Történetünk leírásával a Babagenetika Egyesület munkatársainak szeretnénk köszönetet mondani segítségükért, fáradozásaikért. Ahhoz azonban, hogy mások számára is nyilvánvalóvá váljon, mekkora segítség volt számunkra a Babagenetika Egyesület, főként Sevcsik M. Anna önzetlen munkája, ahhoz 2018 elejétől kell kezdenem a történetet.
Ekkor döntöttük el ugyanis, hogy mi is belekezdünk végre a babaprojektbe. Igen, tudtuk, hogy ez nem döntési elven működik, de arra nem számítottunk, hogy később majd segítség kell hozzá.
Természetesen mi is azon párok közé tartozunk, akik között nem volt kérdés, hogy szeretnénk e babát, illetve – ha Isten is úgy akarja –babákat vállalni. Alighogy elkezdtük „tervünk kivitelezését”, egy jelentéktelen dolog miatt bőrgyógyászt kellett felkeresnem. A doktornő – anélkül, hogy bármit is mondtam volna a témáról – megkérdezte, hogy nem vagyok-e PCOS-es. Akkor számomra ismeretlen volt még a szó is, de utánanézve és a doktornő javaslatára felkerestünk egy nőgyógyászt, valamint elmentem laborvizsgálatra is. A vizsgálatok során nem találtak semmi különöset, kaptam pár vitamint és tanácsot, hogy próbálkozzunk. Viszont továbbra is volt egy olyan „valami nem stimmel” érzésem. Felkerestünk más nőgyógyászt is, aki pajzsmirigy-alulműködés miatt először szintén vitaminokat, majd később gyógyszert írt fel. Azonban gyerek-téren ő sem látott akadályt. Aztán már 2019-et írtunk, mikor az utóbbi nőgyógyász, a vele való többedik találkozás után azt javasolta, hogy menjek el egy petevezeték-átfúvásra, hátha ott lehet a probléma. Itt lépett a képbe egy következő nőgyógyász, aki ezt egy kisebb műtét során elvégezte. A beavatkozást követően közölte, hogy komolyabb akadályát nem látja annak, hogy ne lehetne kisbabánk, ő a helyünkben még mindig próbálkozna.
Engem, illetve minket viszont nem engedett valami nyugodni. Rögtön kértem is időpontot egy meddőségi intézetbe. Itt kiderült, hogy a félelmem nem volt alaptalan. Az orvos, akihez az időpontot kaptam, és aki az intézet vezetője is egyben, átnézte az addig már dossziényi leleteket, majd pusztán a papírok alapján közölte, hogy endometriózisom van. Azt mondta, hogy ez az ő további vizsgálatai nélkül is megállapítható és a betegségből kifolyólag az inszemináció sem jöhet szóba, csak a lombikbébi program. Elmondta, hogy mit takar ez a betegség, illetve, hogy kevesebb, mint 1 % az esély arra, hogy természetes úton teherbe essek. Azt mondta, gondolkozzunk el azon, hogy szeretnénk-e részt venni a lombikbébi programban. Ekkor összenéztünk férjemmel és közösen, azonnal igent mondtunk.
A lombikbébi kezelést, az azzal együtt járó érzéseket, élményeket nem részletezném. Azért sem, mert aki sajnos kénytelen részt venni ebben, úgyis tudja, miről van szó, aki pedig szerencsés, és ezt csak hallomásból ismeri, annak nehéz elmagyarázni, min megy keresztül ilyenkor az ember.
Szóval mi végigjártuk ezt az utat. Ugyan nem elsőre, de sikerült. Mérhetetlenül boldogok voltunk, és a boldogságunkat csak fokozta, mikor kiderült, ikreket várunk. Már kislányként is ez volt az álmom. Alig hittem el, hogy ez valóra válhat. Izgatott és kíváncsi voltam, vajon milyen is várandósnak lenni. Ráadásul két babával. Akkor is és most azt mondom, ez az időszak egy nő életében a legcsodásabb. Meg kell azonban jegyezni, hogy ennek az állapotnak van egy másik – nem lelki és érzelmi – oldala is. Mégpedig az, hogy ilyenkor is eleget kell tenni az előírásoknak és részt kell venni a kötelező vizsgálatokon. Persze, természetes, hogy a kismamák már a kezdetektől fogva mindent megtesznek babáikért, ezért előírás nélkül is részt vesznek minden vizsgálaton. Még a nem kötelezőkön is. Viszont ezzel együtt nem csak öröm, hanem némi aggodalom is elfogja őket. Evidens, hogy mi is szorgalmasan jártunk vizsgálatokra. Összehasonlítási alapunk ugyan nem volt, de ismerőseink tapasztalatait alapul véve hamar kiderült számunkra, hogy az ikerterhességet kicsit másként kezelik. Értem ezalatt például azt, hogy veszélyeztetett terhességnek számít, vagy azt, hogy nem minden nőgyógyász vállal ikerszülést. A kötelező vizsgálatok során az orvosok általában még több vizsgálatra küldtek. Így javasolták, hogy menjünk genetikai vizsgálatra is. Mivel javaslat volt, fentiek miatt részt is vettünk rajta. A genetikai tanácsadást végző orvos alapos volt. Elmondta, hogy az addig elvégzett genetikai teszt felesleges volt, ugyanis az eredménye ikerterhesség esetén nem használható. Megvizsgált, és ugyan komolyabb dolgot nem látott, mégis magzatvíz mintavétel elvégzését javasolta annak érdekében, hogy mindent kizárjunk. Tájékoztatott, hogy ikerterhesség esetén ez a vizsgálat a legbiztosabb, minden más teszt jóval alacsonyabb pontosságú és nem ad megfelelő eredményt. Hátránya viszont, hogy ennél a mintavételnél – minden egyéb teszttel szemben – vetélési kockázattal kell számolni. Ugyan kis százalékban, de mégis. Nem tudom, más kismamákban ilyenkor mi játszódik le, de az én fejemben elkezdtek kavarogni a kérdések. Mi van, ha mégis? Kevés az esély a vetélésre, de mi van, ha pont mi? És ők ketten vannak, dupla kockázat. Megér-e ez a vizsgálat ekkora kockázatot? Valóban szükséges ez a vizsgálat? A többi teszt mind használhatatlan lenne? Persze kétségeimet a genetikussal is megosztottam és kértem tanácsát. Ő annyit mondott, ez az én döntésem, de mivel szakmailag indokoltnak látja, orvosként nem mondhat mást, mint, hogy javasolt. Elmentünk hát egy következő vizsgálatra az említett genetikushoz, melyet követően megbeszéltük, mikor legyen a beavatkozás. Közben persze a gondolataim folyamatosan kavarogtak, tele voltam megválaszolatlan kérdésekkel, melyekre nem kaptam válaszokat. Állandóan ezen kattogtam. Annyira, hogy minden reggel arra keltem, nem érzem jól magam. Vert a víz, alig tudtam aludni. Közeledett a vizsgálat napja és továbbra sem tudtam biztosan, tényleg szükségünk van-e erre a mintavételre. Jót teszek én ezzel a babáknak? Gondolom – a fenti előzmények után –, nem kell részleteznem, hogy az a bizonyos vetélési kockázat mindig ott lebegett a szemem előtt. Bármekkora is legyen az a szám. Ekkor küldte át édesanyám a Babagenetika Egyesület oldalát. Miközben olvasgattam az oldalon, megláttam Anna telefonszámát. Nem is gondolkoztam, egyből hívtam. Anna felvette a telefont, pedig péntek délután volt. Nagyon készségesen, türelemmel hallgatta mondandómat és kérte, küldjem át az összes addigi leletemet. Mondta, hogy ő fogja továbbítani az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központ szakorvosainak, akik át fogják nézni. Nem is gondoltam volna, hogy másnap már kapok is választ, főleg, hogy hétvége volt. De így lett! Nagyon gyorsak voltak és szombaton hívott Anna, hogy a Központ munkatársai nem tartják indokoltnak a magzatvíz mintavételt. Ők egy másik tesztet javasolnak, mely vérvétellel történik és ennek megfelelően nincs vetélési kockázata. Viszont ikreknél is alkalmazható. Mondanom sem kell, mit éreztem ekkor. Mintha egy hatalmas terhet vettek volna le a vállamról és a bennem lévő megérzést erősítették volna. Ismeretlenül, de választ kaptam kérdéseimre. Egyértelmű volt, hogy azt a tesztet fogjuk elvégeztetni. A másik meglepetés akkor ért, mikor Anna mondta, hogy ő ebben is tud segíteni. Megbeszélte a központ munkatársaival, hogy hétfőn reggel mehetek is a teszthez szükséges vérvételre. Ez meg is történt. Egy munkatársuk külön tájékoztatott a teszttel kapcsolatos tudnivalókról és mi is feltehettük kérdéseinket. Az eredmény pedig pár nappal később már meg is érkezett. Negatív lett! Mi pedig nagyon boldogok.
Összefoglalva tehát, hálás köszönettel tartozunk Sevcsik M. Annának, aki közreműködésével elkerültünk egy kockázatos vizsgálatot, és aki a továbbiakban is segített minket az egyéb vizsgálatok során felmerült akadályok leküzdésében.
Rajtunk kívül még biztosan mások is sokat köszönhetnek Nektek. Csak így tovább Anna és Babagenetika Egyesület!
