„Maradok, amíg hagyják, és teszem tovább a dolgomat”

Halom Bori 2015-ben alapította a Mellrákinfo Egyesületet, mellyel elsődleges célja az volt, hogy információt és segítséget nyújtson minden nőnek, akit érint vagy érinthet a mellrák. Bori maga is megküzdött a betegséggel, először blogjában írta meg a történetét, majd az egyesület megalapításával másoknak is segített a megküzdésben. A mellrák-ellenes hónapban vele készítettünk interjút. 

Harminckilenc éves korodban diagnosztizálták nálad a rosszindulatú emlődaganatot. Minden embert minden életkorban megrémít egy ilyen súlyos betegség híre, de ilyen fiatalon talán még inkább sokkoló. Emlékszel arra, mit éreztél, amikor megtudtad?

Persze, hogy emlékszem. Kitörölhetetlen a nap, az óra, a perc. Hallottam, ahogy mondják a szavakat, de nem értettem. Úgy éreztem, hogy ez valami rossz álom, de sajnos nem az volt. Összeomlottam, majd annyit mondtam, hogy nekem most ki kell mennem a levegőre. Emlékszem kirohantam a kórház kertjébe, üvöltve zokogtam, és fölhívtam a kolléganőmet, Hajnit, akinek csak annyit bírtam mondani, hogy ma nem fogok tudni bemenni dolgozni, mert nagy baj van. Neki ezúton is szeretném megköszönni, hogy mindenben támogatott a betegség ideje alatt és utána is! Soha nem fogom tudni eléggé meghálálni. Majd felhívtam a lányom apukáját, aki egy hangos káromkodás közepette biztosított afelől, hogy mindenben segíteni fog és minden rendben lesz.

Ez egy olyan sokk, amit nehéz szavakba önteni, és egy más pszichés állapotba kerül az ember a diagnózis hallatán. Aztán jönnek a gyász különböző fázisai, a tagadás, düh, alkudozás, depresszió és végül a belenyugvás. De végső soron három megoldás van minden problémára: elfogadni, változtatni, elengedni. Ha nem tudod elfogadni, változtass. Ha nem tudsz rajta változtatni, akkor engedd el!

Mesélnél kicsit arról, hogyan diagnosztizáltak? 

Mivel én soha nem végeztem önvizsgálatot és a nőgyógyászom sem végzett manuális mellvizsgálatot, sajnos elég későn, teljesen véletlenül vettem észre a daganatot, de amikor kitapintottam, akkor sem gondoltam semmi rosszra, arra semmiképpen, hogy ez rák lehet. Gondoltam, valami apróság, és majd elmegyek és megnézetem. Fel is hívtam egy nagyon régi, gyerekkori orvos barátomat, aki behívott ultrahangra. Miközben feküdtem a vizsgálóágyon, és hosszasan tekergette, forgatta a kedves doktornő az ultrahang készüléket a mellemen, az a mindent átható csend kezdett eluralkodni a szobában. Éreztem, hogy valami nagy baj van. Emlékszem, ahogy kérdeztem, hogy valami baj van?

Mire ennyit válaszolt: További vizsgálatokra lesz szükség (legalábbis ennyire emlékszem).

És ott, akkor, abban a pillanatban tudtam, éreztem, hogy valóban nagy baj van. Megfordult velem a szoba és a világ is. További vizsgálatok következtek (MRI, mammográfia), és végül a biopszia (mintavétel). Arra még emlékszem, hogy látom, ahogy közelít felém a nagy tű, de utána semmi, kiesett minden. Nemhogy fájdalmat nem éreztem, de ma már nem is emlékszem, hogy ezután mi történt velem. Felgyorsultak az események, először úgy volt, hogy emlőmegtartó műtétem lesz, aztán kiderült, hogy mégsem lehet az, tehát eltávolítják a teljes bal emlőállományt, mellbimbót, mindent. De mivel rettegtem a kemótól (hiszen nem tudtam róla semmit, csak amennyit a filmekben láttam korábban), így emlékszem, hogy szinte „örültem”, hogy nem kemóval kezdünk, hanem műtéttel.

Aztán a műtét előtti estén már nagyon féltem. Most, ahogy ezeket a sorokat írom, két hónap híján 9 év távlatából, potyognak a könnyeim, mert újra teljes mélységében átélem azokat az órákat. Emlékszem, hogy mondtam a barátaimnak, hogy ha nem ébrednék föl, vagy ha meghalnék, akkor nagyon vigyázzanak a kislányomra – Sárára – neveljék föl és mondják meg neki, hogy nagyon szeretem. Ezután snitt, és a következő kép az, hogy ébredezem, érzem, hogy ott van a bátyám – Ádám – és Eszter barátnőm, és simogatnak. Fáj a mellem helye, álmos vagyok, kómázom az altatótól, még vissza-vissza alszom. A következő kép, amire emlékszem, hogy kimegyek a mosdóba és belenézek a tükörbe. Fehér póló van rajtam, és csak az egyik oldalon dudorodik ki, a bal oldalon egy tinimell van. Hangosan zokogok. 

Jövőre lesz a tízéves kontroll vizsgálat. Érzel valamiféle késztetést, hogy összegezd az elmúlt évtizedet? Azt, hogy ki volt Bori 39 éves koráig, és ki most?

Nem tervezek ennyire előre. Előbb jussunk el odáig, és majd akkor fogom tudni, érezni, hogy kell-e erről írnom vagy sem. Régóta dédelgetem a saját könyv megírásának ötletét, amelyben megírnám az életutamat, de mivel tényleg mindennek eljön a maga ideje, ennek is el fog jönni, és pontosan tudni fogom, hogy mikor kell majd megírnom. Mivel harminc évet kértem még az égiektől, ezért még ráérek szerintem. Nem kapkodom el.  

Miért érezted fontosnak, hogy a saját gyógyulásod mellett más nőket is támogass? Akár azzal, hogy végigkíséred őket a betegség elleni harcukban, akár azzal, hogy információt nyújtasz számukra a szűrések fontosságáról?

Ez egy olyan ösztönös érzés nálam 2013. tavasza óta, hogy nem is tudom rá igazán a választ. Soha nem is volt kérdés, hogy szeretnék másoknak segíteni. Közhely, de megszólalt ott legbelül egy hang, én meg követtem, és blogolni kezdtem, aztán nem sokkal később megalapítottam tíz fantasztikus emberrel együtt a Mellrákinfó Egyesületet, és 2014. óta tesszük a dolgunkat legjobb tudásunk szerint. Most itt tartok, és ki tudja, hova jutok még, és hova jut az egyesület ebben az életben.

Egyszerűen ez az én utam! Természetesen az sem mellékes, hogy a Mamám is mindig, mindenkinek segített, ezt láttam magam körül gyerekkoromban. Talán ezért „kaptam” a betegséget, hogy rátaláljak az igazi Halom Borira. 

Az én kedves Zoli barátom (aki alkoholista volt és tizenhat éve tiszta) bölcs mondását idézném: „Az élet előrefelé élhető, visszafelé érthető.” Egyszerű, nem?

Változott a mellrákról, a megelőzésről, a kezelésekről a véleményed, amióta a Mellrákinfó honlapján beszélgetsz orvosokkal, sorstársaiddal, vagy azokra gondolsz, akik az évek során sajnos elveszítették a harcot a betegség ellen?

Persze, hogy változott, hiszen nagyon sok mindent tanultam, hallottam és láttam az elmúlt kilenc évben magam körül. Több száz, vagy talán ezer nővel beszélgettem, hallgattam meg a történetüket, nevettem vagy éppen sírtam velük, vagy ültem a halálos ágyuknál. De minden alkalommal ugyanoda jutok vissza: a legfontosabb, hogy kövesd az orvosaid tanácsát, fogadd el a kezeléseket, állj ki magadért, és mindig csak az adott nap aktuális feladatával törődj a betegség közben. Hihetetlenül sok energiára van szükség minden egyes naphoz. A holnappal majd törődünk holnap! Szabad összeomlani és hangosan zokogni az utcán, és üvöltve táncolni az esőben, de aztán össze kell szorítani a fogunkat, és bele kell állni a küzdelembe, és végig kell csinálni! Nincs más választásunk. Soha, senki nem fogja megmondani nekünk a tutit, vagy hogy mennyi időnk van hátra. Csak az itt és most számít! Ne gondolkozz! Most tedd meg, hívd föl, öleld meg, engedd el, utazzál, egyél jókat, szerelmeskedj, amennyit jól esik, maradj ágyban egész nap, ugorj fejest a vízbe, tekerd föl maxra a hangerőt, és táncolj, csinálj őrült dolgokat, töltsél annyi időt a szeretteiddel, amennyit szeretnél, minden nap mondd el nekik, hogy szereted őket. Élj úgy, mintha a mai nap lenne az utolsó! 

Gyakran gondolok azokra, akik már nem élnek. Mert ők az én angyalaim is egy kicsit. Az egyik pillanatban még vadidegenek egy kórház folyosóján, a másikban pedig már egy láthatatlan, elszakíthatatlan kapocs van köztünk. Egy kapocs, aminek mellrák a neve. Egy „csodálatos” (értsd jól!) kapocs, amit senki és semmi, se földi, se égi világban elvenni tőlünk már nem tud. Picit olyanok az elveszített sorstársak, mintha a gyermekeim lennének, ezért az elvesztésük nagyon fájdalmas, de mivel tudom, hogy újra találkozunk, és mind együtt leszünk, és hatalmasakat kacagunk majd, ha visszanézünk, megsiratom, aztán elengedem őket, és minden jót kívánok nekik! Időről-időre megnézem a képeiket, megsimogatom az arcukat, hallani vélem a beszélgetéseinket, látom a mosolyukat. Ez nagyon fájdalmas, de nem vehetem magamra a sorsukat, nem halhatok bele az elvesztésükbe. Nekem is megvan a magam keresztje, ahogy mindannyiunknak. Maradok, amíg hagyják, és teszem tovább a dolgomat, és keresem a pink gombot, amit ha megnyomok, többé egyetlen nő sem lesz mellrákos. Ez vagyok én, a

#halombori

#pinkeskedés

#mindennoszamit

#figyeljmagadra

#carpethatfuckingdiem

Magyarországon évente megközelítőleg 2000-en halnak meg emlőrákban és körülbelül 8000 új esetet fedeznek fel. Az időben történő felismerés a betegség esetében létfontosságú, hiszen egy korai stádiumú daganat közel 100%-os valószínűséggel gyógyítható. Ezért nagyon fontos a panaszmentesek szűrése, a panaszokkal rendelkezők mielőbbi kivizsgálása és a személyes rizikófaktorok ismerete és azok lehetőség szerinti csökkentése. A jelenlegi szakorvosi javaslatok szerint 40 éves kor felett évente ajánlott mammográfiás szűrésre járni, lehetőség szerint életünk végéig. Az állami ingyenes szűrővizsgálatra 45 és 65 éves kor között minden nőt behívnak kétévente, ezen minden nőnek részt kellene vennie. A rizikócsökkentés bizonyos aspektusait – mint a harmincöt éves kor alatti gyerekvállalást és a hosszú szoptatást – csak korlátozottan lehet befolyásolni -, más faktorokat – mint például azt, hogy hány éves kortól menstruál valaki, és mikor éri el a menopauzát – egyáltalán nem. Vannak azonban olyan rizikócsökkentő módszerek, amelyekkel bárki élhet, és amelyek bizonyítottan csökkentik a mellrák előfordulását. Ilyen az egészséges, gyümölcsben, zöldségben gazdag étkezés, a rendszeres – és minél több – sport, a dohányzás és alkoholfogyasztás kerülése, és az egészséges testsúly megtartása a menopauza után. 

A mellrákok 5-10%-át valamilyen öröklött génmutáció okozza. A legnagyobb eséllyel a BRCA1, illetve a BRCA2 gének mutációi okoznak emlő-illetve petefészekrákot. Ezeket a mutációkat azonban csak körülbelül minden 400. nő hordozza, így a vizsgálatot azoknak érdemes elvégeztetni, akiknél valószínűsíthető a génmutációk jelenléte. Erre adhat okot az, ha valakinek a családjában már több nőrokonnál előfordult emlő- vagy petefészekrák (különösen, ha fiatal korban), vagy ha egyenes ági rokonnál mindkét mellben találtak daganatot, ha egyenes ági férfi rokonnak volt mellrákja, illetve, ha a családban valakinél már jelen volt valamelyik említett génmutáció. Indokolt esetben a vizsgálat a társadalombiztosítás terhére elvégezhető, pozitív eredmény esetén pedig egy orvosi teammel való konzultáció során térképezik fel a további lehetőségeket, akár megelőző lépésekről, akár szorosabb kontrollról legyen szó.
Oszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!
Megosztás itt: facebook
Megosztom Facebook-on
Megosztás itt: twitter
Megosztom Twitter-en
Megosztás itt: linkedin
Megosztom Linkdin-en
Megosztás itt: email
Elküldöm emailben

ADOMÁNYOKAT
A MAGNETBANK 16200151-18532896 SZÁMÚ BANKSZÁMLÁRA FOGADJUK HÁLÁS SZÍVVEL.