Mióta az eszemet tudom az olvasás és az írás hatására mindig minden nehéz vagy nehéznek vélt élethelyzetből megtaláltam a kiutat. Meggyőződésem, hogy a megfelelő időben és módon leírt megrázkódtatások, melyeket átéltünk vagy épp átélünk, idővel kevésbé hasogatják, nyomják és fesztik egyszerre a szívünket, lelkünket.
Az érzelemkifejező írás mindig minden helyzetben gyógyír a fáradt léleknek.
És hogy miért is fontos a megfelelő időzítés az íráshoz? Mert minden egyes nap minden egyes percében más és más érzelmi töltettel élünk meg egy traumát. Írhattam volna ezeket a sorokat feldúltan és elkeseredve, de az nem gyógyír. Az elfogadás segíti a feldolgozást, a feldolgozás elhozza a megnyugvást.
Minden hónapokkal korábban kezdődött és egy szempillantás alatt ért véget. Egészen pontosan 5 nap alatt.
Vártam, vártuk. Ma már ő vár ránk.
Egy megzabolázatlan hullámvasútra váltottam jegyet a folyamatos rosszullétekkel, amikor a mi kis átsuhanó kislányunk minket választott.
Sírtam és “szenvedtem” mert nem kímélt, de életem legszebb és azóta is legvágyottabb mindennapjai voltak.
Soha nem gondoltam volna, hogy egy rutin vizsgálatnak számító genetikai vizsgálaton nekem azon kell majd aggódnom, hogy a kisbabám beteg lesz vagy egészséges.
Boldog voltam a vizsgálat napján és csak az járt a fejemben, hogy kislány vagy kisfiú. És jött a kijózanító pofon. Baj van. Pontosabban az orvos csak előjelezte, hogy baj lehet. Itt már a féltés és az aggódás ami eluralkodott rajtam és valami azt súgta, hogy nem csak egy statisztikailag baj lehet szituációba kerültem, hanem, hogy tényleg baj van.
És itt gyorsultak fel a dolgok igazán. Két dolog vált világossá. Kislány és Edwards-szindróma. Egy gyönyörű és egy gyűlölt szó egyszerre játszott az érzelmeimmel.
Soha életemben nem hallottam erről a betegségről. Aztán utána olvasva már szinte mindent tudtam. Mindent tudtam amit egy laikus csak tudhat és felfoghat. Tudtam, nincs értelme arról kérdezni az orvost, hogy értem én, hogy van ez a betegség, de mit és hogyan lehet tenni, hogy minden rendben legyen. Nincs mit tenni. És akkor ott az a pokolba kívánt szám. 5-6000 ezer újszülöttből 1. De hogy lehet az én kisbabám az az egy?
15 hét 5 nap.
15 csodálatos hét és 5 gyűlölt nap.
A 6. nap még harc az érzelmekkel és a 7. nap a megpihenésé a belenyugvásé volt.
Aztán azóta minden nap bizonytalan. A rossz, a rosszabb és az elkeseredett címkék mellett néha kicsúszik egy-egy jobb is a kalapból. A cél, hogy minden nappal csak jobb legyen, jobban legyek, jobban legyünk. Ő már mindig vigyáz ránk!
Furcsa egy játékot tud kreálni az élet. Elhúzza azt a bizonyos madzagot. Előttem is elhúzta és én szorítottam, szorítottam ahogy csak bírtam. Sírtam örömömben, izgultam, hogy minden rendben legyen és végül zokogtam fájdalmamban. Jött és magával vitte a szívünk egy darabját. Ez az az érzés amiről azt gondoljuk, hogy senki nem értheti meg. Aztán elkezdjük bújni a világhálót és bumm ott a felismerés.
Sokan vagyunk mi fáradt lelkek.
GSA
