Borúra szivárvány

Tartozom egy vallomással. Na, nem olyan vallomással, amelyben az ember bevallja a bűneit- sokkal inkább szeretném betartani az ígéretem, amelyet egy olyan fantasztikus embernek tettem, mint Sevcsik M. Anna, a Babagenetika alapítója.

Miért vagyok hálás? Az elmúlt két évben egy pillanatra sem engedte el a kezem, amiért örök életemben hálás leszek. De Anna nem csak velem jó, Anna segít, és fogja a kezét mindenkinek, akinek szüksége van rá, kétségbeesett kismamák százait kíséri örömükben, bánatukban.

Így történt ez velünk is. Bánatunkat, első kisfiúnk elengedését kísérte végig. Hogyan ismertük meg őt?

Kislányom megszületését követően számottevő ideig nem is gondolkodtunk kistesóban, kiteljesedtünk, és a születés körüli történések se motiváltak minket arra, hogy vállaljunk egy kistesót. Egy ideig. Aztán elhatalmasodott az érzés és a kistesó vágya egyre erőseb lett mindkettőnkben, azaz mindhármunkban, hiszen a kislányom is nagyon vágyott egy testvérre. Mivel a kislányommal való várandóságom teljesen problémamentes volt, nem gondoltuk, hogy az út hosszabb és fájdalmasabb lesz, mint valaha gondoltuk volna.

Miután kiderült, hogy úton van a legkisebb ugrifüles, izgatottan vártuk. A  pocakom elkezdett növekedni, így a kislányom is relatív hamar- már a 12. hét előtt tudott róla. A 12. heti vizsgálat azonban elsöprő erővel sújtott ránk, amikor is vastag nyaki redő (4,2 ) érték és rossz áramlás miatt a doktor semmi jóval nem bíztatott. Az, hogy nem bíztatott enyhe kifejezés- igazából gúnyos mosollyal vágta az arcunkba a terhesség megszakításának lehetőségét egyetlen vizsgálat alapján. Persze ez bennünk akkor meg sem fogalmazódott még. Felhívtam másnap szinte az összes magánklinikát- majd az Istenhegyi klinika volt az, amelyik visszahívott és már azon a héten fogadott minket.

Akkor léptem be a Babagenetika szíve csoportba, – majd a belépést követően Anna azonnal írt nekem, majd később felhívott. Egy csütörtöki napra kaptunk időpontot a klinikára- ahol egy kontroll ultrahang született sokkal szebb eredményekkel, majd egy kombinált teszt rossz eredménnyel, magas kockázattal Down szindrómára. CVS vizsgálat következett – majd egy pokoli időszak, amikor is annak az eredményére vártunk. 4 napig ültünk az ágy szélén a férjemmel. A teljes kimerültség után csörgött a telefon, az eredmény negatív. Bíztunk tovább, váruk a következő ultrahangot. Leginkább a szív ultrahangot, végig éreztem, hogy valami nem jó… többször mentem a védő nőhöz szívhang hallgatásra, az itthoni készülékkel volt, hogy órákig hallgattam a pici szíve dobogását. A baba még a 18. hét környékén sem produkált érezhető mozgásokat, a lelkem mélyén pedig mindvégig éreztem- baj van. Hiába a nyugtató szavak, a kitartás most már tudom biztosan : az anyai szív, nem hazudik.    

Ez egy olyan érzés volt, melyet soha nem éreztem azelőtt… a kislányomnak elkezdtem beszélni arról, hogy vannak kistesók, akik nem hozzánk, hanem az angyalkákhoz születnek meg, hogy vannak beteg, de tündéri kisgyermekek, – egyszerűen azt éreztem, fel kell készülni (neki is) arra, hogy baj lehet. A 20.. heti ultrahangon minden rendben találtak, videót, fotót kaptunk a kisfiúnkról. Pár órával később mentünk a szívultrahangra. Soha nem fogom elfelejteni az érzést, ahogyan visszatorpantam az ajtóban és azt mondtam a férjemnek, apa baj van – érzem, ne menjünk be.  Feküdtem és a hölgy néma csendben vizsgált, majd letette az ultrahangfejet és a szavait csak egy ideig tudtam hallgatni. Szorítottam a férjem kezét, miközben olyan érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket azelőtt sohasem éreztem. a pici szíve a babánknak gyakorlatilag olyan súlyos rendellenességeket hordozott, amely a mai napig könnyeket csal ki a szemünkből. Emlékszem a hazafelé tartó útra és a mi csodálatos Annánkra, akinek hála pár napra rá egy csodálatos doktornőnél voltunk ,- de a diagnózis sajnos nem változott. A kislányunkkal őszinték voltunk, sose felejtem el amikor bíztattam, hogy adja ki a dühét, értjük, tudjuk, hogy dühös. A szavai a lelkembe égtek ,, anya tudom, hogy Nimród angyalországba ment, de te hazajössz hozzám”.

Egy középidős várandóság során a babát – egy indukált vetélésnek nevezett ( gyakorlatilag szülés) során kell a világra hozni, amely akár napokig is eltarthat. Annyira erősen kapaszkodtam a férjembe, mint még talán soha. És kapaszkodtam a kisfiamba – akit gyakorlatilag nem akartam elengedni. Így történt, hogy 4 keserves nap után engedtük el őt a menyországba, mi pedig megjártuk a poklot. A kislányom otthon várt, semmi mást nem akartunk csak hazamenni hozzá, szorosan átölelni és imádkozni az angyal tesóért. A kis polcon, a babadolgok helyett egy angyal várt mindannyiunkat. Egy angyal, aki a mai napig figyel minket és vigyáz ránk odafentről.

Könny és bánat helyett a kislányunk szeretetébe kapaszkodtunk, biztosak voltunk benne, hogy ő visszatér hozzánk és ezért amint lehetett, később mindent meg is tettünk. A pozitív teszt után visszamentünk ahhoz a doktornőhöz, aki angyalbabánk terhesgondozását is végezte. Azt hiszem, mondhatom, hogy mára igencsak összecsiszolódtunk, nem engedte el a kezünket és amiben csak tudott, segített. A hálánk a segítő kezek felé örök (a szülés közeledtével az új egészségügyi törvény még okozott nehézségeket, de végül csatlakozott egy budapesti doktornő, akinél született volna a mi kis szivárványunk- hála neki (L).)

 A kötelező vizsgálatokat és a szív vizsgálatát Budapesten végezték, amelyet Anna és a Tündérdoktornőnk  ajánlott . A  baba szívét többször is vizsgálta- soha annyit nem aggódtunk, mint egy- egy ilyen vizsgálat alatt. Az összes vizsgálat negatív volt, a kisbabánk makk egészséges.

A 37. hétben jártam, amikor azt éreztem, hogy a kisfiam a reggeli boksz partit elnapolta. Tudtam, hogy baj van, de éreztem, hogy minden rendben lesz. A méhlepény levált és azonnal meg kellett operálni. Tudom és hiszem, hogy január 20. napján, az angyaltesó fogta a kisfiúnk kezét, aki makk egészségesen, minden borús felhőt félretolva a világra jött és szivárványba borította napjainkat…

Anna megtanított arra, hogy a hit magunkban és kisbabánkban nem csupán egy szó, – olyan erővel hat, amely köveket képes megmozgatni, olyan dolog, amelyről soha nem szabadna megfeledkeznünk. Az ő hite és ereje segített abban, hogy hinni tudjak, benne, bennünk… hogy igenis jöhet a borúra szivárvány.

A szivárvány három hónapos, a mosolya minden könnyet elfedtet, az angyal pedig velünk van, a szívünkben örökké. És, hogy miért vagyok ebben biztos?

  • Hanna, van testvéred?
  • Igen, kettő. Az egyik angyalka odafent, őt sohasem láthattam, de elképzeltem. Csodaszép.

Köszönöm Babagenetika!

Oszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!
Megosztás itt: facebook
Megosztom Facebook-on
Megosztás itt: twitter
Megosztom Twitter-en
Megosztás itt: linkedin
Megosztom Linkdin-en
Megosztás itt: email
Elküldöm emailben

ADOMÁNYOKAT
A MAGNETBANK 16200151-18532896 SZÁMÚ BANKSZÁMLÁRA FOGADJUK HÁLÁS SZÍVVEL.