7. RÉSZ KARÁCSONYI CSODÁRA VÁRVA

A levél eredetiben itt olvasható: http://terhestarsasag.blogspot.com/2020/01/7-resz-karacsonyi-csodara-varva.html

Annyi minden és olyan gyorsan történt… Ha valaki nekem azt mondja, hogy a 30. születésnapomra ilyen „ajándék” vár az Élettől, biztosan nem hittem volna el neki. Pedig ez nekem/nekünk lett címezve csak éppen nem egy díszcsomagolásos, flancos kivitelben, hanem ridegen, kőkeményen a szívünkbe hatolva…


A novemberi vasárnapok keményen elkezdték küldeni a felkészítőt a mostani karácsonyi időszakra. Az első novemberi vasárnap eseménye röviden így nézett ki: a cicánkat elütötte egy autó. Nagyon rossz előérzetem volt azon a délutánon, mondtam is Gabinak, hogy a cicát érte valami, mert nincs itt már egy ideje és valami azt súgja, hogy baj van. Elkezdtük keresni séta közben és sajnos elég hamar beigazolódott, hogy nagy a baj.Kocsiba be ezerrel és siettünk vele a legközelebb eső 0-24-es állatkórházba. Ahogy felocsúdtunk a baleset tényéből, egyből az jutott eszünkbe, hogy ez nem lehet véletlen. Hiszen a baleset előtt néhány nappal teszteltem, és kiderült, hogy kisbabát várunk. Az is nagyon váratlanul ért minket és szinte hihetetlen volt, de annyira boldogok voltunk, hogy újra gyerekünk fog születni. Egyből belém hasított a gondolat, hogy a macskának ismét valószínűleg el kell menni az élők sorából, ugyanis Zara születésekor halt meg az akkori Füsti cicánk, ami akkor is nagyon nagy csapás volt nekem, hiszen a macska személyében egy barátot vesztettem el. És valahogy azt éreztük, hogy talán ez a sors játéka és ismét a macska fogja megváltani az új jövevény életét.


A cicának az állapota napról napra javult, és két hétre rá haza is hozhattam a kórházból. Annyit imádkoztam érte és úgy vártam már, hogy újra köztünk legyen. De el kellett „mennie”. Ahogy hazahoztam, rá másfél napra, szintén egy vasárnapi napon meghalt a kis Drága Angyal. Az már csak hab a tortán, hogy a rákövetkező vasárnap meg az autónk látta kárát a balszerencsénknek. Így telt el a november és türelmetlenül vártuk a decembert, hogy hátha innentől már minden sínen lesz. Cika cicánk halálát követően voltunk beírva az első UH vizsgálatra, ami megerősítette, hogy ismét kisbabánk lesz. Ahogy meghallottam a kisbabánk szívverését, elgyengült kezem-lábam, olyan boldogság töltött el, mint akkor, legelőször, szinte pontosan 3 éve.


Nagyon ideges voltam, hogy vajon minden rendben lesz-e, megoldjuk-e a mindennapokat két gyerekkel is? Hogy fog reagálni Zara, jól fogja viselni a testvér érkezését? Vagy innentől kezdve még nagyobb ellentámadásba lendül és nagyon nehezen fog megbirkózni a dologgal, hogy már ketten vannak, ketten fontosak és osztozni kell anyán és apán?
Aztán eljött a várva várt december, teltek a napok és elkezdtek jönni a jelek tömegével. Hogy milyen jelekre gondolok? Nem tudom miért, de elég jók a megérzéseim, és 10-ből kilencszer tudom, hogy mi fog történni. Sok internetes cikkel, jónéhány történettel és még több anyukával találkoztam, akik pont azt mesélték el, hogy hogyan vetéltek el, vagy hogyan született meg Down-kóros gyerekük vagy éppen hogyan kellett megszülniük beteg babájukat a 23. héten. Annyira furcsa volt és olyan feszült voltam ettől. A terhességemről a férjemen és 1-2 barátnőmön kívül senki nem tudott. Elég óvatosak vagyunk és itt is szerettük volna megvárni az első genetikai vizsgálat eredményét.Csak néhány nap volt Karácsonyig. És két nap a vizsgálatig. Úgy gondoltam, hogy most már megírhatom a családunknak szánt üdvözlőlapot, amiben közöljük velük a karácsonyfa alatt a NAGY HÍRT, a boldogságunkat. Megírtam szép aranybetűkkel és gondosan elkészítettem a többi ajándék mellé.A vizsgálat napján szokatlanul nyugodt voltam, semmi rossz előérzetem nem volt. Nyilván bennem volt az izgalom, de semmi egyéb. Hiszen mi baj lehetne? Két egészséges és fiatal ember, akik makk egészségesek. A vért levették és már hívtak is be minket az ultrahangos vizsgálatra.Ahogy beléptünk az ajtón és megláttuk a szonográfus hölgyet, mindkettőnknek nagyon rossz előérzete támadt (amit nyilván később meg is beszéltünk a férjemmel). A hölgy lefektetett, és talán azért volt végig nagyon csendes, tartózkodó, mert ő is már a belépés pillanatában érezte, hogy itt valami nincs rendben. Nem szólt semmit, csak vizsgálta a babát. Annyira nem volt semmi kommunikációja felénk, hogy csakis rosszra tudtam gondolni. Az első, ami kicsúszott a számon, 1-2 perc után: Van szívhang?Én már akkor azt hittem, hogy talán nem is él a kisbabánk. A férjem kezdetben fel sem fogta az eseményeket… Volt szívhang, de innentől kezdve közölt néhány adatot, amiből már sejteni lehetett, hogy nagy a baj. Pici a baba…nyakiredő vastagsága kóros…nem látható orrcsont…szívverése sem az igazi…kóros értékek mindenütt…Megsemmisültünk, teljesen. Én a vizsgálat felétől már nem tudtam az ultrahangos képernyőre nézni, csak sírtam, némán. Teljesen szétestem. Nem értettem, hogy most egy álomban vagyok és ennyire valós, vagy ez tényleg velünk történik. A vizsgáló hölgy a végén annyit tett hozzá a szűk mondandójához, hogy keressem meg a kezelőorvosom és ő elmondja a továbbiakat…és nagyon sajnálja, hogy rossz hírt kell közölnie.Milyen hírt? Semmit nem tudtunk, csak gyanítottuk, hogy vagy Down-kór vagy pedig teljesen életképtelen a baba és a nőgyógyászomat azért kell megkeresnem, mert előjegyez a leghamarabbi időpontra műtétre. A nőgyógyász sem tudott sokkal többet mondani, csak annyit, hogy ez nem jó eredmény… Hát kössz, tényleg? És most mit csináljunk?Javasolt egy genetikust, akit hívjunk fel gyorsan, mert ugye már csak ma vannak bent utoljára, ugyanis másnaptól kezdődik a kéthetes karácsonyi szabadságolás és senkit nem fogunk elérni. Viszont időnk szinte semmi, mert 12 hetes terhes vagyok és ha gáz van, akkor van bő egy hetem, hogy egyáltalán elvállalja a műtétet valaki. Viszont ha túllépem, akkor már meg kell szüljem. És most kellene egy CVS mintavétel, amit a méhlepényből vesznek. Azt se tudtuk, hogy hol vagyunk, nem is értettem, hogy mit beszél, csak a száját láttam mozogni. Visszakérdeztem többször is, hogy hogyan tovább és kit keressek? Nem volt valami túl készséges a „jólfizetett doktorúr”, mert ő már gondolatban a délutáni elutazására gondolt. Egy névvel és egy telefonszámmal engedett útjára minket.
Így kétségbeesve ott találtuk magunkat a genetikai intézet parkolójában, magunkra hagyva. Senki nem volt hajlandó megvizsgálni, mindegyik intézet és doki azt mondta, hogy leghamarabb január 6-án mehetek. Mígnem egy emberséges, nagyon kedves (tudtommal) biológus hölgynek megesett rajtam a szíve egy másik intézetből és visszahívott azzal a hírrel, hogy december 30-án betudnak rakni két vizsgálat közé, és elvégzik a mintavételt. Azonnal igent mondtam rá, és hittem abban a csodában, hogy aznap leszek 30 éves. Ez nem lehet véletlen, a születésem napja!


A Karácsonyt és az azután következő időszakot senkinek nem kívánom! A karácsonyfás bejelentést nem tettük meg, természetesen, hanem a genetikai vizsgálat időpontjának napján értesítettük a családot, hogy van egy meglepetésünk, ami sajnos nagyon tragikusra sikerült…De összeszedtük minden lelkierőnket és hitünket, mindenki, de tényleg mindenki imádkozott a pici babánkért, amiért most is nagyon hálásak vagyunk. Annyira nagy volt bennünk a hit és annyira úgy érezte mindenki, hogy ennek a gyereknek nem lehet baja. Zarának is elmondtuk, hogy kistesója lesz, hiszen úgy voltunk vele, hogy az ima és a hit fogja megmenteni a mi babánkat.


Eljött a méhlepény-vizsgálat napja, és vele együtt az én születésem napja is. Megtörtént az UH vizsgálat, ami nagyon nagy bizakodásra adott okot, hiszen szépen fejlődött a baba az előző ultrahanghoz képest, és az orrcsont kivételével teljesen jó lett a többi érték is. Egy hosszabb tű segítségével – amit a hasamon keresztül bevezettek – levették a mintát. Egy hét további rettegés, de valahogy még akkor is úgy éreztük, hogy minden rendben lesz, ez csak egy rossz álom.Az viszont sokszor lepergett előttem, hogy ha majd felhívnak az eredménnyel, nem jó híreket fognak mondani. És ez nem tudom, hogy honnan jött, pedig minden erőmmel a jóra koncentráltam.Rá egy hétre hívtak az intézetből és a hölgy közölte a rideg valóságot: beteg a babánk, Edwards-szindrómás…Először is ledöbbentem, hogy mégcsak nem is a Down, hanem talán egy sokkal keményebb betegség, ami szinte majdnem biztos, hogy halálra ítéli a születendő gyermekünket.A kór sajátossága, hogy általában az első trimeszterben elvetél a várandós kismama. Ha mégsem, akkor ezeknek a babáknak a fele éli túl a várandósság időszakát. Ha túléli, akkor ezeknek szintén körülbelül a fele, aki 1-2 hétnél tovább él. És ha esetleg túlélné valamelyik Edwardos baba az első két hetet, talán megéri a serdülőkort, de nagyon súlyos és komoly betegségekkel fog küzdeni, ameddig csak él.Az Istentől azt is kértem, hogyha az a feladat vár ránk, hogy beteg a baba, akkor legalább könnyítse meg a döntésünket és olyan állapotú legyen a kisbaba, ami egyértelmű válaszra van ítélve.Hát ez egyértelmű volt… De felfoghatatlan és olyan mélyen fájó, amiről eddig nem nagyon tudtam, hogy létezik. Elengedni szerelmünk gyümölcsét, akire vártunk és akit egy édesanya már szinte azóta szeret, amióta tudja, hogy új élet fejlődik a testében vagy talán még előbb…Elfogadni, hogy nincs visszaút és meg kell békélni a ránk bízott kegyetlen feladattal…Aztán néhány óra múlva kapkodva keresni egy orvost, aki egy akkor már 14 hetes kismamának elvállalja a műtétjét…


Akit tudtunk, riadóztattunk, hogy próbáljon meg orvost találni, aki elvállalja a műtét és nem kell megszülnöm nagy fájdalmak és napokig tartó vajúdások közepette a szeretett kislányunkat. Hiszen az még nagyobb traumával járna, mintha altatás közben elveszik, ami a miénk.Ebben volt segítségemre Rita barátnőm és az akkor még ismeretlen, kedves hölgy, Sevcsik M. Anna, a Babagenetika mozgalom elindítója (www.babagenetika.hu), akiknek nem tudok elég hálás lenni!


A nőgyógyászom közölte, hogy ő és a kórháza nem vállal ilyet, ezért a SOTE I. számú Nőgyógyászati Klinikájára irányított minket másnap reggel. Ott sikerült beszélnem egy elismert genetikus-nőgyógyász doktorral, aki elvállalta a műtétet és egyből a nőgyógyászati osztály betegfelvételére irányított minket. Rohamos tempót diktáltak az események és az orvosok, a tragédiával szembenézni még időnk se volt, csak siettünk és imádkoztunk, hogy legalább a műtét sikerüljön és vége legyen a rémálomnak.A műtét sikerült és a hozzáállása a doktorúrnak és az összes ott dolgozó embernek kifogástalan volt és emberséges.


Ebben a szomorú történetben még több nyomorúságot, de annál is több pozitívumot és „adományt” tapasztaltam meg. Az, ami azon az osztályon történik, az maga a Nők földi pokla. Két vajúdó kismamával feküdtem egy kórteremben, akikre napokig tartó vajúdás várt és tudták, hogy a vége nem lehet más, mint megszülni a súlyosan beteg gyermeküket, akikre halál vár a szülőszobán. Ettől nagyobb lelki és testi fájdalmat talán el sem lehet képzelni. Pedig ettől is van még sokkal és jóval nagyobb fájdalom. De, amit ezek iránt a Nők iránt érzek és éreztem, az számomra is megdöbbentő volt. Nem a magam keservét láttam a történetben, hanem azt, hogy szerencsés vagyok és nekem valamilyen módon segítenem kell ezeknek a Nőknek, ezeknek a mindent túlélő, hihetetlen erős Nőknek. Bátorítani, simogatni őket, segíteni, amiben csak lehet, ott a kórházi ágyon is. Annyira magával ragadtak azok az érzések és a látvány, ami ott ért, hogy azóta sincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe értük imádkozni és arra gondolni, hogy segíteni fogok nekik. Azoknak, akik esetleg ilyen helyzetbe kerülnek, ha csak két jó szóval is, de segíteni. Nem mártírként, hanem együttérző társként.


Még nem tudom, hogyan… Még nekem is fel kell dolgozni az eseményeket és elfogadni, hogy ez is okkal történt és azért történt, hogy rengeteget tanuljunk és fejlődjünk belőle a mostani életünkben.Hogy meglássuk a szépet az egyszerű mindennapokban, hogy kincsként értékeljük a gyerekünket és a szerelmünket, ami minden nehézséget képes legyőzni és túlélni. Értékelni magamat emberként, aki ennyi rábízott nehéz feladat után is újból képes felállni és még erősebb lenni.Becsülni azokat a segítőket, elhivatott orvosokat és szakembereket, akik minden nap farkasszemet néznek egy ártatlan gyermek halálával. Órákig tudnám írni ezeket a sorokat, talán majd a következőkben meg is teszem. Egyelőre legyen annyi elég, hogy minden tragédia egy új lehetőséget tesz a lábunk elé, csak élni kell vele és tovább menni, KITARTANI ÉS FEJLŐDNI!


Gyömrő, 2020.01.21

Oszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!

Share on facebook
Megosztom Facebook-on
Share on twitter
Megosztom Twitter-en
Share on linkedin
Megosztom Linkdin-en
Share on email
Elküldöm emailben

Babagenetika

Szólj hozzá te is!