Egy mesebeli terhesség háttérmunkái

Egyszer volt, hol nem volt… Így is kezdhetném a történetet, mert igazán mesébe illő. Na de melyik szerelmes történet nem az?

11 éve találkoztam életem szerelmével, de akkor még egyikünk se tudta, hogy mi együtt fogunk kikötni. Fél évre rá, végül mindketten “beláttuk”, hogy a másik nélkül nem az igazi és azóta is kvázi össze vagyunk ragadva. Még mindig folyton egymáson lógunk, még mindig együtt csinálunk mindent, még mindig neki van a legjobb illata a világon.

4 év után házasság, majd rögtön a döntés, legyünk család! Nem vagyunk már fiatalok, (2015-ben voltunk 35 évesek), szóval talán már ideje is. Amikor valaki elhatározza, hogy családalapításra adja a fejét, nem is gondol bele, hogy talán nem megy majd úgy pikk-pakk a dolog. Mert mit hallasz mióta tinédzser vagy? Védekezz! Vigyázz, nehogy teherbe ess! Tönkre teszi az életed ha fiatalon szülsz! Meg fogod bánni! Olyan könnyű teherbe esni, utána jön a neheze, azt a gyereket fel is kell nevelni. Hát, néhány év próbálkozás és a pofára esés után rájöttünk, hogy talán akkor segítséget kellene kérnünk. Mi a baj velünk? Miért nem működik a szervezetünk? Melyikünkkel van baj? Talán mindkettőnkkel? Ezer és ezer kérdés amire senki sem tudta akkor még a választ. Kivizsgálások hada következett, végül a diagnózis: széttárt karok és az, hogy mindketten rendben vagyunk és egészségesek vagyunk. Akkor bizony az a fránya kor lehet, ugyanis 35 fölött rohamosan csökkennek az egészséges petesejtek száma. 

Az első komolyabb próba 3 hónap hormon kezelés volt. Semmi eredmény. Akkor adjuk be a kérelmünket mesterséges megtermékenyítésre. Hónapokat kellett várni a döntésre (Svédországban lakunk), de nagyon boldogok voltunk, amikor a pandémia kezdetén, 2020 márciusában megkaptuk az első időpontunkat. Reméltük, hogy ezzel ennyi, 5 év sikertelenség után nemsokára család leszünk. A pandémia miatt egyedül kellett mennem minden vizsgálatra, petesejt kivételre és embrió beültetésre is, de a férjem minden alkalommal ott volt, hóban, esőben kint várakozott.

Elteltek így a hónapok sok sírással és reménnyel karöltve, végül 4 sikertelen embrióbeültetés után úgy éreztük, ezt fel kell adnunk. Svédországban az állam 3 kezelést áll 40 éves korig, utána fizetni kell, mint a katona és hát ez nem egy olcsó mulatság. Időközben betöltöttem a 40-et is és be kellett látni, hogy ha 4 nem sikerült, akkor az ötödik miért sikerülne…?

Elkezdtünk más felé nézelődni, donor petesejtben is gondolkodtunk, de a svéd klinika nem ajánlotta, mondván egészséges vagyok, minden alkalommal volt több értékelhető petesejtem is, a várakozási idő donorra pedig 2-3 év. Akkor menjünk külföldre! Dánia? Csehország? Oroszország! Akármerre nézelődtünk, mindig ez az egy orosz klinika jött velünk szemben. Pénzvisszafizetési garancia. Biztos humbuk vagy valami lehúzás. Felvettük velük a kapcsolatot és kiderült, hogy rengetegen fordulnak hozzájuk főleg Skandináviából. Viszont nagyon drága. Ekkor léptem kapcsolatba régi jó barátnőmmel, Sevcsik M. Annával, aki azóta, hogy elsodort minket az élet egymás mellől, egy csodálatos alapítványt vezet, a Babagenetikát. Érdeklődtem, hátha ők tudnak valami csodaklinikáról, ahol segíthetnek.

Viszont pénz nélkül, a béka segge alatt, már-már depressziósan nem lehet egy ilyen nagy döntést meghozni, ezért parkolópályára tettük a dolgot. Elkezdtem akupunktúrára járni, csak és kizárólag azért, hogy kiöjjek lelkileg a gödörből. Sokat hallottam erről a kínai professzor nőről, sok nőnek segített teherbe esni. Nah persze, egy újabb humbuk. De talán a depimnek jó lesz. Kaptam szárított bogyókat és mindenféle nagyon rossz ízű gyógyteákat, amiket szorgalmasan ettem-ittam. Közben türelmesen nézegettem a tükörben a lila foltos hasamat, amiket a tűk és a tűkbe vezetett gyenge áram okozott és alig vártam, hogy legyen már vége ennek a nagyon rossz évnek és a télnek is. Közben visszaszoktam a cigire is. Fujj. 

2021 február elején kiderült, hogy terhes vagyok. Spontán. Azaz valószínűleg egyrészt azért, mert valamennyire feladtuk a projektet és azért is, mert a sok tű, lila folt, a szörnyű ízű teák és a “humbuk” segített. Rettegtünk, hogy elvetélek és elmegy a baba. Nem ment.

A kombinált tesztről bőgve jöttem ki, 1:2 lett az eredményünk Down szindrómára, Edwards szindrómára és Patau szindrómára is.

A svéd orvos foglalt nekem időpontot a kórházba chorion boholy biopsziára (lepényi mintavételre). Itt minden automatikusan megy, ha valami nem oké, a következő lépést mindig az orvos intézi. A vizsgálatot végül nem lehetett elvégezni, mert hátul fekvő placentám volt. Újabb pár hét várakozás, majd amniocentézis. A vizsgálatot végző professzor már az ultrahangon látta, hogy ez Down szindróma lesz, de azzal bíztatott, hogy azért várjuk meg az eredményt. Svédországban nem teketóriáznak, 3 nap múlva hívott a professzor, hogy pozitív lett az eredmény Down szindrómára és pár nap múlva hívjam vissza a kérdéseinkkel illetve akár azzal, ha döntöttünk, hogy mi legyen tovább. Egy világ dőlt össze bennünk, csak sírtunk és sírtunk. Nem sokat tudtunk a Down szindrómáról, ezért újra Annához fordultam, aki összekötött Steinbach Évával, aki minden apró kérdésünkre válaszolt és minél jobban ástuk bele magunkat a témába, annál kevésbé féltünk tőle. Anna is mellettünk volt, még ha messziről is (Budapest – Stockholm távolság, ugye), de hirtelen rengeteg segítséget kaptunk. 

Úgy döntöttünk, hogy ha nincs valamilyen életveszélyes egyéb betegség, amit már most ki tudnak szűrni, akkor maradunk Vele. Időközben sajnos elkaptuk a koronavírust is, de szerencsére sikeresen átvészeltük mind a hárman. A kardiológiai vizsgálat mindent rendben talált, és azóta is minden rendben. Vigyázunk egymásra és erősítjük egymást.

Ez a kisbaba nagyon itt szeretne lenni. Jött, amikor már feladtuk. A terhesség megállapításánál, 6 hetesen már volt látható szívműködés. 16 hetesen már éreztem a mozgását, ekkor még bizonytalanságban voltunk, hogy megtartsuk-e. Átvészelte velünk a koronavírust. Azóta is megizzasztja a szonográfusokat, mert annyit mozog, hogy dupla időbe telik minden vizsgálat. Minden nap biztosít minket arról, hogy bizony nemsokára szülők leszünk és merjünk hinni abban, hogy csodák márpedig történnek.

Tehát, hogy folytassuk a mesénket: boldogan éltek, míg meg nem haltak. Legalábbis reméljük. És, hogy talán másoknak is erőt adhassunk és akárhogyan is segíthessünk, eldöntöttük, hogy nem bújunk takaró alá a történetünkkel. Készítettünk egy Instagram oldalt is, ahol lépésről lépésre írunk majd a tapasztalatainkról és arról, mit hogyan élünk meg. 

Kövessetek minket, ha a további fejleményekre is kíváncsiak vagytok: @joppelulu illetve a Babagenetika oldalán is be fogunk számolni arról, hogy mi történik velünk. 

Oszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!
Megosztom Facebook-on
Megosztom Twitter-en
Megosztom Linkdin-en
Elküldöm emailben

FEMCAFE INSPIRÁLÓ NŐK JELÖLÉS
A „LEGINSPIRÁLÓBB CIVIL TELJESÍTMÉNY”

Voksoljatok AnnáraTi is itt: FEMCAFE SZAVAZÁS