Dr. Schill Beáta

Dr. Schill Beáta 25 éve orvos, 20 éve neonatológus, s legfőbb életcélja a kis korababák
minél tökéletesebb életet biztosító ellátása. Mesterétől, Dr. Zubovics Lászlótól
örökölt ars poeticaja: a Baba a Főnök.

Ő látott és kezelt már olyan kicsi babákat, akiket laikusként megfogni se mernénk, de talán megérinteni sem. A legérdekesebb és legcsodálatosabb mégsem ez Beában, hanem az, hogy ma is pontosan tudja egy-egy akár 18 éve kezelt, 1 kg alatti korababáról, hogy hány grammal született és hol tart most az életben.
Neonatológusként az a feladat, hogy minél fiatalabb életeket próbálj meg
megmenteni?

Egyre alacsonyabb ez a terhességi korhatár, de bevallom, nekem lelkileg nagyon idegen ez az irány. Ahogy a világ nagy PIC- ei is bevallottan azért próbálják életben tartani az akár alig 22. hetes korababát, hogy nagyobb tapasztalatot szerezzenek, és ezáltal minél profibban tudják ellátni az életben tarthatóság hivatalos határának tekintett, 24. héten megszületetteket. Tőlem ez a szemlélet nagyon távol áll, s bár nem ez volt a fő oka, hogy ma már nem foglalkozom apró koraszülöttekkel, nem bánom, hogy ezekben a nagyon kritikus helyzetekben ma már nem kell döntést hoznom. Az a baba érez, nagyon sok beavatkozásra van szüksége már a méhen kívüli élete indulásakor, s ez akkor is hatalmas trauma számára, ha az ellátói maximálisan odafigyelnek a fájdalomcsillapításra. Én például nem szeretném, ha a 22. hetes gyermekemnek át kellene élnie ezt a sok negatív élményt ahelyett, hogy a mellkasomon magamhoz ölelve átdajkálnám őt az angyalok világába. Merthogy ezek a helyzetek egyelőre nagyon kevés eséllyel kecsegtetnek a túlélést tekintve, s akkor még nem beszéltünk a későbbi életminőség okozta nehézségekről.


A 24. hetet szokták választóvonalnak húzni, ahonnan van esélye a kicsinek teljes
életre, igaz?

Közel a 24. terhességi héthez akár egészséges korababákat is fel lehet nevelni, nem ez az általános, de nem lehetetlen. Ugyanakkor tudnunk kell, bármekkora is a gyakorlatunk, alapvetően mi csak segíthetünk nekik, a lényeg az, hogy ők akarják-e, képesek-e elfogadni a segítségünket. És hatalmas alázatra van szükség ahhoz, hogy az ember elfogadja, amikor ezek az apró babák nem akarnak velünk maradni. S ők ezt a legtöbb esetben nagyon egyértelműen megmutatják. Ekkor a mi felelősségünk, hogy miként döntünk, nem kell feltétlenül rájuk borítani a teljes gyógyszerszekrényt. Van az a helyzet, amikor azt gondolom, nem szabad erőltetni, ez nem azt jelenti, hogy küldeni kell őket, de visszatartani sem szabad, miközben gondoskodnunk kell arról, hogy ez számára a lehető legfájdalommentesebb legyen. Természetesen ezt mindig meg kell beszélnünk a szülőkkel, korrektül, számukra érthetően, sokszor újra és újra elismételve, hogy mi a baba érdekeit képviseljük, bármennyire nehéz is ez a döntési helyzet. S hogy a döntés felelőssége mindig szakmai és természetesen azt a babát kezelő orvosnak, orvoscsapatnak kell véglegesen meghoznia. Ezt a felelősséget tilos a szülőkre hárítani azzal, amit a gyermekük helyzetéről, életkilátásairól gondolunk, tudunk. Mégis tudniuk kell róla. Ha egy babának nagyon nehezen indul az élete, akár 24-25. hetesen, pl. kétoldali IV-es stádiumú agyvérzést kapva, s úgy dönt egy megingása során, romló állapotában, hogy nem fogadja el a segítségünket, nem biztos, hogy a gyógyszerek extrém dózisa a megoldás. Súlyosan károsodott élet elé nézve, ha ő úgy dönt, hogy más úton indulna, akkor szerintem kegyetlenség őt visszatartani. A 23.-24.-25. héten nagyon sok veszély fenyegeti őket a legprofibb ellátás mellett is, aztán a 26. héttől már egyre jobbak, a 27-28. hetesek minőségi túlélése pedig, gondos ellátás mellett a saját tapasztalataim alapján is kifejezetten jónak mondható. Ez nem jelenti azt, hogy az apróbbak között nincsenek nagyon sikeresen felnevelt, boldog, egészséges babáink. Számomra mégis a 30. hét valahogy még most is komoly megnyugvást jelentő lélektani határ a jövőt tekintve.

A szülők számára te vagy az elsőszámú kapocs, aki kilátásokról, lehetőségekről beszél vele. Tehát a kicsik mellett valahol a szülők gondozása is a feladatod, ezt hogyan oldod meg?

Nagyon jó dolog, ha azt követően, hogy bekerül egy veszélyeztetett kismama a szülőszobára vagy a terhespatológiára, aki tehát potenciális koraszülő, akkor a neonatológusok is rendszeresen beszélgetnek beszélnek vele, ill. a szülőkkel együtt, s nem csak a nőgyógyásztól kapnak információt. A szülő minden kérdésére nagyon őszintén kell válaszolni, meg kell mondani azt is, hogy előre fogalmunk sincs, hogy a várható problémák közül az ő gyermeküknek mivel kell majd megküzdenie. De részletesen elmondjuk, mi történik majd közvetlenül a megszületése után, a szülőszobai ellátásakor, milyen problémák a leggyakoribbak, ugyanakkor nem kell felsorolnunk a neonatológia minden fejezetét. Azt viszont fontos megígérnünk, hogy mindig minden rosszat és minden jót őszintén elmondunk, megbeszélünk majd a babájukkal kapcsolatban. Nagyon fontos, hogy a szülők mindig értsék, hogy mi miért történik a gyermekükkel, mit miért teszünk, a baba miért reagál úgy, ahogy azt teszi. Mert csak ebben az esetben tudunk közösen együttműködni a babáért. Ebben a helyzetben nincs alá- és fölérendeltségi viszony. Az osztályvezető főorvos pont annyit számít a babának, mint az a segédápoló, aki kimossa az inkubátort, amibe bele lehet tenni a babát. Én például biztosan nem tudnám úgy kimosni, ahogy ő azt megtanulta, s nap nap után rendszeresen csinálja. Mindenki hozzátesz valamit, hogy az a baba a lehető legjobb ellátást kapja, és ehhez a szülők is ugyanúgy a maguk speciális, mások által pótolhatatlan, ösztönös tudását és az ismert hangok biztonságát adják, mint az orvosok, nővérkék, védőnők, a szoptatási tanácsadók, és takarító nénik, az általuk aggyal és szívvel megtanultakat. A legkivételezettebb helyzete az anyáknak van az anyatej miatt, és ezt nagyon fontos erősíteni bennük.


A koraszülés egy sokkoló helyzet, de a szülők nélkülözhetetlenek és nem szabad, hogy feleslegesnek érezzék magukat. Nagyon fontos, hogy lélekben úgy támogassuk őket, hogy mindent elmondunk a babáról, lehetőleg minden kiemelten fontos helyzetben egyszerre beszélve a szülőkkel, a sok külön beszélgetés mellett, hogy apuka és anyuka egyenrangúan, egymást támogatva tudjanak a babának segíteni. Ha a szülőkkel együtt beszél az orvos, akkor elkerülhető, hogy mást halljanak ki az elmondottakból, s ezért később ők konfrontálódjanak az elhangzottak miatt, ami egy ilyen stresszes szituációban extra nehézség lenne számukra.


Hogy oldod meg, hogy kívül maradj? Hogyan lehet nem túlságosan bevonódni?
Ezt nem tudom, én nem tudok nem bevonódni. Nagyon sok családdal azóta is tartom a kapcsolatot. Olyan szülőkkel is, akik elveszítették a korababájukat. Nagy öröm, s nem baj, hogy már ilyen öreg vagyok, hogy egy hajdani 56 dekás baba most épp érettségizik. Sokszor van, hogy ha bármilyen jellegű kérdésük adódik, vagy csak eljön egy-egy nagy életesemény, engem is bevonnak, meghívnak, fényképet küldenek. Épp tegnap egy valamikor egy kiló alatti csemete nyerte meg élete első judoversenyét, amiről az apukája küldött nekem pár képet, és odaírta, hogy ezt nekem is köszönhetik. Remélem, a kollégáimhoz is eljutott mindez, mert a korababák felnevelése mindig csapatmunka, csak el kell fogadnunk, hogy ők a főnökeink, s e szerint kell szolgálnunk őket. De én ilyenkor úgy érzem, ugyanolyan büszke vagyok, mint a szüleik. Amikor egy korababa megtanul biciklizni, az ugyanolyan örömmel tölt el, mint amikor nemzetközileg elismert vitorlás versenyző vagy éppen judobajnok lesz, vagy láthatom videón, ahogy profin síel. Mindez csodálatos érzés, meg nem mondaná az ember, honnan indultak… De a nehéz helyzetek is jelenthetnek, sőt jelentenek is éltre szóló katarzist.

Az elengedés mennyire visel meg?
Nagyon, de tudatosítanom kell, hogy itt nem én vagyok a fontos. Nagyon határozott, de empatikus álláspontot kell képviselnem. Egyfelől igyekszem támogatni a családot abban, hogy végig tudják csinálni együtt a búcsú perceit, óráit, másfelől megértetni a szülőkkel, hogy mi elsősorban a baba érdekeit kell képviseljük. Ha a babának nem érdeke az, hogy visszarángassuk az életbe, mert az élete minősége nem lenne már olyan, aminek igazán örülni tudna, hagyni kell, hogy ő döntsön. Ez nem azt jelenti, hogy ha valamelyiküknek van olyan problémája, amivel, ha sajátosan is, de boldogan élhet, akkor már nem érték az élete, sőt… De sajnos előfordulnak olyan szövődmények, amikor egyértelmű, hogy kínokkal teli, nagyon nehéz életük lenne nekik is és a családjuknak is. Nem vagyunk Istenek, és én azt szeretném, ha tiszteletben tartanánk, hogy ha ő úgy dönt, menni szeretne ( s ezért pl. hiába adunk megfelelő gyógyszereket, nem reagál rájuk a szervezete).

Tara, indián asszony bölcsessége: „Nem a mi dolgunk eldönteni, hogy egy kisgyermek e világban marad vagy visszatér a Teremtőhöz. Neked csak az a dolgod, hogy törődj vele erőd szerint, de ha Ő úgy határoz…”​ Ilyenkor nincs benned egy belső harc az szakorvosi tudás és az érzelmeid között? Hogyne lenne… Talán van már annyi tapasztalatom, hogy amikor dönteni kell arról, hogy szakmailag beavatkozunk, fokozva a kezelését újabb gyógyszerekkel, eszközökkel, vagy sem, az a legtöbb esetben sajnos, egyértelmű, ha értőn-érzőn figyeljük a babát. Lelkileg sokkal nehezebb, mert addigra ezeket a babákat az ember nagyon megszereti, ragaszkodik hozzájuk. Én utólag mindig kiírom magamból, átgondolom, mi mindent tanultam a babától, mi mindent tudtam neki adni, és azt is, ha valamiről azt gondolom, hogy bármelyik lépésem nem volt a legjobb döntés, nem a végső döntés, hanem az élete során bármelyik. Ez fontos tükör számomra. Szembe kell néznünk az esetleges rossz, vagy adott helyzetben nem a legmegfelelőbb döntésekkel is, emberek vagyunk, és én igyekszem ezeket a baba személyéhez kötni, tőle bocsánatot kérni. Ettől még a szembenézés örök és nehéz teher. Szerencsés vagyok, mert kevés ilyen helyzet volt az életemben, de emberek vagyunk, s nem hiszem, hogy van olyan kollégám, aki nem él együtt hasonló élményekkel, tanulságokkal.

A Dr. Schill Beátával készült interjú folytatását itt olvashatod!

Oszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!

Megosztás itt: facebook
Megosztom Facebook-on
Megosztás itt: twitter
Megosztom Twitter-en
Megosztás itt: linkedin
Megosztom Linkdin-en
Megosztás itt: email
Elküldöm emailben

Babagenetika

Szólj hozzá te is!

Kérjük adód 1%-ával támogasd a Babagenetika Egyesület működését, hogy más szülőknek és születendő gyermekeknek is segíthessünk.

Adószámunk: 18758320-113