FIGYELEM: Felkavaró történet!
Az elmúlt tizenkét hónapban többet voltam terhes mint nem. Január huszonhatodika van és már nem vagyok. Az első kisbaba úgy döntött nem marad. A második maradt volna de nem engedtük neki.
Január 19.-ére, fél egyre volt időpontunk a genetikai ultrahangra. A félelem a gyomromban hol erősödött, hol elmúlt a vizsgálat előtti napokban, mindenki azt mondta csak rendben lehet. Húsz hetes genetikai ultrahang, egy negatív panorama teszttel és tökéletes 12 hetes ultrahang eredménnyel, mocorgó kisbabával. Gömbölyödő hassal, boldog reménykedéssel és várakozással amit néha azért átszőtt félelem. Tavaly május 10.-én volt a missed ab műtétem a vetélés után, ott akkor nem volt szívhang a 10 hetes ultrahangon. Ez a terhesség nehezebb volt, sok hányás és rosszullét, az elején heti ultrahangok az előző vetélés miatti félelem okán, úgy váltunk el a doktor úrtól decemberben, hogy mosolyogva mondta ebből biztosan kisbaba lesz. Hát nem lett.
A genetikus lassan és alaposan dolgozott, szó nélkül méregetett. Majd elkezdte mutogatni hol a gyomor, a hólyag, a dobogó szív, fejkörfogat rendben, mosolyogva néztünk egymásra, mindketten megnyugodtunk. Mondta, hogy megmérjük akkor a csontokat is. Egyszer csak megcsörrent a telefonja, felvette és hosszasan beszélt amin meglepődtünk. Mindketten úgy éreztük az életünk fontos percei ezek, fájt hogy másra is figyel. Hosszas várakozás után fejezte be. És akkor elhangzott az első kérdés amitől a jeges veríték elkezdett a gyomromból a torkomba jönni ijesztő gyorsaságal: és a 12 hetes ultrahangon minden rendben volt? Gyors igennel válaszolva kérdeztem hogy baj van e. Határozott igennel felelt. A remegés előbb jött mint a sokk. A kezek és a lábak 5-6 hetes visszamaradásban vannak, homlok előre domborodik a mellkas beesett kicsi és szinte elfoglalja az egészet a szív. A hasnak ugyanakkorának kellene lennie mint a mellkasnak de szinte nincs is. Üveges tekintettel nézünk egymásra. A babakocsi nézegetős boldog várakozást felváltotta a lehetetlen hogy megtörténik a rémálom újra érzés. Eddig a legnagyobb kérdésünk az volt hogy nem jutottunk egyezségre a nevek kapcsán. Üljön fel és megbeszéljük. Rendben. Úgy véli achondroplázia, át tudunk e menni X kórházba most azonnal megbeszélni a továbbiakat. Innentől gépiesen írtam amit mondott. Hova megyünk kit keresünk. Nem is értettem miért megyünk, az „A” betűs szót nem tudtam megjegyezni. Azt sem értettem mi fog történni, csak annyit fogtam fel, hogy a baj valószínűleg akkora, hogy a kisbaba nem fog megszületni. Iletve meg fog csak nem élve.
A kórházba menet zokogva hívom a tesómat hogy kellene írni a főnökeimnek hogy délután nem leszek mert telefonól nem tudtam elintézni. Zavaros félmondatokban igyekszem ismételgetni amit az előbb hallottam, összefüggéstelenül és értelmetlenül. Azt sikerült átadnom hogy nagy a baj, felrohan és elintézi mi pedig megyünk a kórházba. Betegfelvételi pultnál a hölgy kérdezi hogy meg vagyok e fázva. Gyorsan csipőből vágom rá hogy igen, ne menjünk bele a részletekbe. Aztán annyira csúnyán nézett hogy rájöttem covid időkben ez nem segít egy kórházba bejutni, mondtam hogy nem beteg a kisbabánk ezért jöttünk egyeztetni a doktornőhöz, holnapra fel kell vegyen magzatvízmintavételre. Jaj ne legyek szomorú neki 25 hétre született halva a babája és ma van egy lánya akit imád. Zavartan nézek rá, nyilván kedves akart lenni, szivem szerint kitépném a pultból és az arcába üvöltenék. Nem teszem, igyekszem figyelni az útmutatását merre menjünk, egy hangra nem emlékszem abból amit mond. A férjem is izzad és remeg, de kicsit jobban a tudatánál van, navigál merre menjünk, belé kapaszkodom, nehezen de megtaláljuk a doktornőt.
Hosszú beszélgetés, családfa felrajzolás, mindkét ágon betegségek kutatása, részünkről nincs igazán mit hozzátenni mindenki egészséges mindkét oldalon. Az orvosi szakkifejezések annyira zavarosan folynak össze az elfojtott és néha előtörő sírással hogy alig értem mit mond. Azt megtudtuk hogy a 240 ezer forintért csináltatott panorama teszt nem ért semmit. Illetve ért persze, de ezekre a betegségekre nem szűr. A férjem annyira ideges volt hogy egy ponton mondtam neki menjen nyugodtan ki ha úgy könnyebb neki. A doktornő meg csak mondja és mondja mondatainak 80 százaléka orvosi szakifejezés, semmit nem értek csak azt hogy holnap legyek itt reggel hétre a betegfelvételen, és hogy a babának nincs esélye arra hogy egészségesen megszülessen. Illetve leszid, miért nem tudtam, hogy nem jövünk úgy vizsgálatra hogy nem hozzuk a 12 hetes ultrahang leletet. Rendben ha legközelebb a haldokló magzatom utolsó ultrahang vizsgálatára készülök majd viszek mindent. Amúgy kedves volt segíteni akart csak nem sikerült. Mintha lehetne ilyenkor segíteni. Sokszor elhangzik a betegség A betűvel kezdődő neve amit még mindig képtelen vagyok megjegyezni. A lényeg hogy vesznek a magzatvízből mintát de nem azért hogy a kisbabáról bármit megállapítsanak hanem hogy a további terhességek esélyeit latolgassák, abból majd kiderül mi mit hordozunk ha jól értem. Mert ennek a babának már mindegy szól az üzenet, a terminálással nem kell megvárni az eredményt. A terminálással. Nemigen vannak szavaim arra hogyan jöttünk el, a hazaútra sem igen emlékszem. Arra csak hogy felhívtam zokogva a nőgyógyászunk asszisztensét aki emlékezett rám a heti ultrahang látogatásokról mert nagyon drukkolt nekünk hogy kell beszélnem a doktor úrral mert ez van. Nem hitte el, visszahívnak. 5 perc múlva hívott a nőgyógyászom, ő sem hitte el, mondta hogy ha megvan a papír másnap a genetikustól hogy a javaslat szerint terminálható a terhesség mert a magzat életképtelen, hívjam. A babakocsi nézegetésből hirtelen egy papírra vártunk amin rajta lesz hogy megölhetik. Nem értem mi történik és nem hiszem el hogy megtörténhet. Közben az eredmény alapján egyeztetünk két másik genetikussal, az eredmény és a válasz ugyanaz.
Reggel 7 újra az előző napi kórház, felvesznek covid teszt, négyen vagyunk, gyors útbaigazítás. A szúrás pár perc lesz, kellemetlen de ultrahanggal fogják csinálni hogy ne sérüljön a baba, és a vetélés kockázata nem 1 százalék hanem 0 egész valamennyi, nagyon kicsi, igyekszik megnyugtatni minket a genetikus doktornő. Amikor rám néznek mintha azt olvasnám a tekintetükből, nektek már úgyis mindegy. Nyilván csak képzelem. A kórházban felujítás, így egy franciaágyas szobába tesznek négyünket két fotel, egy nagy ágy. Mivel én nem bírom abbahagyni a zokogást megengedik én legyek az egyik aki fekszik. A másik három kismama csak szeretné tudni egészséges e a babája. Olyan mintha évekkel ezelőtt lett volna hogy én is ebben reménykedtem pedig még 24 óra sem telt el. A többiek 14-16 hetes terhesek, az én hasam a legnagyobb. Olyan büszke voltam rá, hogy már látszik. A baba folyamatosan mozog. Én meg arra gondolok hogy a halálos ítéletét már aláírtuk cska nem tudjuk mennyi idő van a kivégzésig. Elsőnek engem szúrnak meg, gondolom sajnálnak. A szúrás előtt ultrahang, a főorvos genetikust kérdezem mekkora az esélye hogy egsészségesen szülessen a baba, a válasz rövid tömör. Arra nincsen esély. Régen a vérvételen is elájultam, most szinte nem is éreztem a szúrást. Akkor azt hittem aznapra túlvagyunk a nehezén. Tévedtem. 3 órát kellett pihenni utána, aztán mivel senki nem jött be hozzánk kimentem megkérdezni nem mehetnénk e végre. Nem kedvesen kérdeztem, csúnyán néztek. Elkezdtem zokogni és hozzátettem engem várnak a másik kórházba hogy terminálják a terhességet mennem kell. Leszegett sajnálkozó és szomorú tekintetek, meglett a papír egy perc alatt. A doktor úr úgy köszönt el, hogy több szerencsét. Köszönjük. A férjem az autóban vár. Nyilván ugyanazt érzi amit én csak ő nem sír. Azt hiszem neki így nehezebb mert a sírás azért néha segít megkönnyebülni. Nem beszélünk sokat hazafele én csak bőgök. A nőgyógyászomnak elküldöm a papírt, hívjam kettőkor. Gyors telefon, este hatra várnak a kórházba, L doktort keressem. A délután gyorsan eltelik, pakolunk a kórházba. A férjem kérdezi mit vinnék, nem tudom és nem is érdekel. Bármit. Semmit. Vásárolunk, inkább ő intézi, csomagol, ételt kézít, navigál látja hogy nem vagyok magamnál. A korházban látogatási tilalom a covid miatt de mégis feljön az elsőre hogy felhozza a táskámat. Nélküle nem tudnék menni se úgy érzem. Egy doki kijön és ránkförmed hogy ő nem lehet itt menjen el. Felrúgtam volna . Ehelyett szomrúan mondtuk hogy már megy is. Persze már megy is. Megölelem azt se tudjuk mit mondjunk egymásnak. Mintha lehetne bármit. Szeretlek.
Egyedül maradtunk. A mocorgó baba a halálos ítélet én és a kórház meg annak az üres folyosója.
Egy zold ruhás doktornő előkerül mondom milyen ügyben, hívja a doktort. L doktor is előkerül, ránéz ja igen magát küldte a főorvos maga a húsz hetes. Amúgy van nevem, mindegy. Ha azt hallom maga mindig Kányádi Sándor jut eszembe, egyszer eljött a gimnáziumba előadást tartani és valaki kérdezett tőle úgy kezdve a kérdést hogy maga, mondta hogy ezt soha nem használjuk. Ön legfeljebb. Hát itt én lettem a következő napokra maga, a húsz hetes. Igen én. Egy név nélküli diagnóis.
A szülőszobán káosz, kevesen vannak kapkodnak, én ülök és várok. A doktor néha előkerül kérdez kettőt, ír a gépbe, ülök tovább a nővér folytatja ugyanilyen tempóban, majd egy órát tart a felvétel megszakításokkal. Gondolja a nőgyógyászom elmondta mi fog történni, de majd elmondja később. Nem nem mondta el. Menjek le a kórterembe jöjjek majd vissza szólni fognak felteszik a tágítót. Rendben, megkapom az ágyam, én a húszhetes, visszamegyek mikor hívnak. Vizsgálószék, laminária, alig érzem mit csinálnak. A folyosó sötét senki sehol csak az orvos meg az asszisztens. Kérdem mi fog történni. Mindig ezt kérdezem, szeretném tudni. Laminária, reggel befekszem a szülőszobára majd feltesznek egy ballont, és beindítják a szülést. Jelentsen ez bármit. Rendben értem. Visszaegyek a kórterembe. Én a húszhetes. 5 ágyas, négyen vagyunk. Mellettem a néni öreg és úgy szuszog mint egy gőzgép. Mintha tudnám milyen egy gőgép. De így képzelem. Megütném. Azt érzem hogy szétverném. Eddig nem voltam dühös most ütném a falat, meg a nénit. Éhes vagyok. Hogy lehet ilyenkor az ember éhes vajon. Alszom kétszer két órát az altatóval amit hoztam magamal. Először nem akartam bevenni, de a babának már ugye…. reggel mondja a nővér menjek fel a szülőszobára, felteszik a ballont. Értem megyek. Ne vigyek semmit, hálóing papucs köntös ennyi elég. Értem megyek mint a jókatona. Ha akkor sejtem hogy három napig ott leszek lehet vittem volna még egypár dolgot. Ételt, telefontöltőt, nedves törlőkendőt. Semmit nem viszek. Nagy hiba, vasárnap reggel láttam újra az ágyam, péntek reggel megyek fel. Köszönöm szépen a tájékoztatást és a megértést.
Ballon felkerül, ez sem kellemes de a fájdalom valahogy nem ér el. A szülőszobán szülnek többen. Kisbabák üvöltenek az anyukájukkal, küzdenek a világra jövésért. Együtt. Mi együtt meghalni jöttünk. A kislányom és én.
Megkapom az ágyam, egyágyas ennek örülök. Megszúrnak, elindul az első szülést megindító cucc az infúzióval. Nem oxitocin valami erősebb N betűs a nevére nem emlékszem. Egy óra után enyhe szúrásokat érzek, a nőgyógyászom bejön kérdezi hogy vagyok. Nyilván arra értette fizikaliag hogy érzem magam, elkezdek bőgni. Talán egy jó ideig nem fogok tudni erre a kérdésre máshogy válaszolni. Kérdezte kérek e epidurális érzéstelenítést, azt válaszoltam ezt még birom. Azt mondta felesleges fájdalom, küld valakit és beadják. Rendben. Újra megszúrnak, a hátamon érzem végig a hideget ahogy belemegy a gerincembe az érzéstelnítő. Enyhülnek a görcsök. Délután egy óra péntek. Nyilvánvalóan nem vagyok képben, és nem értem mi történik. Kisbabák születnek. Egy kismama üvölt hogy nem bírja. Irigylem őket. Nagyon, amitől elszégyelem magam. Az egész délután így telik, enni ne egyek (mintha lenne mit, mindenem lenn maradt) , epidurális másfél óránként, annyi ideig tart a hatása. Egy doktornő bemutatkozás nélkül akit sose láttam azt mondja kettő körül mindjárt burkot repeszt, utánolvasok az mit jelent pontosan. Semmi mást nem mondd és elmegy. Soha többet nem látom. Este hét körül elkezd ömleni belőlem a víz. Magától. A harmadik flakon gyorsító körül. Csöngetek, szülésznő azt mondja ez volt a magzatív örülünk. Perszehogy örülünk. Rég örültem ennyire…Képtelen vagyok a kisbabára gondolni. A ballon is kiesik egy kicsit később, megvizsgálnak, alig egy centit tágult a méhszáj, az semmi, menjen tovább a gyorsító. Epidurális szúrás újra ahogy erősödik a fájdalom. Az orvos kérdezte hogy szülési fájdalmaim vannak-e. Hát mivel életemben nem szültem nem tudok rá válaszolni csak azt hogy fáj, néha erősödik aztán elmúlik és elölről. Azt mondja ez még nem az. Értem. Kérdezem mi fog történni, még mindig csak ezt kérdezem, nincs válasz, várunk. Szeretném tudni hogy a kisbaba már nem él, hogy neki legalább ne fájon, de ezt sem tudja senki. A két éjszakás szülésznő kedves, az utolsó gyorsító amit egy nap be lehet adni lejár, változás nincs. Egypár órára után a fájdalom is jobb, így 4 óra kimarad a gerinc érzéstelenítésből, éjjel egykor kezdődik újra. A szülésznő örül azt mondja mindjárt megvagyunk reméljük. Megvagyunk. Így is lehet modani. De újra semmi változás ugyanaz a kör. Epidurális másfél óráig hat amíg fáj de élhető, elmúlik, elmegyek pisilni, folytatjuk. Reggel nyolc körül újra megvizsgálnak, talán ez az ötödik orvos aki könyökig belémnyúl, bemutatkozás nélkül, nincs változás a mehszáj ugynakkora, a fájdalom nő. Megkérdezi hogy vagyok. Zokogva mondom neki hogy szeretném tudni mi fog történni. Válasz nem tudjuk várunk. Most tartunk 24 óránál. Szombat van. Jön a migrén is. Az orvos azt mondta a nővérnek adjon fájdalomcsillapíót is nyugtatót is és folytassuk a tegnapi gyorsítót. Hát folytatjuk. És várunk. Abban sosem voltam erős. Lassan telik a nap. Délben annyira fáj hogy azt hiszem ennél nemigen lehet rosszabb, felemelik az epidurális adagot. Újra megvizsgálnak, nincs változás. Kérdezem nem lehetne e műtéttel befejezni ahogy L doktor említette aki felvett, a válasz hogy mindenképpen szeretnénk elkerüni a további szülések miatt, illetve mert annak olyan súlyos következményei is lehetnek hogy ki kell venni a méhem. Értem nagyon sokat segített ez az információ. A szivem már úgyis megszakadt, nem mindegy?
Este hat körül bejön a reggeli orvos aki a nyugtatót kérte nekem, megvizsgál, két centi. Az is kevés. Kérdeztem mi lesz. Nem tudjuk. Újra elsírom magam. Azt mondta megbeszélik és visszajönnek, hallom a folyosón a tanácskozást, fel is hívnak valakit, talán az orvosomat aki péntek délelőtt beköszönt hogy elmegy rendelni reméli nem tart sokáig és azóta nem láttam, talán az ügyeletes orvosok vezetőjét, hogymi legyen. De becsukja az ajtót hogy ne halljam. 34 órája tart. Visszajönnek, megkérdezi a doki hogy elmondanám e mi történt tegnap óta. Persze, én. Nyilván nem volt a szülőszobán senki nálam alkalmasabb ember aki ezt megtehette volna, mondjuk egy orvos a hatból aki belémnyúlt gondolom. Elmondom. Azt mondja szerinte nem folyt el a magzatvíz mert látja az ultrahangon amin közben ujra megvizsgált. Sírva kértem a vizsgálat előtt ne mutassa a képet vagy a hangot, kedvesen mondja hogy nem fogja. Az ultrahang után hoz egy huszcentis tűt és feltolja, ágytálat tesznek alám, és tovább folyik a víz valóban. Nem merem megkérdezni él e a baba még. Nem értem. Nem csak azt hogy hogyan kerültem ide és mi történik velünk, mikor az előbb még azt terveztük hogy nézzen ki a babaszoba, de azt sem értem hogyan lehet kérdés hogy elfolyt -e. Talán ők is rájöttek hogy ezt nem sokáig fogom bírni, újra visszajöttek és azt mondták hogy felraknák újra a ballont. Rendben. Kérdezték tegnap mennyi folyadékot raktak bele. Nem tudtam. Furán nézett. Ha legközelebb ballon közelébe kerülök mindenképpen követem a belém helyezett mililiterek számát……felteszi újra, most fáj. Előtte kapok beöntést hátha az is segít. A ballonnal elmegyek pisilni, egyből kiesik. Az orvos értetlenül néz rám és kérdezi az hogylehet. Illetve kérdezi a kezemben lévő ballonra mutatva hogy ekkora volt e a tegnapi is. Hát nem tudom. Elnézést. Tényleg nekem kéne tudni?
Alig állok a lábamon két órát aludtam, szombat este fél kilenc. Újra visszajön a legutolsó két doki, és azt mondják adnak még egy flakon gyorsítót két részletben, ami a napi adagnál 50 százalékkal több hátha az segít és elkezdik plusz az oxitocint is egy másik vénába. Így három kanül van a kezemben, mert az első gyorsítós begyulladt és újra kellett szúrni. Én aki alájultam régen a vérvételeken. Közben szólok az orvosnak hogy a gerincemből kijött a cső egyrészt mert a hátam vizes másrészt mert az utolsó adag epidurális nem hat. Mondta hogy szerinte nem jött ki, jó így. Üvöltenék ha tudnék, de nem vagyok abban az állapotban hogy vitatkozak, csak előrehajolok és mutatom. Bead még egy adag epidurálist a nyakamnál lévő csőbe, és tényleg kifolyik. Csöpög. Szól a nővérnek hogy tegye rá az ujját oda ahol a hátamból csepeg úgy jó lesz majd nem folyik ki és benn marad. Akkor még nem tudom hogy benn mozdult el, hiába az egész. Kicsit később olyan erővel jön a fájdalom hogy felsikítok, és kérem hogy hívják ide az aneszteziológust csinálja meg újra. Megérkezik és megkérdezi valóban jóváhagyom e hogy újra megszúrja a hátam. Sírva bólintok. Megcsinálja. Fáj. De már minden fáj. Mérem a fájásokat négy percesek, állítólag ez jóhír. Méhszájat újra nézik, továbbra sincs változás, éjfél. Még egy oxitocin lement plusz az új gyorsító. Hallom a folyosón hogy újra kozultálnak, ha jól sejtem az öteteik végére értek miket lehetne még tenni. Hallom a szülésznőt hogy mondja a nyolcadik adag gyorsító is lement. 40 óránál tartunk. A családom pszichésen ugyabban az állapotban van mint én folyamatosan írom nekik két fájás között mi történik. Az egyik nővér adott egy töltőkábelt mert ugye az is lenn maradt, amúgy telefonom se lenne már mert rég lemerült volna. A családom sem aludt két napja. Belepusztulunk mindannian. Újra bejön a doki, és azt mondja ha nem lesz változás akkor ki kell hogy szedjék fogóval. Nem értem amit mond. Megkérem ismételje meg hogy értsem. Fogóval kiszedik a kisbabát. Megkérdezem tőle hogy altatásban teszik e, mondta hogy nem. Még mindig nem értem. Majd megkérdeztem amit eddig nem mertem, hogy él e még a kisbabám, hiszen az előbb ultrahangozta, jön szemlesütve a válasz hogy igen. Tehát az élő babát akarja kiszedni belőlem fogóval. Olyan erővel jön a sírás hogy majdnem megfulladtam, legalábbis úgy éreztem a majdnem egy perces fájások között. Annyit még hozzátesz hogy higgye el én sem szeretném, nem csináltam még ilyet. Kérdeztem tőle nem adhatnánk e valamit hogy álljon le a szive, azt mondja azt ők nem tehetik meg. Fogóval kiszedhetik de el nem altathatják örökre. Mi van a világgal? Azt hiszem itt érzeztem hogy nincsen tovább. Innen nincs. Nincs babaszoba, nincs élet és nincs jövő. Csak a sötét van és csak a fájdalom. Anyának nem is merem írni a fogót mert félek hogy rosszul lesz. Közben írnak a lányok is, segítenének, nem tudnak, senki sem tud. Az egyik nővér megkérdezte hogy a férjem miért nincs itt. A férjem akit elzavartak a folyosóról is két napja merthogy covid miatt nem lehet itt lenni. Erre már nincsenek szavak. Az orvosok a testemen nem tudnak segíteni, a szeretteim meg a lelkemen. Pedig a férjem ott lehetett volna végig és foghatta volna a kezem. A kör folyamatos, három kanül, infuzió, oxitocin, másik gyorsító, gerinc érzéstelenítés óránként. A második anesztes ügyesebb volt, a fájdalom majdnem teljesen elmúlt. Hajnali fél háromkor beküldték a nővért vizsgáljon meg, úgy teszem már szét a lábam ahogy levegőt veszek. Felkiáltott hogy a szülőcsatornában van. A félelem olyan erővel jött mint előtte soha. Kértem hogy adjanak azonnal akkor még egy epidurálist, azt mondják higyjem el hogy nem kell. És kicsúszik. Tényleg nem fájt. Ijesztő volt kegyetlen és félelmetes. Percekkel előtte megkérdezte a lány szeretném e látni. A babámat akinek nincsen keze és lába csak csonkok. A gondolattól is majdnem elájultam, nemet mondtam és a fejemre húztam a takarót. Olvastam előtte róla, hogy könnyebb elbúcsúzni ha megnézed. Hát én gyáva voltam.
A szülés utáni egy óra azzal telt hogy a benn maradt dolgokat próbálták kiszedni. Kézzel, kanállal és fogóval. Ez sem szokott ilyen nehéz lenni azt mondják. Persze hogy nem. Leszarom. Én nem hiszem hogy bármi egyszerűen menne ami most történik velünk. Amikor kész vannak akkor könnyezve kérdezem hogy akkor most már nem fog fájni? Azt mondják nem. A testem talán már nem. Elalszom. Bár talán a szó amit keresek az ájulás. Reggel hatkor ébredek, lezuhanyozhatok. Életemben nem esett így jól zuhany, utána lemehetek a kórterembe. Lenn megkérdeztem ehetnék e valamit mert a szülöszobán csak egyszer kaptam két üres zsömlét és egy nappal később egy vaniliás joghurtot. Eszem mint aki nem evett egy hete és várom a zárójelentést. Merthogy azt mondják ha ragaszkodom hozzá saját felelősségre hazamehetek. Ragaszkodom hozzá. A családomat akarom a kutyáimat és anya húslevesét. Rendben nem értenek egyet de akkor menjek ha ragaszkodom. Egykor ígérik hogy mindjárt. Este hatkor bejön a doktornő akit akkor látok először és azt mondja megnézné ultrahangon mielőtt elenged. Csak mert mondták a kollégák hogy a kaparás nagyon sokáig tartott és nem biztos hogy sikerült teljesen mindent kiszedni. Megyek utána, csendben engedelmeskedem mint a jó katona. Ezt csinálom mióta ideértem csütörtökön. Hát ő lát valamit az ultrahangon, meg kellene mutatni az ügyeletes vezetőnek mert lehet meg kell hogy műtsenek. Illetve kérdezi nekem csináltak e méhlepényleválasztást. Nem értem a kérdést. Fogalmam sincs mi az és azt sem tudom honnan kellene tudnom. Miért csak a filmekben van kórlap a betegek ágyánál? Elsírom magam. Ezredszer. Zavarba jön és lesüti a szemét. Egy orvos aki nem érti meg mi történik és nem tud segíteni. Vagy érti csak képtelen empatikusan reagálni. Ezredszer. Nyilván csak alapos akar lenni és nem szeretné hogy baj legyen de nem érdekel. Visszamegyek és várom az ítéletet. Előtte felhívom az uram aki már üvölt a telefonban, ők is a kimerültség és az összeomlás határán vannak. Senki nem szól hozzám vagy másfél órán keresztül, amikoris kimentem a nővérhez és újra sírva kérdeztem nem lehetne esetleg rákérdezni mi történik? Az éjszakás nővér megkérdezi én vagyok ugye a húszhetes? Hát nem, én csak voltam a húszhetes. És van nevem. Felhívta a doktornőt aki azt válaszolta, hogy ja menjek fel az ultrahangba. Ja, megyek. Köszönöm. Én értem hogy sok a beteg és értem hogy kevesen vannak, de hogy ennyire nem számít semmi és senki azt nem értem. A századik doktor is megnézett, és azt mondta várjuk meg a reggelt és akkor majd az én dokim eldönti. Amúgy ha az ő betege lennék hazaengedne. Várjuk. ja amúgy hozzáteszi ha kellene pszichológus a kórháznak amúgy van. Sokat segített ezzel (is). Tehát maradok, mindegy már még egy éjszaka. A férjem megbeszéli a tesómmal, hogy ha nem mehetek haza bejönnek. Így is lesz, kapok kőrözöttes kiflit. Meg végre sok ölelést. Olyan mintha tavalyelőtt találkoztunk volna utoljára. Ülünk az üres földszinten az automaták mellett amikből kávét és apukáknak szüléskor viselendő kórházi ruhát lehet venni. És kínunkban nevetünk. Sírni mintha már nem tudnék. Talán ők sem. Visszaérve a kórterembe bevettem a frontint amit kaptam és elájultam.
Reggel a viziten végighallgattam újra hogy a húszhetes a saját nőgyógyászára, a főorvos úrra vár hogy megnézze az ultrahagot. Ráüvöltöttem volna a kis csapatra hogy van nevem. Nyilván nem tettem. Ne egyek- ne igyak hátha műtét lesz, ne emiatt csússzon. Persze hogy ne, mintha számítana. Végre előkerül a dokim, ultrahang, négyen állnak a háta mögött és nézik. A második ballonos, a rezidens doktornő aki nem mert hazaengedni tegnap, az amelyik még nemszedett ki gyereket fogóval meg a tegnap esti aki hazaengedett volna. Egyértelműen sokkal profibb ultrahangban az én orvosom mint a többiek együtt. Nem lett volna baj ha rámnéz valamikor péntek óta. Ultrahang felülről alulról. A hüvelyi nagyon fáj. Nem fontos. Mindegy már. Hazamehetek. Üveges tekintettel nézek rá, lassan öltözöm föl. A tegnapi doktornő valamit magyaráz hogy este máshogyan nézett ki nem volt ekkora a nemtommi. Nem számít.
A zárójelentést mikor megkaptam a kettes számú ballonos doki megkérdezte kihez szeretnék kontrollra jönni közülük. Azt hittem viccel. Összepakolom a cuccom, tesóm jön értem. Kérdezi hogy hozom le a táskát ha ő nem jöhet fel, mert nehéz az a táska. Azt hazudom hogy gurulós, pedig az elromlott, nem akarom neki azt mondani hogy már emelhetek ugye. Már mindegy az is. Nem néztem vissza mikor kijöttem, pedig ott maradt a lelkünk egy darabja, és a kisbabánk. Csak kirohantam, én a húszhetes.
Ezt az írást tavaly januárban írtam a gyászterapeuta tanácsára egy héttel azután, hogy kijöttem a kórházból. Mostanra jutottam el oda hogy képes legyek megosztani, és nem azzal a céllal teszem hogy bárkit számonkérjek, a mi történetünk ott és akkor véget ért. Bízunk benne hogy lesz egyszer egy egészséges kisbabánk. De ha ez az írás segít akárcsak egy édesanyán aki hasonló helyzetben van, hogyha egy kórházi dolgozó kedvesebben szól hozzá vagy segít neki, ha valaki emiatt jobban odafigyel, vagy akárcsak a nevén szólít valakit aki így szenved, akkor már van értelme megosztanom.
