Zsuzsi első kislánya szinte már az első pillanatban megfogant, ahogy párjával a családtervezésre gondoltak. A kezdeti gondtalan várandósságot végül problémákkal – vizesedés, magas vérnyomás, terhességi toxémia – súlyosbított utolsó trimeszter, és egy hosszan tartó, nehéz szülés követte. Lili érkezése azonban kárpótolta szüleit minden nehézségért. Sajnos az édesanya fél évvel később furcsa tüneteket kezdett észlelni magán: szinte a semmiből érkezett az ízületi gyulladás, amit diagnosztizáltak nála. Az állapota olyan súlyossá vált, hogy a baba ellátását is akadályozta, így végül beleegyezett az egyedüli megoldásként szóba jöhető szteroid kúrába. Bár a szoptatásról azonnal le kellett mondania, de állapota javulásához, s a gyermekről való gondoskodáshoz ez nélkülözhetetlennek látszott. Párjával mindig is több gyermeket terveztek, s mivel az orvosok biztatták, hogy a terhesség jó hatással van az ízületi gyulladásra, ezért eldöntötték, ahogy lehet, Lilinek testvére érkezik.

 

Próbálkozásukat jó ideig nem koronázta siker, így meddőségi szakemberhez fordultak, bár Zsuzsi bevallja, hogy tartott a lombik eljárástól, ellenérzései voltak ezzel szemben. Az orvos azonban bizalmat ébresztett bennük, szelíd rábeszéléssel támogatást nyújtott nekik, így mégis beleegyeztek. Viszont minden várakozás ellenére úgy tűnt Zsuzsi szervezete már nem működik jól ezen a téren (a petesejt leszívások kudarccal végződtek), a szakvélemény kimondta, csak petesejt donorral lehet esély a gyermekvállalásra. „Ez volt az első lelki trauma ezen az úton”- meséli a nő, és hozzáteszi, párjával egyetértésben döntöttek úgy, nem veszik igénybe a Zsuzsi húga által felajánlott segítséget. Az édesanya Lilinek így magyarázta el a történteket: – „Te vagy az én csodám. Anyának nem lehet több babája. Sajnos nem lesz kistesód.

Ám amikor valami nagyon eldöntöttnek, fekete-fehérnek tűnik, néha akkor is történik olyasmi, ami semmilyen ésszerű magyarázattal nem indokolható. Amire a szakember is csak azt mondhatja, minden tudományt megcáfol: Zsuzsi ugyanis mintha pszichésen stimulálta volna a szervezetét, az addiginál sokkal jobb eredményeket és javulást produkált. Ám hiába volt a kezdeti öröm: a mesterséges út sajnos nem hozott sikert. Természetesen Zsuzsi is – a gyermeket akaró, gyermekre váró nőtársaihoz hasonlóan – minden eszközt bevetett, amitől segítséget remélt: akupunktúra kezelésre járt, barátcserjét ivott, és a nyarat a pihenésre szánta, hogy ősszel újult erővel vágjanak bele a – valószínűleg – utolsó lombik eljárásba. Azonban az élet ismét felülírta a terveket, Zsuzsinál 2015 júniusában, minden addigi vizsgálati eredményt és jóslatot meghazudtolva pozitív lett a terhességi teszt. Még a korábbi pesszimista véleményt megfogalmazó orvos is szinte könnyes szemmel végezte az első ultrahang vizsgálatot, annyira hihetetlen volt, hogy egy élet – ilyen előzmények után – magától megfogant. Csak a legbölcsebb, a négyéves Lili tudta kezdettől, hogy kistesó készülődik.

A várandósság ismét gondtalanul indult, a kötelező vizsgálatok megnyugtató eredményt hoztak, s így a 20. heti ultrahangra nagy családi programként készültek: Lili első alkalommal láthatta a kistestvérét. A vizsgálat közben azonban váratlanul elhangzott a mondat, amire senki sem lehet soha felkészülve:

  • Itt valami baj van.

A vészjósló mondatot hatalmas csend követte. A felvételen ott rúgkapált a kisbaba, de a szülők ledermedtek, s velük együtt Lili is.

  • Az jó jel, hogy izolált. Hogy tud mozogni.” – így hangzott a következő, talán optimistának szánt, de szintén elég rémisztő mondat.

A nem sokkal ezután érkező genetikus elmagyarázta, hogy a babának agykamra tágulata van, amit ő 10 milliméteresnek mért. Részletesen elmagyarázta, hogy ez pontosan mit jelent és milyen lehetséges kimenete lehet az állapotnak. Elmondta, hogy akár el is tűnhet ez a tágulat, ami jót jelent. De az is lehetséges, hogy nagyobb lesz, s ha eléri a 15 millimétert, akkor garantáltan károsodik a baba agya. Vagy a mozgása, vagy a beszéde lesz érintett, vagy mindkettő, akár súlyosan fogyatékos is lehet. Ha így történik, akkor a 24. hétig meg lehet szakítani a terhességet, de megeshet, hogy magától meghal a magzat. A szakember azt a megnyugtató javaslatot tette végül, hogy várjanak két hetet, addigra kiderül, milyen irányt vesz a folyamat. A szülők bár letaglózva jöttek ki a vizsgáló helyiségből, ahol Lili is végighallgatta a súlyos szavakat, de örültek, hogy van idő végiggondolni a történteket, és dönteni a jövőről. Azt tudták, hogy súlyosan beteg babát nem szeretnének, ha rosszabbra fordul a magzat állapota, akkor elengedik őt.

Mivel a fenti vizsgálat magánintézményben történt, ezért szükséges volt, hogy Zsuzsi állami klinikán is átessen a vizsgálaton, a terhesség megszakításának eshetősége miatt. Itt vált igazán sokkolóvá az egyébként sem könnyű helyzet. A vizsgálatot végző orvos 19 milliméteresnek mérte a tágulatot, kisagyi érintettséget is leírt, és ráripakodott a kismamára, hol a férje, hogy a szükséges papírokat aláírja, mert: – „Ezt a terhességet meg kell szakítani. Holnap 9 órára itt akarom látni.” Zsuzsi – érthetően – dacolt ezzel az ítélettel, nem jelent meg az előírt időpontban, ehelyett egy másik intézményben elvégzett vizsgálaton ismét olyan eredményt kapott, hogy a kérdéses tágulat még csak 10 milliméter.

A szülők előtt nehéz két hét állt, de a legnehezebb talán az volt – idézi fel a nő-, hogy a családtagok ebben az időszakban már szinte nem vettek tudomást a várandósságáról. Vélhetően ők így tartották maguktól távol a lehetséges tragédiát, de a fiatal nőnek így még nehezebb volt. „Attól, mert ők úgy tettek, mintha nem várnék gyereket, attól én a baba minden rúgását a szívemben éreztem.” – emlékszik vissza azokra a kemény napokra. – „Készültem, hogy talán el kell köszönnünk tőle, de én addig végig beszéltem hozzá, biztattam: küzdj, gyógyulj, várunk!

A remény és a biztatás azonban kevésnek bizonyult. A következő vizsgálat a legrosszabb forgatókönyvet erősítette meg: a magzatnál súlyos vízfejűség lépett fel, az agykamra tágulat már 19 milliméteres volt, és egészen biztosra vehető, hogy a baba meghal. A konzíliumon résztvevő egyik orvos csak a fejét rázta, lemondóan sóhajtott és kiment a felvételt látva.

Mivel előrehaladott várandósságról volt szó, meg kellett szülnie a magzatot. Zsuzsinak négy napos – fizikai és lelki gyötrelmektől kísért – vajúdás után születhetett meg a gyermeke. Minden poklot megjárt a testi szenvedésektől kezdve, a szülőszobán mások egészséges babájának kihangosított szívhangjának hallgatásán keresztül, a szülésznő érzéketlen mondatáig. Mivel az édesanya mindeközben is végig kapcsolatban volt a babájával, beszélt hozzá, érezte, amikor lelassult annak mozgása. Tudta, hogy mindkettőjük számára megváltás lesz a búcsú, ezért elköszönt tőle, elkísérte, és érezte, hogy az utolsó nap reggelén, 7:13-kor a baba szíve megállt. A belső kapcsolat olyan erős volt, hogy Zsuzsi úgy érezte, nem szeretné látni a már valóban halott magzatot, s azt sem szeretné tudni, fiú vagy lány volt a kistesó. Azóta mindig így emlegetik: Kistesó. Így lett családjuk része. Mindez október 31-én történt és a gyermekét elveszített nő november elsején, Mindenszentek napján mehetett haza a kórházból.

Egy ilyen tragédiát feldolgozni hosszú időbe telik. Zsuzsi csak április körül érezte úgy, hogy egyáltalán a gyászmunka elkezdődhet. De a következő hónapokban élete hatalmas fordulatot vett, amiről talán akkor még maga sem gondolta volna, hogy válaszokhoz segíti hozzá. Ezen a tavaszon egy méhen kívüli terhesség miatt hajtottak végre rajta sürgősségi, életmentő beavatkozást. Ezt követően pedig kiderült, hogy a korábban diagnosztizált ízületi gyulladás téves volt, Zsuzsinak veleszületett immunhiánya van, ez magyarázta a korábbi tüneteket. Egy újabb vizsgálat pedig Non-hodgkin limfómát igazolt a nőnél. A kemoterápiát tavaly decemberben fejezte be, azóta pedig szerencsére minden eredménye negatív, a limfóma visszahúzódott.

Kegyetlenül nehéz fél év áll mögötte. Ezidő alatt csak a gyógyulásra koncentrált, nem akart a limfómáról beszélgetni betegtársaival, csak kezelőorvosaira hallgatott. Ugyanakkor megtapasztalta, hogy ha valaki a felszínre hozza ezt a témát, az emberek beszélni kezdenek róla. De neki kell kezdeményeznie a beszélgetéseket, mert az emberek többsége nem tudja, hogyan viszonyuljon a betegségéhez. Zsuzsi végig fotózta a betegségét és tervezőszerkesztői hivatását hívta segítségül, hogy megmutassa mindenkinek, hogyan változik meg az élet, ha az ember limfómával küzd. Betegsége alatt készített fotóiból képriportot készített és benevezett vele a Molnár István-díjra, amely a tipográfusok talán legrangosabb elismerése. Képriportja ott volt a 2019. évi Sajtófotó Kiállításon. Több százan – ismerősök és ismeretlenek – keresték meg, kitartást, gyógyulást kívántak. Zsuzsinak ez rengeteg erőt adott. Lassan a haja is kinő, s olyan jól van, hogy minden szerdán ő viszi terápiás sétára Lili egyik iskolástársának anyukáját, aki tumor műtét után lábadozik.

Zsuzsi hiába kapott az élettől óriási pofonokat, csak előre néz, a megoldásra koncentrál. Azt mondják, van magyarázat a tragédiákra. Három terhesség, két szülés, egy gyerek. Miért? Nem egyszerű a válaszokat megtalálni, hosszú folyamat és sok belső munka kell. Zsuzsi, ha visszatekint, akkor a betegsége tükrében már érti a miérteket: „Magammal kellett foglalkoznom, azért nem születhettek meg.