Lehet-e küldetése annak, aki valójában meg sem született? Lehet. Ha a feladat teljesítését az anyukája vállalja magára. Sevcsik M. Anna szívbemarkoló történetével az egyik női magazinban találkoztam. Még aznap írtam neki, s ő készségesen vállalta a beszélgetést: egyikünknek sem jutott szerintem eszébe, hogy a találkozónk épp nőnapra esett. Pedig a nők egyik legcsodálatosabb életfeladatának, a gyermekvállalásnak kapcsán az egyik legnehezebb és legkegyetlenebb döntési helyzetről beszélgettünk, arról, amikor egy baba nem születhet meg.
Anna második férjétől ötödik gyermekét várta, nagy örömmel és bizakodással, hiszen minden kötelező szűrővizsgálat jó értékeket mutatott. Ám egy további, általuk kért (és finanszírozott) vizsgálat – derült égből villámcsapásként – súlyos betegséget jelzett a babánál, amit a későbbiek szintén megerősítettek. Az Edwards-szindrómáról Anna is épp annyit hallott korábban, mint bármely másik, laikus kismama. Azaz semmit.
Azt sem tudta, hogy ez egy olyan súlyos rendellenesség, amelyre a szakemberek (is) azt mondják hivatalosan: az élettel összeegyeztethetetlen. Azaz a baba biztosan szenvedésre, fájdalomra, végtelen küzdelemre és valószínűleg tragikusan korai halálra lenne ítélve. Ha megszületik, mert legtöbben a várandósság hónapjai alatt meghalnak. Mindez a terhesség 14. hetében történt.
Anna és férje nehéz és súlyos döntést hozott, amely elsősorban a kislányról szólt, de ugyanannyira róluk, a szülőkről is és a másik négy gyermekről. A kisbabát elvetették, vagy inkább hitelesebb így: elengedték. Az édesanyának talán még „szerencséje” is volt: nem kellett megszülnie ilyen körülmények között a gyermeket, műtéti beavatkozásra került sor. Ettől természetesen a gyász, a veszteség nem lett kisebb, talán csak kicsit viselhetőbb mindaz, amin keresztülment. Eddig mindez kizárólag az ő történetük lenne. Anna azonban a fájdalma mögött felfedezett a történtekben olyan visszásságokat, útvesztőket, amely felismerésre, majd tettekre sarkallták őt, s ez már rajtuk jóval túlmutat: úgy látta ugyanis, hogy itt bizony tenni kell, más nőknek, családoknak is meg kell adni a tájékoztatás, az objektív informálás lehetőségét és a döntés szabadságát.
Az ő történetük természetesen kizárólag róluk szólt, a magánügyük. Sem pro, sem kontra nem illetheti senki ítélettel, véleménnyel, kritikával a szülőpárt ezért. Viszont ami már másokat is érint:
ez a család egyáltalán azért kerülhetett döntéshelyzetbe, mert egy olyan szűrővizsgálatot is elvégeztettek (saját költségen), amely ugyan nem kötelező, de pontosabb, árnyaltabb képet ad, több rendellenesség kiszűrését célozza, mint a kötelezően előírt teszt, ultrahang.
A döntés, a választás szabadsága, és – elsősorban – a pártatlan tájékoztatás egy ilyen rendkívüli helyzetben pedig mindenkit megillet. Pláne azokat, akik élnének vele.
Anna úgy érzi, rendkívül nagy a tájékozatlanság a szűrések kapcsán, a kismamák elvesznek a féligazságok, a fórumokon szerzett rémhírek és az orvosi kifejezések között. Ezzel a helyzettel szeretne szembeszállni, ezért hozta létre aBabagenetika nevű mozgalmat, amely mögé szakemberek is felsorakoztak már.
Nagyon fontos hangsúlyozni — ő is ezt teszi minden lehetséges alkalommal —, hogy nem befolyásolni szeretne, bárkit döntésében irányítani, megítélni, vagy azt helyette meghozni. Mindössze úgy véli, s emellett viszont szenvedélyesen és elhivatottan kitart, hogy minden várandós nőnek, leendő szülőnek joga van információhoz jutni, objektív tájékoztatáshoz – amely nem egyenlő a riogatással, a rémisztő félmondatokkal, s a rettegéssel. Emellett természetesen az egyik legfőbb célja a mozgalomnak, hogy elérje: tartozzanak az OEP-finanszírozott, kötelező vizsgálatok körébe a széles spektrumot felölelő tesztek is. Amely esetükben egy tragikus körülményre hívta fel a figyelmet.
Mindkét döntés, először az, amely egy élet vállalásáról szólt, majd az, amely a legnehezebbről határozott, az egész további életükre kihat. A sorsuk egy súlyos beteg baba fogadása, nevelése és kísérése is lehetett volna, de végül másképp alakult. Anna azt mondja, ők nem az életre, egy baba életére mondtak nemet, hanem a biztos szenvedésre, a rengeteg testi-lelki fájdalomra. Felelősen, tudatosan döntöttek róla, s nem menekültek valami elől, nem „megúszni” akarták. Négy gyermek vállalása után nehéz is ilyesmit feltétezni. Így sem egyszerű ez az élethelyzet, s annak minden következménye. Hiszen ők is, azóta is birkóznak a történtekkel, a baba elvesztésével, a gyásszal. S mellé mindazzal, amit a mozgalom életre hívása jelent. Hiszen ez a téma, ezek a kérdések óriási vihart kavarnak, a döntések megosztóak, szinte mindenkinek van véleménye, tapasztalata ebben a kérdésben.
Rendkívül könnyen és gyorsan születnek indulatok és ítéletek, s a szakmai vitákról és érdekellentétekről még nem is szóltunk.
Nem titkolja, vannak még nehézségeik nekik is. A családban mindenki másképp éli meg a baba elvesztését, máshol tart az események feldolgozásában és másképp viszonyul a kampányhoz, a nyilvánossághoz is. A környezetükből érkező impulzusok is sokfélék, s bár Anna azt mondja, van, akiket elveszített ezen az úton, de minden hozzáforduló sorstárs (nők és férfiak is) azonban megerősítése annak, szükség van arra, amit csinál. Nincs mögötte mártírság, még csak nem is unalomból teszi mindezt, vagy terápiás céllal, esetleg kompenzálásként. Minden találkozás, újabb sors komoly visszajelzés és egyúttal feltöltődés is neki, amely erőt ad a folytatáshoz. Mindahhoz, ami előtte áll, s amit a Babagenetika mozgalom hivatása beteljesíteni. A veszteségből így jön létre valami jó. Egy kislány nem született meg. De édesanyja hiszi, nem véletlenül történt minden így. Értelmet ad a gyermeke elvesztésének az, ha úgy érzi, másoknak segíthet. Ezt a feladatot, a küzdelmet a kislánya hagyta itt neki örökül.
Forrás: www.eletszepitok.hu
