Egy magzat vagy újszülött elvesztését kísérő gyász esetén gyakori, hogy főként az anya veszteségélményére koncentrálunk, pedig nem szabad elfelejteni, hogy az apa is hasonló szenvedéseken megy keresztül ilyenkor. A Babagenetika Egyesületet gyakran keresik föl aggódó vagy gyászoló apák, sőt nagyapák is. Ugyanakkor a két nem – leginkább az eltérő szocializációjuknak és a nemi sztereotípiáknak köszönhetően – eltérően élheti meg egy gyermek elvesztését. Arról is beszélnünk kell, hogy magára a férfi-ő viszonyra hogyan hat egy ilyen tragédia.
Nagy visszhangja volt az elmúlt hetekben bemutatott Pieces of a Woman című filmnek idehaza. Az angol nyelvű amerikai produkciónak a rendezője a magyar Mundruczó Kornél, a forgatókönyvíró pedig a szintén magyar Wéber Kata. A film azt követi nyomon, hogyan dolgozza fel a főszereplő Martha újszülött gyermeke elvesztését – hogyan szedegeti össze élete és személyisége széthullott darabjait, és hogyan lesz újra teljes egész, miközben emberi kapcsolatai is drasztikus változáson mennek keresztül. A film nagyon élethűen mutatja be a gyászfolyamat állomásait, ahogyan azt is, mi történik akkor, ha egy látszólag jól működő házasságban a felek nem tudnak megbirkózni egy ilyen váratlan és mindent átható tragédiával. Horváthné Rényei Szabina tanácsadó szakpszichológussal beszélgettünk arról, hogyan lehet feldolgozni egy ilyen veszteséget, és miért élheti meg különbözőképpen egy férfi és egy nő a gyászt.
Speciális veszteség
„Egy magzat vagy újszülött elvesztése nagyon speciális, mert rengeteg vágy, terv, álom kapcsolódik a gyermekhez, és sokkal kevesebb a kézzelfogható emlék. Ilyenkor ezeket a be nem teljesedett vágyakat is el kell gyászolni” – mondja Horváthné Rényei Szabina, hozzátéve, hogy nők esetében ehhez nagyon gyakran kapcsolódik a saját testükben, nőiességükben, szülői kompetenciájukban való csalódás élménye is. Mivel a magzat a nő testében növekszik és ő hozza világra, nem ritka, hogy hibáztatja magát egy gyermekét elveszített anya, és küzd azzal az érzéssel is, hogy nem volt képes kihordani egy magzatot vagy életben tartani egy újszülöttet. Ezek az érzések még akkor is jelen vannak, ha egyértelműen egyéb oka volt a magzat vagy újszülött halálának, de sokszor nem is találják meg, pontosan milyen tényezők vezethettek el a tragédiához.
„Teljesen természetes reakció az okok keresése is, hiszen ez megadja a kontroll érzetét a szülőnek, amely ilyenkor nagyon sokat segíthet. Ugyanakkor az is fontos, hogy ha nincs ok, akkor egy empatikus orvos mondja ki határozottan, hogy nem az anya hibájából történ az, ami történt, és mentse föl a felelősség alól. Az orvosok vagy a szülés körül segédkezők hozzáállása nagyon fontos. Ha valaki szülés közben veszíti el a gyermekét, akkor eleve módosult tudatállapotban van, így sokkal törékenyebb, sérülékenyebb. Elengedhetetlen, hogy ilyenkor empatikusan, szeretettel, de a tényeket nem elkendőzve beszéljenek vele. Ne mondja azt az orvos, hogy elaludt a baba, de legyen kíméletes, érzékeny, és lehetőleg várja meg, hogy az anya mellett legyen ott valaki, aki támogatja, amikor elmondják neki, mi történt”.
„Normális vagyok?”
Egy gyászfolyamat egy-másfél évig is tarthat, különösen, amikor egy gyermek elvesztéséről van szó. Ebben az időszakban pedig teljesen normálisak a szélsőséges érzelmi reakciók, a hangulatingadozások, a memória-, koncentráció- és figyelemzavar, de az is, ha valaki beszélget a halottal. „A fájdalom, a negatív érzelmek megélése mind-mind természetes állomásai a gyász folyamatának. Tulajdonképpen az a jó, ha ezeket megéljük, és nem fojtjuk el magunkban, mert akkor nem tudjuk kellően feldolgozni sem a veszteséget.” A szakpszichológus szerint nem szabad különbséget tenni veszteség és veszteség között. „Nem mondhatunk olyat, hogy valaki csak egy hathetes embriót veszített el, ezért neki nem fájhat annyira, mint egy harminc hetes magzat elvesztése. Abban, hogy ki hogyan éli meg mindezt, mennyire szenved, nagyon sokat számítanak a körülmények is. Mennyi ideje várt a babára, mennyi idős, milyen egyéb veszteségek érték?”
A pszichológus szerint a gyász során az egyik legfontosabb a támogató szociális közeg. A család, a barátok szeretete, empátiája, megértése nagyon sokat segít. A gyászolónak fontos megélnie, hogy kifejezheti az érzéseit, joga van a maga módján megküzdeni a történtekkel, ehhez pedig annyi időt kap, amennyire szüksége van, miközben számíthat a környezetére.
„Ha beszélni akar a történtekről, akkor legyen, aki meghallgatja, ha viszont nem, akkor ne várják el ezt tőle”.
Sokaknak segít, ha eljárnak egy gyászfeldolgozó csoportba, ahol olyan emberekkel találkoznak, akik hasonló élményeken mentek keresztül.
„Az ilyen közeg nagyon befogadó, senki sem kritizálja a másikat, az oda járók azt élhetik meg, hogy nincsenek egyedül a gyászukkal, hogy teljesen normális mindaz, amit éreznek. Ez különösen azért lehet nagy segítség, mert a kívülállók gyakran nem tudnak mit kezdeni egy ilyen tragédiával, így a gyászoló szülő rettentő izolálttá is válhat. Ebben az is szerepet játszik, hogy a modern társadalom nem nagyon tud mit kezdeni a halállal – inkább szeret hallgatni róla, és így nehezen tud viszonyulni azokhoz is, akik elveszítettek valakit. Nagyon hangsúlyosan jelenik meg a filmben is a kontraszt Martha szülési szabadság előtti búcsúbulija és a tragédiát követő időszak között. Onnantól kezdve szinte mindig csak egyedül látjuk őt, de még ha néha mással is van, akkor is süt belőle a magány és a szeparáltság.”
Felmerül a kérdés, honnan tudhatjuk, hogy valaki nem dolgozza föl megfelelően a veszteségélményt. A pszichológus szerint az el nem gyászolt veszteség elhúzódó érzelmi vagy akár testi problémákban is megjelenhet. Ilyenkor az a jellemző, hogy valaki a kezdeti sokk után is látszólag érzelemmentes marad, nem ad teret az érzéseinek, túl gyorsan vissza akar térni az addigi életéhez, nem engedi magát egy kicsit sem „szétesni”.
„A veszteségélmény nem szűnik meg soha, inkább úgy mondanám, hogy egy idő után „körbenövi” az élet. Fontos, hogy egy gyászoló tudja, hogy nem baj, ha fokozatosan egyre jobban lesz, ezért nem kell bűntudatot éreznie, hiszen ezt jelenti a tragédia feldolgozása. Ugyanakkor arra is fel kell készülni, hogy – még ha nem is feltétlenül a kezdeti intenzitással – a fájdalmas érzések időről-időre újra felszínre kerülhetnek. Vannak úgynevezett triggerek, amelyek kiválthatják – a filmben egy nagyon szép jelenet például, amikor Martha egy kislányt néz a boltban, és megindul a teje -, de évfordulók, bizonyos dátumok is eszünkbe juttathatják a veszteségélményt. Ez is teljesen természetes és normális.”
Együtt is egyedül
„Nem feltétlenül nemi, sokkal inkább egyéni különbségek vannak abban, ki hogyan éli meg a gyászt. Ezekben az egyéni különbségekben ugyanakkor nagy szerepe van a szocializációnak, és a nemi különbségek talán itt érhetők tetten. A férfiakat gyakran egészen kicsi koruktól arra nevelik, hogy ne mutassák ki az érzéseiket, ne sírjanak nyilvánosan, a testi és a lelki fájdalmakat hősként viseljék. Ezt fölerősítheti az a mítosz is, hogy egy férfi mindig a nő támasza kell, hogy legyen, ezért például egy közös gyász esetén a férfi attól is tarthat, hogyha túlságosan elgyengül, akkor nem tudja eléggé támogatni a partnerét. Ráadásul egy férfi a magzat elvesztése mellett a párja egészségéért is aggódhat, így az eredetivel párhuzamosan egy másik veszteséget is megélhet. Gyakori, hogy akár hónapokkal később élik meg a saját fájdalmukat.” Mindez a szakpszichológus szerint elvezethet ahhoz, hogy egyes férfiak magukba fojtják negatív érzéseiket, munkába vagy akár szerabúzusba is menekülnek. Ez a motívum a Pieces of a Womanben is megjelenik, és erőteljesen hozzájárul ahhoz, hogy a filmbeli pár ne értse meg egymást. Természetesen ezt megint nem lehet pusztán nemekre leszűkíteni, de az tény, hogy az általános nevelési gyakorlatban még mindig jobban elfogadott, hogy a nő kifejezi az érzelmeit, míg a férfi takargatja azokat – ez egyébként egy olyan nő számára is stigmatizáló lehet, aki esetleg nem a tőle elvárt sztereotip módón próbál megküzdeni a veszteséggel. „Az mindenképpen eltérővé teszi a férfi és a nő gyászát, hogy a várandósságot a nő hordja ki, így a férfi nem éli meg a saját testében, nemiségében való csalódást, nem jellemző, hogy önmagát hibáztatná a baba elvesztéséért, így alapvetően másféle teherrel küzd meg a gyász során. A nő esetében még a terhesség megszűnését követő hormonális és fizikális változások is nehezítő tényezők lehetnek.”
Sok párkapcsolatot és házasságot megerősíthet egy ilyen közösen átélt tragédia, de az is előfordulhat, hogy pár tagjai eltávolodnak egymástól és nem találnak már vissza a másikhoz. Ez utóbbi történik a filmben is.
„Számomra nagyon feltűnő volt, hogy a pár szinte sohasem beszélget egymással. Hatalmas csendek vannak köztük, de ha megszólalnak, akkor is inkább monológokat hallhatunk, nincs odafordulás a másik felé.”
Pedig a nyílt kommunikáció, a másik megértése és támogatása elengedhetetlen egy ilyen esetben. Ilyenkor ugyanis még a másikétól nagyon eltérő gyászfolyamat is megérthetővé válik, adódjon az akár az eltérő szocializációból vagy személyiségbeli különbségekből. Bárhol is tartott egy pár az életében, a házasságában, egy ilyen krízis alapvető minőségi változásokat fog hozni a kapcsolatban. Akkor tud ez a változás pozitív irányba hatni, ha a felek nem izolálódnak, ha nem távolodnak el, nem fordulnak egymás ellen, hanem össze tudnak kapaszkodni, erőt tudnak meríteni a köztük lévő kötelékből.
