A mi történetünk

Amióta csak az eszemet tudom, szerettem volna anya lenni. Fiatalon szerettem volna szülni, valószínűleg azért, mert Anyu is fiatal volt, amikor én születtem. Milliószor álmodtam már az egészről. Jön a szőke herceg fehér lovon, összeházasodunk és lesz két vagy három gyermekünk. Problémamentes várandóssàg, odáig pedig sima, akadályoktól mentes út vezet. Hàt, az élet körülbelül mindenhol átírta ezt a forgatókönyvet. Nem szőke hajú a férjem, nem fehér lovon jött értem és irtó hosszú, fájdalmas 2,5 év után lettünk család, a kisfunkkal kiegészülve, aki előtt három babánkat veszítettük el. 


A férjemmel 2015 augusztusában ismerkedtünk meg. 2017. októberben úgy döntöttünk, készen állunk arra, hogy szülők legyünk, így bele vágtunk a családalapításba. Fél év sikertelenség után kerestem egy nőgyógyászt, aki Székesfehérváron is rendel. Itt élünk, így fontos volt, hogy ne kelljen messzire menni egy konzultació vagy vizsgálat miatt. Sok véleményt olvastam az interneten különböző orvosokról. Az empatikusságát és a szakértelmét mindenki dícsérte, így dr. Imre Rubenre esett a választásom. 
2018. áprilisban volt az első konzultációnk. Júliusban teszteltem pozitívat, augusztus elején ultrahanggal is megállapítható volt, hogy babát várok. Spontán lettem várandós, hatalmas volt a boldogságunk. Nagyon vártuk azt a kisbabát, én fejben már mindent elképzeltem. A kis szobáját, azt, ahogy először ránk mosolyog, ahogy megölel minket, ahogy elkezd beszélni… A férjemmel mindketten Budapesten dolgozunk, így amikor egy héttel később elkezdtem vérezni a munkahelyemen, ott helyben kerestünk egy orvost, aki rövid időn belül meg tudott vizsgálni. Mivel még csak a hetedik hétben jártam a picivel, a felettesemnek nem magyarázkodtam, csak szóltam neki, hogy baj van és most azonnal el kell mennem. Hívtam a férjemet is, hogy úgy érzem, el fog menni a babánk.. Busszal mentem az orvoshoz, akivel előtte beszéltem, de magára az útra egyáltalán nem emlékszem. Ami megmaradt bennem, az az érzés, hogy a szívem a torkomban dobog, hogy kavarognak a gondolatok a fejemben és az a kettősség, ami ilyenkor úrrà lesz egy kismamán. Nem hívőként elkezdtem imádkozni, beszélni a pocaklakónkhoz, hogy ne hagyjon itt minket és közben rettegtem attól, hogy már késő… Egész úton potyogtak a könnyeim. Az orvos gyorsan fogadott, megvizsgált, nem látott bevérzést. Picit megnyugodtunk, de koránt sem teljesen. Úgy döntöttünk, hogy a hét utolsó két munkanapján nem megyek már dolgozni, pihenek otthon. A férjem másnap reggel elindult a munkahelyére, én otthon maradtam. Nagyon éles, szúró fájdalomra ébredtem. Amikor kimentem a mosdóba, erős vérzés fogadott. Azonnal hívtam egy taxit és bementem a kórház nőgyógyászatára. Elmondtam, hogy 7 hetes kismama vagyok és borzalmasan görcsölök, vérzek. Leültettek, mondtàk, hogy majd hívnak, sokan vannak előttem. Kevés rosszabb érzés van annál, mint amikor az ember tisztában van vele, hogy épp elvetél, miközben körülötte a kismamák a nagy pocakjukat simogatva jönnek ki a rendelőből, boldogan. Négy és fél órát ültem ott, görcsölve, vérezve, összetörve és senki nem nézett rám. Ismét hívtam egy taxit, hazajöttem és elkezdtem keresni egy olyan orvost, aki fogad még aznap. Magán úton egy órán belül kaptam időpontot, a vizsgálatra bejött velem a férjem is. (Amint hívtam a kórházból, indult is haza hozzánk, Édesanyámmal együtt.) A vizsgálat elején kimondta az orvos, amit az eszünkkel màr reggel óta tudtunk, de nem akartuk elhinni: megindult vetélés miatt műtéti befejezés szükséges. Kaptam tőle egy beutalót a kórházba, ahol este elvégezték a műtétet. Abban a kórházban, ahol az egész délelőttöt töltöttem… Ez az esküvőnk előtt 2 héttel történt. 
Fizikailag nem, lelkileg annàl megterhelőbb volt mindkettőnknek. Teljesen összetörtünk. Nem csak a meg nem született babànkat sirattuk, hanem az összes vele kapcsolatos álmunkat, tervünket, az elképzelt jövőnket. 
Miután picit sikerült összeszedni magunkat, pár hónap elteltével ismét pozitív lett a terhességi tesztem. Karácsony előtt pàr nappal azonban újra elment a babánk. Itt nem kellett műtéti befejezés, ezt leszàmítva viszont minden úgy történt, mint először. 
Az ismétlődés miatt Imre Ruben doktor úr egy endometrium scratching nevű eljárást ajánlott következő lépésként, melyre 2019. februàrban került sor. 
(A méh felszínén lévő nyálkahártyát endometriumnak nevezik. Ez a réteg a méh teljes felszínét beborítja és az embrió ebbe a nyálkahártya rétegbe ágyazódik be a megtermékenyülés során. Ha ez nem sikerül természetesn úton, akkor a szakemberek gyakran “megsértik” ennek a szövetnek a felületét, azt remélve, hogy így könnyebben ágyazódik be az embrió. A sérülés olyan növekedési folyamatokat indít be, amely segíti a beágyazódást.) 
2019. màrcius közepén ismét pozitív lett a tesztem. Az előzmények miatt minél előbb szerettük volna, ha meggyőződhetünk arról, hogy valóban babàt vàrok, így egy héttel később meg is jelentünk az ún. nulladik ultrahang vizsgálaton. Akkor még annyira a várandósság elején voltunk, hogy az embrió nem, de a petezsák már látszódott. Az azt követő héten, pont aznap, amikor vissza kellett volna mennünk kontrollra, harmadszorra is átéltük azt, amit egyszer se szabadna senkinek. Ismét erős görcsök és vérzés kíséretében elvetéltem. 


Ezek után újra egyeztettünk Imre Ruben doktor úrral, illetve végig kapcsolatban maradtunk. Nála kezdődött az egész “babaprojekt” és szerettük volna, ha nála is születhetne meg a kiababánk. Az ő javaslatát megfogadva mácius végén elkezdtünk meddőségi kivizsgálásokra járni a férjemmel. Vérvételek, vizsgálatok sora várt ránk.

Az első vérvételre állami kórházba mentem, de minden más vizsgálatot magán úton csináltattunk utána. Részben azért, mert így nem kellett hónapokat várni az időpontokra és az eredményekre, részben pedig azért, mert számomra nagyon fontos volt az empátia is, amit az első babánk elvesztésekor is nagyon hiànyoltam. Nem volt empátia akkor, amikor jeleztem a kórházban, hogy baj van, se a műtétnél, se akkor, amikor bementem a szövettan eredményért. Sajnos az a nemtörődömség, közönyösség, lenéző pillantás, amit ott is kaptam, jellemző a közszférában dolgozók legnagyobb részére, tisztelet persze a kivételnek. 
A férjemnél és nálam is mindent rendben találtak a vizsgálatok alatt. Ekkor küldött el Imre doktor úr el egy újabb vérvételre, ami egy ritka autoimmum betegségre szűr. (Eddig csak azokat vizsgálták, amik a vetéléseket okozzák általában.) A vérvétel eredménye kimutatta a fokozott NK sejtaktivitást. Az NK sejtek, magyarul természetes ölő sejtek (NK= natural killer cells) fontos szerepet játszanak a daganatok kialakulásának gátlásában, mivel a tumor sejteket képesek elpusztítani. A vérben lévő fokozott számú és funkciójú NK sejt káros lehet a magzatra és vetélését okozhat. Ez történt nálunk is. A szervezetem idegennek vélte a magzatokat és az NK sejtek magas száma miatt mindhárom esetben, még az első trimeszterben elvetéltem. 
Amikor ez kiderült, újra egyeztettünk a doktor úrral, aki felvette a kapcsolatot egy immunológussal, mielőtt bármit javasolt volna. Nem gyakori ez a betegség és nincs rá még olyan gyógymód, ami 100%-ban, igazoltan sikeres. Létezik egy intralipid nevű infúzió kúra, ami ebben az esetben segíthet. 


Az intralipid infúzió már a hatvanas évek óta forgalomban van – de sokáig senkinek nem jutott eszébe, hogy meddőségi problémákon is segíthet. A szer egy igazi kalóriabomba:  egy decije 200 kalóriát tartalmaz. Alap esetben olyan betegeknek adjàk, akik valamilyen okból képtelenek szájon át táplálkozni és csövön át kell hozzájutniuk a napi kalóriamennyiséghez.Arra csak a nyolcvanas években jöttek rá, hogy hatására a szervezetben csökken a gyulladás, megerősödnek a sejtfalak és stabilizálódik az immunrendszer. 
A doktor úr természetesen ránk bízta a döntést, hogy vállaljuk-e a kezelést. Egyértelműen bele vágtunk, így szeptember elején ismét elvégezte az endometrium scratching nevű eljárás, utána pedig megkaptam az első intralipidet. Októberben újra pozitív lett a terhességi tesztem, reggel viszont véreztem egy kicsit. Én már akkor próbáltam felkészülni arra, hogy a negyedik babánkat is el fogjuk veszíteni. Ettől függetlenül két nappal később elmentem a második, dupla adag injekció kúrára, ahogy a doktor úrral előzetesen megbeszéltük. Október közepén voltunk nála az első ultrahangon, ahol szabályos petezsákot és embrionális elemet is látott már a monitoron. Újra felcsillant a remény, nagyon bizakodtunk. Október 31-én mentünk vissza kontrollra. Rettegve léptünk a rendelőbe, nagyon féltünk attól, hogy mit fog mutatni az ultrahang. A doktor úr mosolya azonban elàrult mindent. Aznap hallottuk először a kicsikénk szívét dobogni. A férjemmel örömünkben elsírtuk magunkat, alig tudtuk elhinni, hogy sikerült. 
A habituàlis (ismétlődő) vetélések miatt rengeteg készítményt kellett szednem, ami segített abban, hogy velünk maradjon a babánk. (Utrogestant, érfalvédőt, babavitamint, folsavat írt fel a doktor úr.) 


A 20. heti ultrahangon látszódott a méhlepényemen egy addigra már felszívódott bevérzés. Ezt leszàmítva problémamentes várandósságom volt, bár a veszteségeink miatt nem tudtam teljesen kiélvezni. Tudtam, hogy a babánk mindent érez, így igyekeztem mindig a pozitív gondolatokat erősíteni magamban, de nagyon féltem, féltünk attól, hogy Őt is elveszítjük.
2020. június 12-én, a 39. héten született meg a kisfiunk. 


Aznap hajnali 3/4 4-kor mi voltunk az elsők a szülészeten és a mi kisfiunk volt az utolsó az aznap született 14 baba közül, aki este fél 8-kor érkezett meg közénk. 
Itt is szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondhassak a férjemnek, amiért végig mellettem volt, mindig számíthattam rá, amiért valóban együtt csináltuk végig az egészet és a lelki részében sem hagyott soha magamra.
Nem utolsó sorban pedig életünk végéig hálásak leszünk Imre Ruben doktor Úrnak, hiszen nélküle nem lehetnénk ennek a kis csodának a szülei. Köszönjük, hogy mindig támogatott minket, mindig volt hozzánk egy két bíztató szava. Köszönjük, hogy – az ajánlása alapján – a legjobb orvosokhoz jutottunk el, ahol végül kiderült, mi okozta a vetéléseket. Köszönjük, hogy az első pillanattól az utolsó utániig velünk volt és segített világra hozni a kisfiunkat. Egy szóval: Hálásan köszönünk mindent, amit értünk tett! 

Oszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!
Megosztom Facebook-on
Megosztom Twitter-en
Megosztom Linkdin-en
Elküldöm emailben