Csodák világa: Olívia érkezése

Vannak történetek, ahol az író keze is elakad. Nem találja a billentyűket, és rájön, hogy mindaz, amit a világból eddig látott, tapasztalt, valódi áldás, és nem feladat többé minden napját hálaadással nyitni, és zárni akkor, amikor gyermekeire néz.
Zita története egy olyan világról szól, ahol a kisbaba születése mindennapos élet-halál harc. Az orvosok szaktudása, nővérkék elkötelezettsége, modern technológiai vívmányok összmunkája segíti gyermeküket és ezzel az egész családot egy teljes élet felé.

Szinte elképzelhetetlen volt, hogy 44, azaz szinte 45 évesen pozitív tesztet láthassak, természetes úton. 5 évvel korábban elvesztettünk egy magzatot 7 hetesen.Ezt követte 5 elmondhatatlan év. Eredménytelenség, tanácstalanság, végtelennek tűnő kivizsgálások, sikertelen próbálkozások tengerében találtuk magunkat, míg végre kiderült, hogy mi az, ami gátolja szervezetemben a vágyott gyermek megfoganását. Hosszas gyógyszeres kezelés után megtörtént a csoda, október 23-án pozitív tesztet foghattam a kezemben, dacára az összes orvosi szakvéleménynek és statisztikáknak. Az elmondhatatlan öröm aggodalommal keveredett. 

Annával ekkor már évek óta ismertük egymást, és első utam Hozzá, és a Babagenetika munkatársaihoz vezetett. A lelkünkben beindult aggodalmakat szerettük volna elcsendesíteni. A babavárás előzményei és a korom egyaránt sok félelmet generáltak, és minden, amit megtudhattunk babánk méhen belüli fejlődéséről, segített nyugalmat találni. Elmentünk az összes tesztre, és az előzmények miatt infúziókat kaptam. Mindent magánúton. 6 hetesen láthattuk a szívhangot. Életem legmeghatóbb pillanata volt, én zokogtam, férjem 5 centiről bámulta a monitort, mint kisgyerek a cukorka boltot, az orvos pedig alig tudta a hasamon tartani az ultrahang fejet, hogy a képet stabilan tartsa. Akkor még elvileg kettőt, később egyet. 

A sors már akkor próbára tett minket: babánk tesztjei heteket késtek, és már láttuk lelki szemeink előtt, hogy valami nagyon nem stimmel, és újra meg újra futtatják a mintákat a teszteken, hogy biztosat tudjanak mondani. Szerencsére nem így lett. Drága csöppségünk tökéletesen fejlődött a pocakomban. 

A terhesség alatt azonban magas vérnyomás alakult ki nálam, ami hétről hétre hatalmasodott el rajtam, míg a 22. héten mellkasi fájdalmakkal kerültem a kórházba. Mindenki riadt, és kétségbeesett volt a környezetemben. Vért vettek, többször is az éjszaka folyamán. Ekkor még meg sem merték mondani, mire gyanakodnak. Látszott, hogy nagy gáz van. Pokoli fájdalmak. Minden jel a HELLP szindrómára utalt, ahol egyetlen beavatkozás mentheti meg az anyuka életét, ha a magzatot eltávolítják a méhéből.

Volt azonban egy érték, ami ennek ellene mutatott: a trombocita szám nem csökkent. A májfunkciók elmentek, nem romolhatott tovább az állapotom, mert akkor a műtét elkerülhetetlen. Az egész éjszaka bizonytalanságban telt. Annyit kértem az orvostól, ha meg kell szakítani a terhességet, akkor azt altatásban tegyék, máshogy nem élném túl az ezzel járó stresszt. 

Gyógyító meditációkkal, nyugalmat adó hanganyagokkal támogattam magam, hogy minden erőmmel vizualizáljam, ahogy az értékek csökkennek, és elkerüljük a tragédiát. Tudtam, ez az egyetlen esélyünk. Rémült, riadt voltam, és imamalomként mondogattam magamban, hogy velünk nem történhet meg, ez a terhesség itt nem érhet véget, láttam, hogy mi egyben és egészségesen megyünk haza innen. Hittem a csodában, ami meg is történt. Reggel még egyben voltunk. Megúsztuk. Azt hittem megnyugodhatunk, de az orvosom úgy engedett el, hogy ő majd akkor lesz nyugodt, ha a 37 hetet betöltöttük. 

Még kétszer kerültem kórházba a magas vérnyomás miatt. Már a vérnyomásmérő látványa pánikot okozott. Aztán egy vasárnapi napon, hosszas őrlődés után, legyűrtem minden kórháztól való félelmemet, olyan erős görcseim voltak. 3 perces fájásokkal vitt be a férjem az ügyeletre. Tündéri orvos került elő, Boglárka, aki azonnal vizsgálni kezdett. Méhszáj zárva volt, így többek között ultrahang következett, amit már Gidai főorvossal együtt végzett. Az ultrahang folyamata alatt az először körülhatárolható folt terjedni kezdett, a szívhang is romlott. Belső vérzés indult meg, a leváló méhlepény nyomán. A terhességet azonnal be kellett fejezni. 

Az események hihetetlenül felgyorsultak. Emlékszem, ahogy az aneszteziológus sorolja, hogyan tartsam a hátam, és nem emlékszem, még miket. Azóta sem tudom, hogyan, de minden percek alatt készen állt a műtétre. Férjemet és az altató orvost arra kértem, hogy énekeljünk, mert az csökkentette azt a végtelen feszültséget, ami úrrá lett rajtam. Az egész műtő együtt énekelt, én pedig a kínok kínját éltem át. Olyan volt, mintha az egész gyomromat ki akarnák cibálni a helyéről. Egyszercsak egy szederkék valamivel szaladtak ki a műtőből, hívták a férjemet is. Ő volt Olívia. 

A műtőben ekkor sem csillapodtak a kedélyek. Sőt, az aneszteziológus arra kért, ne énekeljünk tovább, mert zavarja az orvosokat. 

Tudtam, amíg látom a plafont, addig nem haltam meg. Tudatában voltam a dolgoknak, nem féltem a haláltól sem. Arra sem gondoltam, hogy mi lesz a babával és a férjemmel, ha itt maradok. Nagy gáz volt.

Nem érzékeltem az időt. Tépkedés, rángatás, borzalmak. De egyszer csak vége lett. 

Innentől minden úgy folytatódott, mint egy klasszikus császár esetében. Csak a babám nem volt mellettem. A többi anyuka mellett pedig igen. Leírhatatlan volt az űr, amit ez bennem, és a sorstárs anyukákban okozott. Persze akkor még nem tudtuk, hogy ez hosszú kanossza járásunknak csak egy apró momentuma lesz. 

Olívia icike-picike lény volt. Rengeteg csővel, tűvel. 650g-mal érkezett a világra, az anyukája méhében 26 hetet, és 5 napot töltött. Fél órán múlt az életünk. 

Ezt követően 2 napig nem láttam a babámat, mert tüdőembólia gyanúval újra az intenzív osztályra kerültem. Végre eljött a nap, amikor meglátogathattam Olíviát. Végigcsoszogtam a hosszú folyosón, sajgó császáros hegemmel, kezet fertőtlenítettem, amit utána naponta többször végeztünk, hamar szétmarta a kezünket az anyag, és beléptem az űrközponthoz hasonlító térbe, ami tele volt inkubátorokkal. Azt sem tudtam, hova nézzek.  Egy doki odavezetett egy inkubátorához, ahol egy tenyérnyi baba feküdt. Nem gondoltam, hogy ennyire pici. Borzasztó látvány volt.

Elmondták, hogy jobbkamrai agyvérzése van, de nem érinti az agyterületet. Lélegeztetik, intubálva is volt. Oxigénterápiás maxot kapott. Több mint egy hónapig nem láttam az arcát. Amikor az orvos lecserélte a maszkot, akkor készült fotó. Így láttam először Olíviát. 

Ezt követte a küzdelem a tejért. Kevés segítség, sok lesajnáló megjegyzés kísért utamon, de kitartottam. Tudtam, hogy a kislányom élete múlhat azon, hogy bár szondán keresztül, de anyatejet kapjon. Koncentrálhattam volna itt is a rengeteg lemondó hangra, de reméltem, meg fog érkezni a segítő. 4-5 nap kitartó munka után sikerült a tejbelövellés. Innentől napi 18 órában, három óránként fejtük a tejet a többi koraszülött baba anyukájával. Reggel hattól, hajnali kettőig. Emellett “élveztük” a kórház vendégszeretetét. A folyosón mosdóba járást a látogatók között, és annak a kontrasztnak a látványát, hogy a 3 napot kórházban töltő, időre szülő anyukák kapják a fürdővel ellátott szobákat, mi pedig, akik hónapokig élünk a kórházban, férjeinket alig látjuk, tavaszból nyár lesz a fejünk felett, mostoha állapotokkal kell szembenézzünk. 

A PIC-es babák körülötti világ egy hullámvasút. Egyszer fenn, egyszer lenn. Reggel öröm, este összeomlás.  Ilyen drámai változások a mi folyamatainkat is tarkították. Bár az orvosok szakértelme, és odaadása mindenek feletti, vannak helyzetek, amik a legmodernebb technikával is kiküszöbölhetetlenek. Volt olyan, nap, amikor reggel örülhettünk annak, hogy lekerült Olíviáról az oxigén maszk, délután pedig olyan összeomlás következett, ami a folyamat során először ébresztett fel bennem halálfélelmet. 

Egy alkalommal felsóhajtottam, hogy szeretném megérinteni. “Anya, be szabad nyúlni, meg szabad érinteni, ha ébren van, de simogatásra még nincs felkészülve a bőre, fájdalmas lenne számára.” -mondta a nővér. Teltek a hetek, és eljött az ideje, hogy a kenguru módszert alkalmazhattuk a babánkkal. Csodálatos és nehéz pillanatok ezek, ahogy cseppnyi gyermek bekerül a mamája pólója alá, csövekkel és lélegeztetéssel együtt. Mikor Olívia 900g-os volt, még oktató filmet is forgattak velünk a módszer népszerűsítésére. 

Miközben a babád élet-halál harcot vív segítőivel a koraszülött osztályon, te az ép elmédért dolgozol nap mint nap, egy kórház rabjaként. Mondták ugyan a dolgozók, hogy menjünk haza, mert fontos a mentális egészségünk megőrzése érdekében, de nem bírsz a babádtól messze menni. Egy alkalommal a parkban sétáltunk férjemmel, aki elhozta a kutyusunkat is, aki megismert. Megható és nyomasztó volt egyszerre szembesülni azzal, mi lett az életünkből. 

Amikor eljött az ideje, a Sote klinkájáról a Péterfybe kerültünk. Itt már csak a hízásra koncentráltunk, és ekkor már bejárós anyuka voltam. A cél a 2000g elérése volt. Más nehézségekkel kellett szembenézni, másmilyen lett a nyomás rajtam. Versenyfutás az idővel, volt, amikor egyszerre két helyen kellett volna lennem, de haladtunk napról napra a áhított cél felé. Egy szép napon eljött az idő, amikor már én gondoskodhattam a babámról. Etettem, öltözettem, pelenkát cseréltem. 3 napot töltöttünk így a kórházban, mint más anyukák a szülés után. Majd június végén hazamehettünk. Újfajta kihívások, félelmek. Hetekig hívogattuk még a PIC-es orvosokat, akik segítőkészen álltak rendelkezésünkre, végtelen türelemmel. Már beleszoktál a rettegésbe. De ahogy telik az idő, megnyugszik a lélek, és beállnak az otthoni hétköznapok. Adódnak problémák persze. Azóta is kellett egy alkalommal, 3 napra kórházba mennünk, egy anyagcsere kivizsgálás miatt. Akkor kellett szembesülnöm azzal, milyen valódi és mély traumák ülnek a lelkemen a folyamat elvitathatatlan nyomaként. A legapróbb részleteken borul ki az  ember, és időt kell hagynia magának, hogy talpra álljon belőle.

Olívia az első perctől hősiesen küzd, és mindent megtett azért, hogy ne csak életben maradjon, de az élet akadályaival lépést tudjon tartani minden körülmények között. Felejthetetlen pillanat volt még a Sotén, amikor először találkozott a cumisüveggel, hogy abból ehessen, és az a picike test egyetlen korty lenyelésétől elfáradt, de a kezecskéje el nem engedte volna a cumit tartó nővér kezét, jelezvén, hogy tudja, neki ezzel dolga van, és Ő el is fogja végezni a feladatát. Megerősödik. Itthon hamar átaludta az éjszakát, amiért sokan irigyelnek minket. Nem tudják, mennyire nagy az a csomag, aminek ez az apró ajándékocska egyetlen része.

Vizsgálatok, fejlesztések szövik majd át az életünket, mégis áldottnak érzem magam. A kislányom nem csak hogy él, de mosolyával beragyogja minden napunkat. Igazi ajándék Ő, és hálás vagyok a rengeteg csodáért, amit általa és a minket segítők által kaptunk az elmúlt fél évben. Egy átlagos anyuka el sem tudja képzelni, milyen heroikus küzdelem zajlik az ő boldogságban úszó osztályuktól egy ajtóval odébb. Azóta én teljes mellszélességgel támogatom a koraszülött osztályok fejlődését célzó kezdeményezéseket. Gyűjtésekben veszünk részt új eszközök beszerzésére, hogy más babák élete és életminősége is olyan csodásan alakulhasson, mint a mi kislányunké. Anno értünk is megtették, most rajtunk a sor.

Szerző : Szilda Rossel

Oszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!

Share on facebook
Megosztom Facebook-on
Share on twitter
Megosztom Twitter-en
Share on linkedin
Megosztom Linkdin-en
Share on email
Elküldöm emailben

Babagenetika

Szólj hozzá te is!