mondom neki, akárcsak egy filmben, hogy ’Tudtam, tudtam, hogy nem haltál meg!’ És képzeletben futunk egymás felé és megöleljük egymást. Miközben tisztában voltam azzal, hogy ez lehetetlen, egy óriási vágy volt bennem, hogy megtörténjen. A pszichológus azt tanácsolta, hogy írjak levelet, búcsúzzak el tőle, de a mai napig képtelen voltam rá. Úgy éreztem, hogy nem tudom megtenni.

Lenke, mint meséli, nagyon hasonlít az édesanyjára. Fia, János sosem találkozott a nagymamájával, csak képekről és elbeszélésekből ismerheti.

  • Fantasztikus érzés volt, hogy amikor már tudta, hogy a nevelőanyám nem az igazi nagymamája, egyszer csak ’anyukád’ helyett ’mamának’ nevezte. Sosem látta, de ez olyan jól esett. Tudja, hogy nekem ez óriási bánat és egy olyan veszteség, amit senkivel nem lehet pótolni. János számomra egy csoda, tudom, hogy érte érdemes élni ebben a világban, de az anya hiányát nem lehet betölteni. Nem minden nap zokogok, de mégis itt van bennem folyamatosan ez az űr. Óriási fájdalom, nagy-nagy szomorúság és ezen nem lehet változtatni. Nem olyan érzés, hogy meggyógyul majd, a halál nagyon végleges. Sokáig azt mondtam, hogy nem fogok addig gyermeket szülni, amíg be nem töltöm a 29. évet, nehogy én is meghaljak és a gyermekem itt maradjon, mint én, anya nélkül. Tudtam, hogy milyen fájdalmas elveszíteni egy szülőt. Aztán úgy hozta a sors, hogy korábban hoztam világra Jánost.

Istenhitről és test és lélek fájdalmáról

29 évesen nem halt ugyan meg, azonban folyamatos betegségekkel küzd, amelyek megnehezítik a mindennapjait. Mivel számos módszerrel próbált már lelke mélyére ásni, hogy enyhüljön fájdalma, tisztában van vele, hogy testi tünetei lelke üzenetei.

  • Középiskolás koromban volt egy szívburok gyulladásom. Az ember keresi, hogy mi az oka ennek, tudjuk, hogy a lelki problémák előidézhetnek betegségeket. Ha szó szerint nem is szakadt meg a szívem, de szeretetlenségben éltem, tényleg mostoha volt a nevelőanyám. És mindvégig egy nagyon erős vágyakozás volt bennem, hogy bárcsak élne az anyukám. Akkor úgy éreztem, hogy ha élne, akkor ez az egész nem így történne.  Volt, hogy ültem a János ágya szélén és arra gondoltam, hogy milyen jó neki, hogy én itt ülhetek és nem érzi azt a hiányt, amiben nekem részem volt.  Amikor felnőttek között bent feküdtem a kardiológián és a főorvos úr azt mondta, hogy ha egy héttel később jövünk, már nem biztos, hogy tudott volna segíteni, akkor nagyon megrémültem. Megöleltem az apukámat. Furcsa volt, mert mi korábban nem nagyon ölelkeztünk. Visszaölelt, de olyan zavart volt a helyzet.

Lenke azt meséli, hogy látszólag úgy éltek, mint egy átlagos család. Voltak közös ünnepek, jártak kirándulni, utaztak, színházba mentek, de az a fajta szeretet, amit egy anya adhat és amire vágyott volna, nem volt jelen. 19 évesen el is jött otthonról, azóta önálló.

Amikor hit és Isten kerül szóba, úgy érzi, él benne egyfajta kettősség ezzel kapcsolatban.

  • Volt olyan időszak, amikor már ki mertem menni egyedül a temetőbe és jó érzés volt, hogy talán közelebb vagyok hozzá. Az volt bennem, hogy a sírban a csontjai vannak, de a lelkének körülöttünk kell lennie. Szeretném hinni, hogy valahol itt van és lát minket. Előfordult már olyan, hogy tudtam, hogy senki sincs a lakásban és valaki megsimogatta az arcomat.  Nem ijedtem meg, jó érzés volt. Azt éreztem, hogy ő az, más nem lehetett. Jó érzés arra gondolni, hogy valahol odafent együtt vannak a nagyszüleimmel.

Lenke ugyan meg van keresztelve, de nem jár templomba. Ahogy mondja, mindig is volt benne egy jófajta irigység azokkal szemben, akik tudnak hinni.

  • A hitnek van egy megtartó ereje és csodálatos, ha valaki abba tud kapaszkodni. Van egy út és látja a fényt az alagút végén. Egyszer részt vettem egy temetésen, ahol nagyon sok hívő ember volt és az özvegy rosszul lett. Akkor arra gondoltam, hogy nem hisz abban, hogy majd várja a férje? Egy furcsa kettősség ez bennem. Ott is van a hit és nincs is. Volt egy barátom, aki papnak készült. Tőle megkérdeztem, hogy ha van Isten, akkor miért tette ezt egy kislánnyal, egy harminc valahány éves apával és egy 29 éves, fiatal anyával?  Ő azt válaszolta, hogy próba elé állított bennünket.  Nagyon kiborultam, hogy kinek kell egy ilyen próba. Úgy éreztem, hogy ez nem válasz. Kinek volt jó ez a próbatétel? Anyukám halála után nem egy szerető nevelőanyát, hanem egy mostohát kaptam. Sokáig mentegetni próbáltam őt magamban, de pár éve kimondtam, hogy igenis mostoha volt. Nem volt jó velem.  Valamilyen szinten az apukámat is elvette a gyász. Rengeteg fájdalom volt ebben a történetben. Egy olyan betegségem van, ami visszafordíthatatlan, gyógyíthatatlan és nemrég pont a fiam mondta, hogy ’Anya, ha lenne Isten, nem engedné ezt megtörténni.’

Amikor az édesanyja elvesztésére gondol, Lenke azt mondja, egy feneketlen kút mélyén látja magát a sötétben, összekuporodva, magzati pózban. Úgy érzi, el van veszve. A vesztesége akkora, amit nem tud szavakba önteni.

  • Sok dolgot tettem helyre magamban, de érzem, hogy a lelkem mélyén még mindig van valamilyen blokk, amit nem sikerült áttörni. A gyászfolyamatban a temetésnek fontos szerepe van. Abban biztos vagyok, hogy az az érzés, hogy milyen jó lenne megölelni az anyukámat, akkor is jelen lenne, ha ott lettem volna a búcsúztatásán. De talán ez az egész könnyebb volna. Talán nem élne ott bennem az a fura kettősség, hogy ismeretlenekben láttam az anyukámat, miközben pontosan tudtam, hogy ez lehetetlen. Lehet, hogy könnyebb lett volna azt elfogadni, hogy végleg vége.

Lenke nemrég ünnepelte a születésnapját és Orvos-Tóth Noémi könyvét kapta ajándékba, ahol gyönyörű sorokat olvasott a gyászról, amely neki is sok erőt adott:

“A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat – ez csak később, visszatekintve válik világossá – amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán, néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor…!” Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte.”

Osszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!

Share on facebook
Megosztom Facebook-on
Share on twitter
Megosztom Twitter-en
Share on linkedin
Megosztom Linkdin-en
Share on email
Elküldöm emailben

Babagenetika

Szólj hozzá te is!