2020 nyara nem akármilyen hírrel indult számunkra, kiderült, hogy spontán ikreket várunk. A kezdeti döbbenetet hamar öröm váltotta fel, hisz nálam ez szó szerint gyermekkori álom volt. Teltek a hetek, jöttek a vizsgálatok, és az ikreink szépen fejlődtek, mi pedig terveztünk, készülődtünk, szőttük velük minden nap az álmainkat. Sajnos a boldogságunk csak egy fél várandósságig tarthatott, sajnos kórházba kerültünk, és küzdelmes hetek után és búcsúzni kényszerültünk először az egyik, végül pedig a másik kisbabánktól is. Pontos ok nincsen. Vid és Hanga bár teljesen egészségesek voltak, a 21. hetükön születtek meg, rövid kis életükkel is mély lenyomatot hagyva szívünkben, betölthetetlen űrt a lelkünkben. A veszteség utáni első pár hétben ismertem meg Annát és a Babagenetika Egyesületet, mikor készítettem egy rajzot az Átsuhanó Babák kiállítasukra. Azóta vagyunk kapcsolatban, és azóta segítenek nekünk Ők rendületlenül.
Fél év elteltével éreztük úgy, hogy készen állnánk egy újabb várandósságra. Egyből jött is a két csík, de sokáig nem örülhettünk, az ultrahangon semmi sem látszott, missed ab lett a vége.
Anna ezek után új orvost ajánlott nekünk, akivel alaposan átbeszéltünk mindent, aki átnézte minden papírunkat, és kiírta szükséges vizsgálatokat. Mindent megcsináltattunk, az egyetlen eltérés ami igazolódott, az alacsony progeszteron szint volt. Elkezdtük alkalmazni a pótlásos protokollt, de sajnos a következő pár hónapban nem hozott eredményt. Így végül 2021 októberében a Babagenetika segítségével HyCoSy-ra került sor, ami olyan jól sikerült, hogy decemberben végre pozitív lett az a bizonyos teszt. Aztán még vagy 10 másik is, mire tényleg el mertük hinni. Az új év első napjai pedig elhozták az ultrahangos megerősítést is. Egy 6 hetes kis szív vert az enyém alatt.
A veszteség utáni várandósság nem volt könnyű, hullámvölgyekkel volt tele, emellett kész önismereti utazás volt. Gyásszal, félelmekkel, megküzdéssel, elfogadással és megértéssel. Itt is köszönöm a lelki támogatást a sorstársaknak, a pszichológusomnak és persze Annáéknak, akik szintén végig velem voltak az úton.
Végül a 39+4. napon egy csodálatos és gyógyító szülésélmény keretében megérkezett Lél, a harmadik gyermekünk, de első akit ölelhetünk, és aki hazatérhetett velünk a kórházból.
Hálát adok érte minden nap, az első kisfiamat és kislányomat pedig a szívemben őrzöm.
