Dr. Schill Beáta 25 éve orvos, 20 éve neonatológus, s legfőbb életcélja a kis korababák minél tökéletesebb életet biztosító ellátása. Mesterétől, Dr. Zubovics Lászlótól örökölt ars poeticaja: a Baba a Főnök.
Ő látott és kezelt már olyan kicsi babákat, akiket laikusként megfogni se mernénk, de talán megérinteni sem. A legérdekesebb és legcsodálatosabb mégsem ez Beában, hanem az, hogy ma is pontosan tudja egy-egy akár 18 éve kezelt, 1 kg alatti korababáról, hogy hány grammal született és hol tart most az életben.
A Dr. Schill Beátával készült interjú első felét itt olvashatod el!
Sorsfordító egy-egy elengedés?
Ezek a babák rengeteget tudnak adni, szülővé teszik a szüleiket, a kenguruzás által- ami nekem nagy szívügyem- egészen speciális kötődés alakul ki köztük, ami örökre beépül, mert az apák szervezete is elkezd olyan hormont termelni, mely az apai kötődést segíti. Nem biztos, hogy az a fontos, hogy meddig élünk, de hogy mit hagyunk itt magunk után, az életeket határoz meg a jövőben. Tényleg vannak olyan babák, akik alig 10 napot élnek, de az életükkel, a betegségük elfogadásával és velünk elfogadtatásával, sorsfordítóak egy PIC életében, szemléletváltásra késztetik a szakembercsapatot. Én nem nagyon tudok kívülálló maradni, ez hiba, s nehéz dolog újra és újra meghalni, majd mégis tovább folytatni, de nekem máshogy nem megy. És nagyon sokat köszönhetek az elvesztett babáknak is. Szakmailag és érzelmileg is nagyon más egy akut helyzet, amikor egy addig jól lévő baba rosszul lesz, vagy amikor látjuk, hogy hosszan és eredménytelenül küzd, bárhogy próbálunk segíteni. Ezek a döntési helyzetek nagyon különbözőek.
„S az újraélesztés után fél órával úgy hevert az inkubátorban, ahogy más Hawaii-on napozik.” Egy olyan akut helyzetben, amikor fogalmam sincs, az a baba miért halna meg épp ebben a percben, mert semmi kimutatható okot nem találok, akkor tényleg mindent bele, mindenképpen meg kell adni a lehetőséget, hiszen semmi olyan nem történt addig, ami az életét limitálná. És lehet, hogy tényleg indul egy fertőzés, ami úgy kezdődik, hogy újra kell éleszteni. – Van egy kisfiú, aki most már keni-vágja az autómárkákat, de a 3. napon- még a mi gyakorlatunkban is ritka, de- az újraélesztési protokoll minden lépcsőjét végigjárva kellett visszahozni az életbe, nem csupán lélegeztetni, de akutan sok gyógyszert is adni neki. S az újraélesztés után fél órával úgy hevert az inkubátorban, ahogy más Hawaii-on napozik. Természetesen a lélegeztetését nem mertük azonnal megszüntetni, mert nem tudtuk az okát a hirtelen rosszullétének. Másnap pedig elindult a fertőzése.
Ugyanakkor a szülők számára ez minden esetben egy addig ismeretlen és nagyon sokkoló szituáció, akkor is, ha esetleg próbáltuk már felkészíteni őket ennek lehetőségére. Nekik hogyan tudsz segíteni az elengedésben?
Fontos a szülőkkel is megértetni, hogy az együtt megélt búcsú nemcsak a babának fontos. Számukra, ha az adott percek, órák rendkívüli fájdalmat jelentenek is, fontos, hogy végigcsinálják, mert így tudják majd lezárni magukban a babájuk élettörténetét, képesek lesznek hordozni azt a lelkükben, ami a továbbélésük szempontjából alapvető fontosságú. Előfordul, hogy ezt több óra beszélgetés előzi meg, és érthetően nagyon megviseli őket, de néhány héttel később azt tudják mondani, hogy köszönjük, mert azt érezhetjük, hogy mindent megtettünk a babánkért, amit útravalóként mi adhattunk neki. Ez nem jelenti azt, hogy a gyászuk feldolgozásában nem lesz szükségük szakember segítségére, de a lelkiismeretük mégis megnyugszik. A koraszülés, a terhesség megszakadása önmagában is elindít egy gyászfolyamatot, amely sokszor még akkor sem oldódik, amikor egészséges gyermekükkel hazatérnek. Mégis, szerencsés esetben az anyák meg tudnak kapaszkodni abban, ha a baba jól van, fejik az anyatejet, kenguruznak. Azt minden esetben fontos tisztázni, hogy nem ők tehetnek a koraszülésről, amelynek rengeteg oka van, és számos okát máig sem ismerjük pontosan. Ezért a bűntudatot meg kell próbálnunk minél hamarabb száműzni a lelkükből. A kórházban mi a halva született babákról készítettünk talplenyomatot, fényképet a szülők számára. Ez azért fontos, mert a gyászfolyamat lezárásához kell, hogy a gyásznak legyen kézzelfogható tárgya. Ez főként akkor számít, ha nem tudnak, vagy nincs erejük abban a sokkoló helyzetben elbúcsúzni a babájuktól. S nem biztos, hogy éppen akkor elviszik, de meg lehet mondani, hogy ez benne lesz a mama kórlapjában, és ha bármikor úgy érzik, visszajöhetnek érte. Van, amikor ez másfél év, mire ennek szükségét érzik, s nem tudnak nélküle továbblépni. Nekem annak idején volt egy mappám, abban gyűjtöttem az anya nevével és a születési dátummal a babákról készült képeket, és nem egyszer előfordult, hogy utólag elkérte a szülő.
20 év alatt mi volt számodra a legnehezebb elengedés?
Az egyik legmegrázóbb az volt, amikor gyakorlatilag rá kellett beszélnem a szülőket, hogy nem alternatíva számukra, hogy megnézték a babájukat és szóljunk majd,amikor elveszítettük őt. Ő egy ikerbaba volt, akit elvesztettünk, és bár ikrek voltak, spontán, de valószínűleg nem egyszerre fogantak, az elvesztett baba sokkal fiatalabb volt a testi jegyeiben, a viselkedésében egyaránt. A tesója szinte megérezve, hogy elvesztette a testvérét, attól kezdve mindent produkált, amit lehetett egy koraszülöttnek, a neonatológia összes fejezetét kipróbálta. Ez nem könnyítette meg a család további útját. Szuper kis pasivá cseperedett. Akkor is nagyon imádtam, de azóta is tart ez a szerelem.
Mi orvosként már tudjuk, ill. sejtjük, hogy mikor jön el a pont, amikor könnyebb és jobb lesz a helyzet, de a szülőknek nehéz elviselni, hogy folyamatos hullámvasúton ülünk, és hiába volt ma jobban a babájuk, holnap megint kicsúszunk a szakadék szélére. Fontos, hogy a család érezze a támogatást, ott legyünk nekik, velük, de közben hagyjuk őket együtt fejlődni a pozitív és negatív katarzisok által. Hiszek benne, hogy ez életre szóló kapocs, még akkor is, ha néhány év után megtudom, hogy mégsem maradt együtt egy-egy család.
Pilinszkyt szoktam idézni: „A türelem iskolája fölöttébb kétértelmű iskola. Ha a „hétköznap” az elemi iskolája, a betegség a felsőfokú egyeteme. Gyógyszere, „könnyítője” a remény és az elfogadás látszatra ellentmondásos gyakorlatát követeli meg, egyszerre mindkettőt, beleértve a visszaesések és a kedvező fordulatok „különóráit”. „
Most újszülött osztályokon vállalsz ügyeletet, már nem dolgozol PIC-en, ez miért van?
Volt 16 évem, amikor azt gondoltam, a maximumot tudom nyújtani az ott lévő családoknak, én már nem szeretném beérni kevesebbel. Két sikeres családbarát PIC- ben töltöttem e 16 évet, remek kollégákkal, részben magam is átvíve a korábbi jó gyakorlatokat, tapasztalatokat. Ma már abban a formában egyik osztály sem létezik. Ennek mélyebb okaiba nem szeretnék belemenni. A PIC-ek szemléletváltása nagyon kemény, hosszú folyamat, hogy az osztályon mindenki elfogadja a szülők jelenlétét, bevonásukat az akár 60 dekás gyermekük ápolásába. Az ideális az lenne, ha párhuzamosan mind a két szülő ott lehetne, és ne az osztály dolgozói mondják meg, mikor mehetnek be a szülők, bemehetnek-e együtt, hanem bármikor nyitva lenne számukra az ajtó. Ez jó néhány helyen ma már így van az országban, és ez hatalmas eredmény. S akkor még nem beszéltünk arról a szakmai protokoll változásról, mely Angliából került haza, ott gyakorlatot szerző kollégák által. Ez tehát nagyon komplex folyamat, mire a paternalisztikus orvoslásra jellemző, hierarchikus rend és ellátás egy osztályon hierarchia mentessé és szakmai
evidenciákon alapulóvá válik. De fantasztikus, mikor sikerül úgy felnevelni egy 25. hetes babát, hogy soha nem kapott antibiotikumot, csak az anyukája tejét ette, s miután kinyitotta a szemét, úgy viziteltünk, hogy fogta az anyukája kezét, és nézte az arcát, hallgatta a hangját, pedig messze nem volt 1 kiló. Minden kollégának kívánom ezt élményt. S még sok hasonlót mesélhetnék.
Kicsit mesélsz nekünk arról, hogy mit látsz a mostani PIC-eken? Van, amit ma máshogy csinálnál az elmúlt 16 évből?
Ma egyszerre van jelen az előre mozdulás és visszalépés ebben a mikrovilágban. Az én hivatásomat is sok emberi faktor befolyásolja, extrém példa, de egy rangban felettem álló kollégámmal vívott mindennapi vita árán sikerült egy babát plusz két hétig bent tartani az édesanyjában azon az osztályon, ahol az addig elképzelhetetlen volt. Nem mindegy, hogy 25. vagy 27. hétre születik meg egy kis koraszülött. Én konfrontálódó ember vagyok, ami nem mindig előnyös tulajdonság, de ha azt érzem, hogy ez szükséges a babának, az sem érdekel, ha fegyelmivel fenyegetnek- amit amúgy sosem kaptam meg. Ilyenkor az ember csak a lelkiismerete szerint dönthet. Ugyanakkor lehettem volna sok esetben csendesebben, diszkrétebben őszinte, ezt beláttam. S amit mindig is tudtam magamról, hogy nem vagyok vezető alkat, így sajnálom, hogy hagytam magam csőbe húzni, s bár partneri vállalással mentem nemrégiben az egyik PIC-be, végül belekényszerültem a vezetői helyzetbe. Beigazolódott, hogy nem vagyok hierarchia tisztelő vezető, a tudást viszont mindenek felett tisztelem. De azt is belátom, hogy mindent egyenrangúan megbeszélni, az osztályon dolgozó összes kollégával közös megegyezéssel dönteni valamiről, ami az osztály korábbi életét megváltoztatja, kérni és nem elvárni, erre még nem érett mai, kőkemény hierarchiához szokott egészségügyi rendszer. Úgyhogy, volt egy nagy tévedésem. S így még nagyobb érték és boldogság számomra az a 16 év családbarát PICi élet.
Nekem mindig a kiló alattiak voltak a favoritjaim, a 2 kilós baba eddig már túl nagynak
számított. Az újszülött osztályokon ügyelve, most egészen más a lépték. Azt szoktam
viccesen mondani, hogy egy 4,5 kilós újszülöttet én csak két-három részletben tudok
megvizsgálni, mert egyszerre nem látom át.
A Mellettem a helyed Egyesület tagja vagy. Mi a legközelebbi megvalósításra váró
ötlet?
Számos elképzelésünk van, s folyamatban vannak nagyon jó országos projektek. Nekem egy nagyon nagy vágyam még, hogy a szülészetek szemlélete megváltozzon, tudják tisztelni és empátiával kezelni azt a helyzetet, amikor egy anya halva szüli meg a gyermekét, vagy extrém korán veszíti el, életképtelenül. Nagyon fontos lenne, de erről már volt szó, hogy ilyen esetekben adják meg a búcsú lehetőségét és mindig készüljön valami emlék. Gyásztanácsadók egyértelműen azt javasolják, hogy a lezáráshoz kell a tárgyi emlék vagy az a kép, ahogy elbúcsúznak, s amit ezáltal magukban megőriznek.
Ezen is dolgozunk, hogy memory box kerüljön minden PIC-be, s a szülőszobák szemléletét kicsit át tudjuk formálni. Hogy ne hangozzék el ilyenkor senki szájából, hogy „majd lesz másik gyerekük”.
Nem ott ér véget a munka, ahogy kikerülnek a kórházból, ez azért nagy motivációt
adhat.
Abba bele lehetne halni szerintem, annyi erőt ad, hogy az ember látja, hogy nőnek, fejlődnek. Még ha kicsit sérültek is, van boldogság része is az életüknek. S azért akiket én ismerek, a legtöbben egészségesek. Ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Vannak olyan történetek is, amik igazán megfordították velem a világot. Volt egy 28. hetes kis koraszülöttünk az osztályon, aki egy nagyon elhanyagolt hajléktalan pár gyermekeként, teljesen gondozatlan terhességből született, s a szülei azonnal le is mondtak róla. Ma már azt mondom: szerencsére! -Alapvetően egészséges koraszülöttként nőtt, miután a veleszületett fertőzéséből kikezeltük őt. De azért mégiscsak egy 28. hetes koraszülött, minden szempontból roppant hátrányos háttérrel, úgyhogy féltünk az örökbefogadásától. Ekkor megérkeztek az ismerőseim, hogy ők az örökbefogadó szülők. Ott azért nyeltem egyet és nagyon szemétnek éreztem magam, de megkérdeztem, hogy biztosan őt akarjátok örökbe fogadni? Ők pedig teljes természetességgel azt válaszolták, hogy „innen szép nyerni”. Nagyon sok múlik a közegen, és én még ma is nagyon szégyellem magam e kérdés miatt… Elképesztő, hogy ebben a családi környezetben mekkora potenciált tudott mozgósítani ez a kicsi. 5 évesen 3 nyelven beszél folyékonyan. Boldog vagyok, hogy ilyen szuper kisember lett belőle, holott nagyon kilátástalanul indult az élete. Valóban sok erőt kaptam, kaptunk a visszajáró gyerekektől, még akkor is, ha egyikük volt 26. hetesként, két évesen úgy átállította a számítógépünket, hogy utána egy hétig nem tudtunk nyomtatni.
Imádom őket! A PIC-en egy nagyon speciális kapcsolat alakul ki azokkal a családokkal, aki több hónapig ott vannak, együtt élünk velük. Ott semmit sem kell titkolni, az őszinteség a kulcsszó.
