„Pár percet itt tölt, hogy utóbb időtlenül hiányozhasson”

Olvassátok szeretettel Zsanett drámai vallomását, akinek a története könnyeket csal a szemünkbe. Felkavaró,  csontig hatolóan őszinte sorok következnek. A mellékelt fotón Zsanett által készített babaházak láthatók, mély üzenettel…

Harmadik babám

pár percet itt tölt,
hogy utóbb időtlenül
hiányozhasson”

(Fodor Ákos: TÜNDÉRTAKTIKA)

 

Emlékszem, második lányom születése után néhány héttel már megszólítottam a harmadik babám lelkét. Elmondtam neki, hogy ha benéz hozzánk, egy szerető családot fog látni, két kis édes kislány testvérkéivel együtt. És ha úgy dönt, hogy marad, és megszületni vágyik közénk, nagyon szeretni fogjuk. 

Édesapja nem várta igazán (sőt erőteljesen elutasította), ami nagy csapás volt számomra, én viszont boldogan vágyakoztam utána. És hamarosan (második lányom születése után 1 évvel) üzenetet kaptam a babámtól: küldött két vörös csíkot egy papírpálcára. 🙂

A 12. héten már az egész rokonság megtudta, hogy valószínűleg bővül a család. Aggódtam, nehogy megismétlődjön a hematóma, ami korábban mindkét eddigi terhességemnél megjelent. És persze attól is tartottam, hogy esetleg beteg babám lesz. Az ultrahangos vizsgálat teljesen megnyugtatott, mindent rendben talált az orvosom. Koncentráltam a tarkóredőre, ami 1mm alatti volt, megvolt az orrcsont is. Huh, jól van, haladunk az egészségesség felé, gondoltam. A kombinált tesztre levetettem a vért, aminek az eredménye kb 6 nappal később meg is érkezett. És akkor egy pillanatra megszűnt a szívem verni. Edwards-kór: 1:402 . Micsoda??? De hiszen ez az érték borzasztóan nagy aggodalomra ad okot! Mindkét lányomnál ez 1:50000 értéket mutatott ugyanerre a kórra, rémlett fel azonnal. A szindrómát már ismertem, évekkel ezelőtt elolvastam mindent a kombinált tesztről és hogy milyen triszómiákra ad statisztikai alapú eredményt. Akkor éreztem velőkig hatolóan, hogy nem egészséges a babám, pedig a szívemmel reméltem, hogy mégis az. Tanakodtunk férjemmel, hogy akkor most melyik vizsgálatra menjünk tovább. A babánkat veszélyeztessük egy kis magzatburok szúrással, vagy az anyagi helyzetünket? Utóbbit választottuk abban a reményben, hogy ilyen nem történhet meg velünk, olyan ritka ez a betegség (emlegette az orvosom is), biztosan egészséges, kifizetjük azt a lehúzó összeget, és aztán boldogan repesünk majd az örömhírtől, miszerint minden rendben a babával.

Nem így történt. Rengetegszer telefonáltam az eredményért (PrenaTest), végül a drága első lányom 3. születésnapján közölte az orvosom a hírt a telefonban, sajnos nem lett jó az eredmény. Próbálta magyarázni, hogy ez nem 99,9%-ig rossz, az a Down-kórra vonatkozik. 40%-os egészséges baba esélyére gondoljak. Na persze, gondoltam magamban, engem nem etet meg ezzel a baromsággal… Más orvosokat is megkérdeztem, 96-97% pozitivitást jelent az eredmény, 3-4% esély van az egészséges babára. Izzadtságcseppek folytak végig a halántékomon, és lenéztem a pocakomra. „Halálos beteg vagy, drága gyermekem? Pedig pont 5 napja kezdtél rúgni, olyan jó kis erősséggel, jó fizikumot képzeltem el neked már a kezdetektől fogva…”

Nincs elég könnytartalékom ahhoz, hogy ilyen esetet kisírjak magamból, így hát csak ültem, 140-es pulzussal a kanapén, szótlanul, és már el is kezdtem a búcsúzást. Minden egyes magamban elhangzott mondat után érkezett a babámtól egy-egy rúgkapálás. „Tudom, nem így képzelted az életed, az édesanyádat, gyermekem… Tudom, hogy ezt nem így akarod. Tudom.”

Közben sikerült Annával is beszélnem telefonon keresztül, illetve később (és azóta is) más csatornán. Nagyon sokat jelentett és jelent, hogy felvehettem egy sorstársammal a kapcsolatot, aki tényleg átérzi a helyzetem. És általa még beszélhettem olyan édesanyával is, aki átesett azon a szörnyűségen (indukált középidős vetélés), ami rám is várt.

 

Rabláncra verve testemet ezzel a halálos kimenetelű rendellenességgel, ami pusztítja a babámat, elindultunk a Bajcsy-Zsilinszky Kórházba, hogy részt vegyünk a férjemmel egy genetikai tanácsadáson, mielőtt megszúratom a magzatburkot. Hiába éreztem magam tehetetlennek, bűnösnek, ártatlannak, elátkozottnak, agyonőrlődöttnek, keserűen szerencsésnek (mert még magzati korban kiderült a baj), Júlia, a genetikus hölgy társaságában úgy éreztem magam, mintha nem történt volna nagy baj. Annak az embernek lehet ilyen nyugtató ereje, aki jól ismeri az életet, aki elégedett, aki bölcs.

Mivel sürgős eset voltunk, 2 nappal később már el is szívtak 30ml magzatvizet a gyermekem elől. 10 ml-t saját magunk a férjemmel szállítottunk el a Patológiai Intézetbe (Semmelweis Egyetem), ahol FISH tesztet végeztek el a mintán. Az eredménye 1 héttel később meg is érkezett, bebizonyosodott a 18-as triszómia. Így nincs remény, meghalt. A testem egy része is halott. Az agyam megszűnt létezni egy részen. Gondolkodni sem bírtam, „mi ez az üresség?” A Nagy Semmi. Ez a nagy semmiérzés mintha örökké akarna tartani, így éreztem. 

Júlia hívott fel egyébként az eredménnyel, vele mindig lehet egy kicsit beszélgetni az érzésekről is. Egy bűbájos nő. Hihetetlen, de mosolyogtam, amíg vele beszéltem telefonon.

Még további 4 napot kellett várnom, hogy megkezdhessék a beavatkozást. Eddig a pontig is rettegtem a rám váró fizikális fájdalmaktól, de azt a megmaradt 4 napot egy felesleges rossznak éreztem. Gyűlöltem mind a 4 napot. „Már elbúcsúztam Tőled, már az összes bűnömet elsoroltam magamnak és Neked, esedeztem a bocsánatodért.. de még maradnod kell. Ez az igazi kínzás, nem is a halálod. Hogy visszaszámlálhatóak a napjaid. Mennyivel könnyebb lenne, ha már ma angyalkává változnál…”

Egy hétfői napon indultunk este a kórházba Székesfehérvárról. Úgy döntöttem, a Bajcsyban ejtem meg a gyilkosságot. Júliával is szerettem volna még találkozni, és már korábban meg is ígérte, hogy meg fog látogatni, többször is, amíg ott vagyok a kórházban. Hiába érdeklődtem körbe a lehetséges intézmények (amelyek vállalják a terhességem megszakítását) szakértelmeit, a környezetet, mindent, mégis a szívem a Bajcsyba húzott.

Amíg az autóban ültem, folyton azt mondogattam a férjemnek, hogy én ezt nem akarom… „Pedig nincs menekvés. Nem hordom ki a babát, mert óriási az esélye, hogy még a méhemen belül meghal. És akkor csak a szenvedéseinek időtartamát hosszabbítottam volna meg. Ha megszületne, akkor pedig folyton járkálhatnánk hozzá a kórházba, mindenféle csövek és orvosi eszközök társaságában látva a babát, és minden nap számíthatnánk arra, hogy meghal. Élettel össze nem egyeztethető betegség ez. Szerencsétlen gyermek, nem így akartam ezt, tudod?”

Feltették a lamináriát még aznap este, 3 darabot ítélt megfelelőnek az orvos. Csak aznap sejtettem, hogy talán a felhelyezésük nem lehet valami kellemes. És már megint az a fránya rettegés, ami elfogott, fojtogatott. Aztán a felhelyezés után elégedetten feküdtem a kórházi ágyamon. Nem fájt, csak egy kicsit volt kellemetlen. Aztán felfogtam, hogy most már innen sincsen visszaút, a halálba küldés megkezdődött. Férjem hazautazott, én pedig egyedül maradtam az éjszakában. Szükségem volt egy Xanaxra, amit amúgy is kaptam, hogy legalább aludjak valamit. 

Nem féltem annyira, mint képzeltem előre, talán mert Júlia még benézett egy kicsikét hozzám késő este, és így sikerült egy részemnek lenyugodnia. A Xanax pedig hajnalban kezdett hatni, így 3 órát teljes egészében átaludhattam. 

Reggel megérkezett 3 szobatársam (4 ágyas szobában voltam), feltöltve az üres ágyakat. Érdeklődő (és diszkréten pofátlan) személyiségemnek köszönhetően mindenkit végigkérdeztem, miért szakíttatják meg terhességüket. (Abba a szobába, az 5ösbe általában az abortuszra várakozó hölgyeket rakják.) Bár sokan a helyemben ilyen helyzetben dühösek lennének azokra, akik (feltételezhetően) egészséges babát vetetnek el, mert „becsúszott és nem kell”, vagy mert „a körülményeink nem engednek meg még egy babát”, én semmi ilyet nem éreztem. A döntés következményei az édesanyákat terhelik általában a legjobban, és csak kevés olyan anya van, akit egy ilyen esemény ne viselne meg. Hát hagyjuk a szenvedő édesanyákat békén.

Kora délután megérkezett férjem húga, hogy támogasson. (A férjem képtelen volt arra, hogy lássa, ahogy szenvedek, én pedig nem erőszakoskodtam, hogy végignézze.) Fél órára rá következett életem legmegrázóbb élménye: a magzat burkát megrepesztették, a baba vergődött a méhemben, és éreztem, amikor hirtelen nem mozdult, mivel nem kapott „levegőt”. Akkor halt meg. És én is. (És azóta is van egy képletes sötét rész a testemen, ami már nem él.)

A repesztés olyan volt, mintha 100 golyót küldenék a baba felé, akinek onnantól kezdve másod- vagy sima percei vannak hátra. Az volt a gyilkosság. A vergődés pedig a haláltusája. Nem létezik annyi „bocsánat”, amennyit az azelőtt eltelt 2 hétben elmormoltam magamban. És aznap az összeset megdupláztam.

Érkeztek gyenge fájások, majd jött az egyik szülésznő bekötni a Nalador infúziót, egy tasakkal, 4 órányi időtartamra. 3-5 percenként éreztem fájásokat, de gyengék voltak. Beszélgetni, nevetgélni is bírtam, szóval alig éreztem fájdalmat. Viszont borzasztóan éhes voltam, cukorkákat szopogattam, persze mértékkel. Aztán megérkezett egy barátnőm is, ekkor már 3 órája csepegett az infúzió. Tovább beszélgettünk, nevetgéltünk. Jött egy kellemetlenebb (utolsó) fájás a többihez képest, de azt is gyengének értékeltem, majd 15 percig semmi. Aztán szólnom kellett a szülésznőnek, mert leállt az elektromos infúziós adagoló, úgy, hogy még maradt a tasakban anyag. A szülésznő elküldött felügyelet mellett, aki a barátnőm volt, pisilni, és mondta, hogy miután visszajöttem bekötik az oxitocint. Kimentem a barátnőm kíséretében a wc-re. 

Méltatlan helyen, a kórházi budiban egyszer csak kicsúszott a babám, még mielőtt pisilhettem volna, úgy kellett összeszorítanom a lábam, hogy ki ne jöjjön teljesen. A kezeimmel és wc-papír tekerccsel fogtam részlegesen a testét. Még jó, hogy nem esett bele a wc-csészébe… Elsírtam magam és nem hagytam abba. Nem akartam látni a babámat.

Barátnőm azonnal hívott segítséget, és érkezett is egy doktornő és egy szülésznő, akik rövid tanakodás után úgy döntöttek, ott látnak el amennyire tudnak: letakarítanak, hogy ne legyek annyira véres, és saját magukat is letakarítják, hogy ők se legyenek véresek, nehogy elrémisszék a folyosón várakozó ártatlan és mit sem sejtő kismamákat. A toalett előtt „őrt állt” valaki addig, amíg el nem takarították a vérengzési nyomokat.

Kérdezte a doktornő, hogy hogyhogy nem szóltam, hogy fájásaim vannak… De hiszen én tényleg nem éreztem túlzott fájdalmat. 

Így 4 óra volt csak szükséges magához a vetéléshez.

Fél óra múlva vittek is a műtőbe, kikaparták a méhem, de sajnos nem rendesen. Másnap reggel mehettem volna haza, már pakolni is elkezdtem, de hirtelen görcsölni kezdtem. Na, az tényleg fájt, csak görnyedve bírtam ki a fájdalmat. Kiderült, hogy a doktornő nem pucolt ki rendesen, extrém módon előre hajló méhem miatt, amit a kollégái magyaráztak meg nekem. Azonnal nem műthettek, mert egy kiadósat reggeliztem. Így 6 óra múlva toltak be újra a kisműtőbe, ahol fél órát tölthettem kb. alva. Kifertőtlenítették a méhem, ultrahanggal is leellenőrizték, hogy „tisztává” pucoltak-e. És állításuk szerint másodszorra már igen.

És hogy hogyan tovább? Nem tudom, csak azt érzem, hogy nagyon hiányzik a gyermekem. A nemét sem tudom. Amikor a PrenaTestnél azt mondtam az orvosomnak, hogy nem szeretném tudni (a vér levételekor, adatfelvételkor), biztosított afelől, hogy náluk meg lesz az információ az adatbázisukban, ha mégis érdekelne. Miután megtudtam, hogy beteg a baba, rákérdeztem a nemére, és egy másik orvos, aki az eredményt nézte, széttette a kezét, mivel nem kértem, nem tudja ő sem. Az amniocentézises adatlapon jelöltem, hogy kérem a neméről az infot, akkor meg Júlia mondta, hogy nem árulja el addig, amíg el nem jövök a következő terhességemmel hozzá. (Rá egyáltalán nem haragudtam.)

Ahogy haladnak előre a napok, annál jobban fáj. Pedig fordítva kellene lennie, az idő mindent begyógyít, tartja a mondás. Ezek szerint mégsem…

 

Osszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!

Share on facebook
Megosztom Facebook-on
Share on twitter
Megosztom Twitter-en
Share on linkedin
Megosztom Linkdin-en
Share on email
Elküldöm emailben

Babagenetika

Szólj hozzá te is!