Kovács-Varga Barbara igazán tapasztalt csecsemős, gyermekápoló. Már 8 éve a szakmájában dolgozott, amikor először találkozott egy olyan esettel, ami nagyon nagy hatással volt rá. Barbi őszintén beszél arról, hogy hiába szakember, egyszerre érző emberként nagy hatással vannak rá az események. Ahogy ő fogalmaz: „nehéz téma ez nekem, aki az élet kezdeténél szokott segíteni leginkább és nem a végénél. De kellett már szülőszobán babát elengednem.”
Mióta dolgozol a szakmában?
Gyermekápolóként 15 éve, ezalatt megjártam a gyerekonkológiát, csecsemőosztályt, gyerekosztályt. Csecsemős nővérként a feladataim közé tartozik az újszülött szülőszobai ellátása, a neonatológussal együttműködés, ha kell, újraélesztés megkezdése, ameddig az orvos odaér. Aztán az ápolásban, szoptatásban, babagondozásban segíteni az anyukának. PIC-en nem dolgoztam, egy nagy forgalmú szülészeten voltam hosszasan Budapesten.
Felkavaró tartalom következik! Barbara nagyon érzékenyen és részletesen meséli el a történteket, de fontos hozzátennünk, hogy nem mindennapos esetről van szó! Kérjük, hogy várandósok, babát tervezők csak akkor olvassák el a történteket, ha a saját várandósságukat objektíven tudják kezelni.
Van olyan elengedés, ami örökre bevésődött?
A legelső és legmaradandóbb, pedig már nem is kezdő voltam. Ekkor már 10 éve dolgoztam ápolónőként, amikor egyedül voltam éjszaka mint csecsemős, gyermekápoló. Az osztályon segítettem fürdetni a babákat, amikor telefonáltak, hogy menjek azonnal a szülőszobára, mert egy sürgős császár zajlik. Átloholtam, amikor a doktornő már ott volt egy PIC-es nővérrel. Egy olyan babát vártunk, aki reggel óta nem mozgott az anyuka pocakjában. Anyukának nagyon fura érzése lett, és elkezdett görcsölni a hasa is, bejöttek. Ráadásul csak átutaztak vagy nyaraltak Budapesten, ez volt az első kórház, ami útba esett. Korábban rátették a CTG-t, de nem volt szívhang, ezért azonnal betolták a műtőbe, már egy 36. hétben lévő magzatról beszélünk. Mi ott álltunk hárman, tudtuk, hogy éleszteni fogunk. Nekem ez volt az első, mert egyrészt csecsemősként nem mindennapi dolog, hogy újraélesztést végzünk, és addig valahogy elkerültek ezek az esetek, mert vagy nem az én műszakomban volt, vagy nem én voltam, aki részt vett benne. Ott álltunk a műtő ellátó helységében, kivették a babát, aki már kényszertartásban volt, gyorsan átvittük a nagy újraélesztő helységbe, innentől kezdve minden perc számított. Először a légzését próbáltuk stabilizálni, de életjelenséget ekkor sem láttunk ezért megkezdtük a mellkas kompressziót. Közben a köldökénél lévő eret is kanuláltuk, őszintén megmondom, fogalmam sincs, hány perc volt összességében, de elképesztően hosszúnak tűnt az idő. Ilyenkor dolgozik az adrenalin, és én csak arra koncentráltam, hogy csináljam, amit a neonatológus kér tőlem. A családbarát ellátás keretein belül egy hozzátartozó mindig lehet a pici mellett, így állt mellettünk egy síró apuka, aki sírt, imádkozott. Először átélni ezt borzasztóan nehéz volt, mert a saját tarkómon éreztem a megszokottnál jobban, hogy ez a kis élet valakinek a legféltettebb kincse. Végül sikeres volt az újraélesztés, volt légzés, szívműködés, és inkubátorban vittük át a babát. Elmondtuk az ottani kollégáknak, hogy mi történt. Én ekkora teljesen elkezdtem kiborulni.
Én úgy mellkast még nem nyomtam, mint ott akkor.
Mi történt veled ez után?
Zokogtam a folyosón, mert annyira felgyülemlett bennem a stressz, a koncentráció, hogy ekkor jött ki. Külön kértem, hogy szóljanak át az újszülött osztályra, hogy mi történik a babával, mert magaménak éreztem. Telek az órák, a baba értékei pedig egyre rosszabbak lettek. Hajnalban hívtak a PIC-ről, hogy valószínűleg el fogjuk veszíteni a babát. Én elég lelkizős vagyok, és a csapat tagjaként próbáltam segíteni, ahogy tudtam, kellett nekem az, hogy a baba jól legyen és visszajöjjön. Átmentem hozzá, álltam az inkubátor mellett, bedugtam a kezem, és beszéltem hozzá egy keveset. Apuka közben a feleségével volt a szülőszobán, de szóltak neki, hogy beszélni szeretne vele az orvos. Elmondták neki, hogy nem tudják fenntartani a baba életfunkcióit, és nagyon súlyos agykárosodása is volt minden erőfeszítés ellenére, nem látnak reális esélyt arra, hogy életben maradjon. Újra átélte ő is és egy kicsit én is azt, hogy el kell engednünk a babát. Legszívesebben megöleltem volna az apukát, de nem lehet, mert ennyire nem szabad belefolyni. Szívfacsaró volt látni a lemondást az arcán, hogy tudta valahol ő is, hogy nincs tovább. A baba arcocskája is jellegzetesen elváltozott, már nem az élet útján volt, éreztük, már másfele menne, engedni kellene. Anyukát nem tudták áttolni, mert a császár után feküdnie kellett, apuka átment az orvossal, és elmondták neki. Én a folyosón ácsorogtam, kint a folyosón hallottam az anyuka reakcióját, én többé nem akarok ilyet hallani, borzasztó volt.
Emlékszel egy pillanatra, momentumra, amikor túlléptél ezen az eseten?
Nekem visszaigazolásként mindig kellett, hogy a szülők tudják, hogy én mindent elkövettem, rám ne ellenfélkélt tekintsenek. Amikor az anyukát hazaengedték, a folyosón megállítottak és megköszönték, hogy segítettem. Én pedig mondtam, hogy ne köszönjenek semmit, mert ez a hivatásom. Tettem, amit kellett. De most kudarcot vallottam. Megértően néztek. Apuka megfogta a vállam, anyuka pedig a kezem és azt mondta „a Jóisten áldjon meg, meg a két kezedet, amivel a babám mellkasát nyomtad”. Ott lendültem leginkább túl az eseten, hogy velük beszéltem, és nem én kerestem őket, hanem ők állítottak meg.
Innentől vége a felkavaró résznek!
Szakmai és emberi példa
Nekem személy szerint mindig a beszélgetés segített, szakmailag azok az emberek, akikkel együtt dolgoztam. Volt akkoriban a kórháznak egy Schill Beáta doktornője, aki szenzációsan kezelte az elengedést és a családokat. Fantasztikus hozzáállása van, és nagyon empatikus ember, orvos. Sok szülő gyászfolyamatát könnyítette meg. Ő például nagyon sok jótanáccsal látott el, maga a hozzáállása is példaértékű volt a munkához. Rengeteget tanultam tőle. Magas empátiával rendelkezem, és előtte nagyon féltem egy-egy nehezebb esettől. Folyamatosan az volt bennem, hogy csak nehogy most ne tudjunk segíteni. De ez után az eset után átszakadt bennem valami, láttam, hogy mire képes az orvostudomány, és azt is láttam, hogy van az a pont, amikor már nem tudunk segíteni, és az égiekre kell bíznunk a babát. A tehetetlenség borzalmas. De ezt az ismeri igazán, aki koraszülöttekkel dolgozik. Szakmailag tudtam, hogy teljes életet nem élhetett volna az a baba akkor is, ha életben marad.
Szakmai bizonytalanság is volt/van benned?
Sosem vagyok 100%-ig elégedett magammal, belül ott vannak azok a kételyek. Amikor az ember életében először találkozik olyannal, hogy nem tud segíteni, nehéz elfogadni, hogy valóban ennyit tudtunk tenni. Elég sok baba születik légzési nehézségekkel, császáros babák esetében gyakran van szükség a légzésük támogatására. Én a legtöbb eset után, amikor megkezdtem egy légzéstámogatást, mindig percről percre elmondtam az orvosnak, mit csináltam. De utána is szerettem átbeszélni, hogy mit és hogyan csináltam. Erre sokszor az volt a reakció, hogy ne nyugtalankodjak, mert megtettem mindent, de főleg akkor, amikor nem sikerül, dolgozik a kétely, hogy „biztos, hogy jól nyomtam? Biztos, hogy jól számoltam? Eléggé nyomtam vagy épp túlzottan nyomtam? Mit lehetett volna még?” Egy újraélesztést a neonatológus koordinál, és amit ő mond, azt kell csinálni, de csecsemősként akkor is te magad vagy ott, a te felelősséged, hogy amit mond, azt mennyire végzed pontosan. Egy-egy ilyen felelősség pedig ólomként tud az emberre nehezedni.
Van valamilyen technikád, hogy feldolgozd a nehéz pillanatokat, stresszt?
A meditáció személy szerinte nekem nagyon sokat segít. Volt olyan alkalom, hogy nagyvetélés után behívták apukát, hogy el tudjon búcsúzni a kicsitől, előtte letették az újraélesztő asztalra a babát, én pedig elmondtam egy imát. Lehet, hogy ez másnak butaság, de én hiszem, hogy lélekszinten kapcsolatban vagyunk, nekem könnyebb így elengedni, reménykedem benne, hogy ezzel is megkönnyítettem az útját. Természetgyógyászhoz is jártam, jóga, meditáció, természetben való séta. És szakmailag egy-egy olyan ügy megvitatása, akik vagy ott voltak, vagy megbízom a szakmai tekintélyikben. Amikor gyermekápolóként onkológián dolgoztam, tudtuk, hogy a gyerekek nagy százalékát nem fogjuk megmenteni, ott például az segített, hogy a szülők gyakran mondták, maradjunk ott, amikor a gyermek haldoklott, és tudtunk a gyászban osztozni velük. De a gyermekonkológia egy teljesen zárt világ, már hónapok óta egymást láttuk nap mint nap. És az, hogy egy kvázi vadidegennek szüksége van rád élete legkritikusabb pontján, az egy nagyon megtisztelő feladat.
Mit vittél magaddal az esetből, megváltoztatott téged mint embert vagy mint szakembert?
Nekem a halállal mindig különös kapcsolatom volt. Tagadtam valahol, de mégis olyan helyzetekbe kerültem, hogy el kellett fogadnom, hogy a halál az élet velejárója. Volt egy nagyon kedves nagymamám, akinél ott voltam az utolsó perceinél. Segített, hogy ott voltam. Ott múlt el a félelmem, onnantól kezdve már nem féltem egy ilyen helyzetről. Amikor Budapestre költöztem, egy évet dolgoztam felnőtt gégészeten, ahol sok gégetumoros volt. Ott meg kellett tanulni, hogyan engedjek el betegeket. Valahogy tudatosan kerestem azt a helyet, ahol készülhetek, trenírozhatom magam valamennyire az elengedésre. De ez életkori sajátosság is, az ember a 20-as éveiben nem szívesen szembesül a halállal, de ahogy egyre több szerettünket engedjük el, megbékélünk a halállal. Elfogadjuk. Mást nem tehetünk.
Anyaként el lehet engedni az ilyen tapasztalatokat?
Iszonyatosan rányomta a bélyegét a várandósságomra ez az eset, nagyon figyeltem a kislányom mozgását, és tudtam, hogy amikor megindult a szülés, egy vajúdás alatt nem annyira mozognak a babák, amikor már behelyezkedtek a szülőcsatornába. Este indult a szülés, hajnalig otthon vajúdtam. De mikor Dorottya egyszer csak egyáltalán nem mozgott, akkor megijedtem és azonnal egy ctg-t akartam magamra. Szerencsére a kórházban beigazolódott, hogy félelmem alaptalan volt. Utána tudtam igazán a vajúdásra koncentrálni. Bennem volt, hogy mi van ha, és ha velem is…
Sokat esett szó az Istenről, imádságról az eddigiekben, számodra miben segít a vallás a munkád során?
Vallásos családban nevelkedtem, teológiát is hallgattam. Fontos a vallás számomra. Támasz a mindennapokban, de a nehéz helyzetekben leginkább. A magam módján gyakorlom is. Minden egyes esethez, akár egészséges újszülötthöz is úgy állok hozzá, hogy azt mondom: „Istenem, add, hogy szakmai tudásom legjavával ennek az új kis életnek a kezdetét tudjam segíteni”. Ez erőt ad, hogy mindent meg tudjak tenni érte!
Írta: Máthé Dóra
