Barnabás hála története

2021 nagy boldogsággal indult a családunk számára, várandós lettem. Nagyfiunk akkor volt 11 hónapos, boldogok voltunk, hogy bővül a család. 

Az első trimeszteri genetikai uh-ra várva fel se merült bennem, hogy bármi baj lehet, a lehető legnagyobb nyugalommal feküdtem fel a vizsgáló asztalra. Molnár László doktor úrral jó hangulatban indult az ultrahang, poénkodott, mi mosolyogtunk, nevettünk. Aztán egyre csendesebben vizsgált, csak monoton diktálta az értékeket az asszisztensnek. A tarkóredő vastagsága még a férjem laikus szemének is feltűnt, és már nekem is nagyon gyanús volt a doktor úr csendessége. Emlékszem, meg is kérdeztem, hogy ha bármi problémát lát, azt jelzi-e rögtön. Komoran válaszolt, hogy nem szokta, mindig többször rámér, megnézi a gyanúsnak tűnő értékeket. A vizsgálat után a váróban ücsörögtünk a leletre várva. A doktor úr behívott minket és elmondta, két eltérést is tapasztalt a vizsgálat során, a tarkóredő vastagsága és a ductus venosus negatív hulláma genetikai rendellenességre utalhatnak. Lefagytam, kapaszkodtam a férjembe. A doktor úr elmondta a lehetőségeinket, tájékoztatott az invazív és a non-invazív vizsgálatokról. Őszintén szólva nem sok mindent fogtam fel, csak nyeltem a könnyeim. Hagyott időt, hagyta hogy sírjak. Fontosnak tartotta, hogy megértsük az elmondottakat, azt mondta nem enged el addig, amíg nem kérdeztünk és beszéltük át a lehetőségeket. 

30% az esély a genetikai rendellenességre. Az nem is olyan sok, gondoltam. Próbáltam úgy hozzáállni, hogy 70%, hogy egészséges a babánk. Invazív vizsgálat mellett döntöttünk, egy héten belül már a Czeizel intézetben vártunk a méhlepény mintavételre. A vizsgálatot végző orvos hideg volt és kimért, az értékek romlottak és már szívfejlődési rendellenességet is látott.  A mintavételt követő hét maga volt a pokol, legalábbis akkor azt gondoltam. Néhány nap elteltével értesített a főnököm, hogy felütötte a fejét a Covid a munkahelyemen, be kell zárni egy hétre legalább az ovit. A következő napon már köhögni kezdtem, szédelegtem, borzalmasan éreztem magam. Amikor a Czeizel intézetből felhívtak és elmondták, hogy beigazolódott a gyanú, kisfiunk Down-szindrómás, majdnem összeestem. Képszakadás. Egyre rosszabbul voltam, a háziorvos Covid tesztre küldött. Beszéltem a nőgyógyászommal, kértem, hogy amint lehet szakítsuk meg a terhességet. Nem hittük a férjemmel, hogy ez a világ felkészült és megérdemelné, hogy Bogyó megszülessen. Persze a Covid teszt eredményét meg kellett várni, addig tehetetlenül szenvedtünk. Nem tudtam mi vár rám, őszintén gondoltam, hogy műtét útján fog megtörténni az elengedés. Mikor az orvosom tájékoztatott, hogy erre a 12. hét után már nincs lehetőség, pánikba estem. Hétvége következett, nem értem el az orvosom. Ekkor vettem fel a kapcsolatot a Babagenetika Egyesülettel, facebook üzenet formájában. Anna perceken beül válaszolt. Biztosított a megértéséről és felajánlotta a segítségét. Rövid időn belül a SOTE II osztályvezető főorvosával beszéltem telefonon, aki elmondta, hogy hétfő reggel be kell feküdnöm, mivel hétvégén nem csinálnak ilyen beavatkozást. Beavatkozás. Nem. Szülés, csak máshogy hívják. Rettegtem. Közben megérkezett a Covid teszt eredménye is, pozitív. Nem lepődtem meg, addigra már szagokat, ízeket se éreztem. A teszt eredményének tudatában hétfő reggel a klinika Covid szülészeti osztályán kellett jelentkeznem. Aznap reggelre persze a fiam is belázasodott, a karjaimban zokogott mikor elindultunk a kórházba.

A szülésznő, akivel első kisfiam született, akkor az osztályon dolgozott, ő fogadott. Igazán ő se tudta elmondani, hogy mikor mi fog történni, leterhelt az osztály. Megszámolni nem tudom hány orvossal, nővérrel, szülésznővel találkoztam a bent tartózkodásom során. A szülés hosszúra nyúlt, méhszáj érlelő pálcikák, ballon, maximális mennyiségű oxitocin. Kedd este már nagyon erősek voltak a fájásaim, a gondviselésnek hála, aznap pont éjszakára jött a szülésznőnk. Behívtam, megvizsgált. A ballon kijött, de több oxit nem kaphattam, félő volt, hogy szétreped a méhem.  Melinda azt mondta, hogy zuhanyozzak, próbáljak pihenni, bízik benne, hogy az oxi még dolgozik a szervezetemben. A zuhany alatt folyt el a magzatvíz, perceken belül az ágyon feküdtem, Melinda megnyugtató hangját hallottam csak. Zokogtam, egy nyomás és Bogyó megszületett.  Nem fájt, de meghasadt a lelkem. Képtelen voltam megnézni. Elvitték. Engem toltak a műtőbe, kaparás. Másnap délelőtt hazaengedtek. 

Annával végig kapcsolatban voltam, tartotta bennem a lelket. Már amennyire lehetett. Fogta a kezem. Szerintem Anna egy angyal. 

Az egyesület segítségével a férjemmel együtt eljutottunk Horváthné Rényei Szabinához, ő segített elindulnunk a feldolgozás útján. 

Nem hittem, hogy képesek leszünk ismét gyermeket vállalni, de nyár végére sikerült elengednünk Bogyót és egyre erősebb volt a vágy, hogy megajándékozzuk a nagyfiunk egy testvérrel, így belevágtunk. Tudtam, hogy nem lesz könnyű ez a terhesség, szinte a pozitív teszt pillanatában írtam Annának.

Mondtam, hogy mindenképp szeretnénk NIFTY tesztet csináltatni, támogatott benne. Negatív lett, zokogtam, nem mertem elhinni. Az eredmény tudatában mentünk a genetikai ultrahangra, Elekes doktor úrhoz. Mindent rendben talált, fellélegeztünk. Egészen a 20. hétig, amikor is a következő genetikai ultrahang során Elekes doktor úr fejlődési rendellenességet diagnosztizált. Kisfiunknak hiányzik a legalsó pár lengőbordája. Elmondta, hogy Down szindrómánál szokott előfordulni, de a negatív Nifty tudatában és mivel semmi egyéb eltérés nem látható, izolált jelenségként tekint a dologra. A vizsgálat után napokkal is még szorongtam, Annának is mondtam, hogy nem tudok megnyugodni, szerettem volna még egyszer átbeszélni a dolgokat a doktor úrral. Anna közbenjárására nem sokkal később felhívott Elekes doktor úr, átbeszéltünk mindent. Nem mondom, hogy teljesen megnyugodtam, szivárvány terhesség során szerintem lehetetlen. 

Ahogy közeledett a kiírt dátum, egyre jobban felerősödött bennem Bogyó szülésélménye. Rettegtem attól, hogy esetleg nem indul el magától, hogy megint ballon, megint oxi… Szabina végigkísérte a várandósságom, segített felkészülni mindenre. Őszintén hittem, hogy nem kell majd indítani, de úgy éreztem, hogy ha mégis, arra is felkészültem. A kórházban, az indítás napján derült ki, hogy mégsem. Gyengének éreztem magam, nagyon féltem a ballontól, pánikoltam. Anna segített felvenni a kapcsolatot  Dobiné Olasz-Papp Nórával, még a ballon felhelyezését megelőzően sikerült vele beszélnem telefonon. Páratlan szakember, rövid idő alatt sikerült átformálni bennem néhány gondolatot, érzéseket megerősíteni. A lelkem és a testem is készen állt. 

A kisfiunk viszont nem. Egyszerűen nem akart vagy nem tudott  beilleszkedni a buksijával. Végül császármetszéssel született meg, amit a mai napig nem bánok, hiszem, hogy akkor abban a helyzetben ez volt nekünk a legjobb. Az, hogy hogy kerültünk abba a helyzetbe, egy másik történet, még feldolgozásra vár. A legfontosabb, hogy Barnabás, a mi szivárvány babánk egészségesen jött világra. Sokan biztos nem tudják, de a Barnabás név jelentése az, hogy „a vigasztalás fia”.

Oszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!
Megosztom Facebook-on
Megosztom Twitter-en
Megosztom Linkdin-en
Elküldöm emailben

FEMCAFE INSPIRÁLÓ NŐK JELÖLÉS
A „LEGINSPIRÁLÓBB CIVIL TELJESÍTMÉNY”

Voksoljatok AnnáraTi is itt: FEMCAFE SZAVAZÁS