Balláné Török Karolináék története egy valódi csoda. Sztori egy kisfiúról, aki családjuk negyedik gyermekeként született. A várandósság idején az orvosok terhesség-megszakítást sürgettek, mivel a leletek Down-szindrómára utaltak. Karolina mindvégig hitt abban legbelül, hogy Máténak élnie kell és minden rendben lesz. Várt egy jelet, amely megerősíti szívből jövő meggyőződésében. És a jel megérkezett. Éppen azelőtt, hogy a műtőbe tolták volna. Máté élni akart és ma a család legnagyobb boldogsága. Igaz történet hitről, erőről és szeretetről.
Karolina és férje három csodálatos gyermeket neveltek, amikor legnagyobb meglepetésükre kiderült, hogy ismét várandós, alig pár hónappal azután, hogy világra hozta kislányát Annát. Terhessége egészen a 20. hétig rendben zajlott, amikor megérkezett a magzatvíz vizsgálat eredménye.
– A biztonság kedvéért végezték el az amniocentézist, mivel amikor a kislányomat vártam, az AFP rendellenességet mutatott, amit végül a magzatvíz vizsgálat szerencsére nem igazolt. Ezúttal elég sokára kaptuk meg az eredményt, amibe még augusztus 20-a is beleesett, így már a 20. hétben jártam, amikor kiderült, hogy pozitív, vagyis a magzat valószínűleg Down-szindrómás. Az orvos azonnali terhesség-megszakítást javasolt – meséli. – Mivel imádom a gyerekeket, magam is nagycsaládban nőttem fel, tudtam, hogy nem fogok azonnal lemondani róla, ezért azt válaszoltam, hogy egyelőre utánajárok a lehetőségeknek.
Mivel a korábbi vizsgálatokon semmi jel nem utalt a Down-szindrómára, Karolina szeretett volna meggyőződni arról, hogy a diagnózis valós-e. Felkerestek több orvost, köztük egy budapesti magánklinikán is jártak.
– Az egyik intézményben telefonon azt mondták, hogy nem végzik el újra a vizsgálatot, mivel már volt egy pozitív eredményem. A budapesti klinikán viszont megismételték az amniocentézist és az ultrahang alapján azt mondták, hogy a nyaki redő és a dongaláb igazolja a Down-szindrómát. Mire a vizsgálatok lezajlottak, már közel 23 hetes terhes voltam. Itt is azt javasolták, hogy feküdjek be a megszakításra.
Közben Nyíregyházán is jártak egy genetikusnál, aki az ultrahang alapján azt mondta, amit Karolina annyira szeretett volna hallani, hogy a gyermek makkegészséges, de a biztonság kedvéért ajánlotta és később el is végezte a Prena tesztet, amelyet Németországba küldtek ki, ám az pozitív eredményt mutatott. Az azonnali terhesség-megszakítást javasolta. Azonban minél inkább sürgették a műtétet, Karolina és családja annál jobban ragaszkodott a gyermekhez.
– Végig azt éreztem, hogy nagyon szeretném ezt a babát. Nem tudtam, hogy szívemre vagy az eszemre hallgassak. Nagyon furcsa volt, hogy az az orvos, akinek mondtam a Down-gyanút, látta a jeleit, akinek pedig nem említettem, ott egészségesnek titulálták. Mindeközben a baba egész nap mozgott a pocakomban és valahogy olyan érzésem volt, mintha azt üzenné belülről, hogy ’ne higgy nekik, ne foglalkozz senkivel’.
A csoda ereje
A családnak azért volt különösen nehéz meghozni a döntést, mivel gondolniuk kellett három egészséges gyermekükre. Fontos szempont volt, hogy amennyiben komolyabb baj van a babával, ők ne sérüljenek a későbbiekben.
– Nagyon sokat hezitáltunk, hogy mi legyen, végül a megszakítás mellett döntöttünk. Az egyik budapesti klinikán, ahol jártunk, el is vállalták, hogy altatásban elvégzik a műtétet, nem kell megszülnöm a babát. Hétfőn kellett befeküdnöm. Vasárnap este átjött egy ismerősöm és mondta, hogy mennyire sajnál, én pedig teljesen nyugodtan azt válaszoltam, hogy ne aggódj, ha ott kell lennem, ott leszek, ha pedig nem, akkor hazajövök. Belül azt éreztem, hogy minden rendben lesz. Vártam a jelet, hogy megmutassa a Jóisten, hogy mi a helyes út. De nem történt semmi. A nővérem, Andrea mikor elköszönt a pocaklakótól mondta nekem, hogy majd az injekciónál fogod meggondolni magad. Ott már biztos, hogy nem, ahhoz nem vagyok elég bátor – válaszoltam. Hétfőn befeküdtem és egész nap arra vártam, hogy megérkezik az a bizonyos jel. Elfogadtam, bárminek is kell történnie. Dél körül az egyik nővér bekísért a szobába és odaadta a beleegyező nyilatkozatot és mondta, hogy most még meggondolhatom magam, de ha aláírom, már nincs visszaút. Mivel nem érkezett semmilyen jel, aláírtam. Aznap már kaptam infúziót és felhelyezték a tágítót. Hétfő este még akartak nyugtatót adni, de nem kértem, mert nem volt rá szükségem.
Másnap reggel, miközben a műtétre vártam, bejött a férjem, mivel eredetileg én lettem volna aznap az első. A hasamra tettem a telefont, babazenéket játszottam és éreztem, hogy az egyik különösen tetszik a kisfiamnak, folyamatosan rugdosott, emiatt többször is meghallgattuk. Kb. 11-kor jöttek, hogy nemsokára engem visznek a műtőbe. Ekkor azt éreztem, hogy még gyorsan megnézem, mi lehet ennek a csodaszép zenének a videoklipje, ami annyira tetszett a picikémnek. Ez nem is egy klip volt, hanem egy üzenet, amit olvasva egyszerűen nem hittem a szememnek, a szövege szívemig hatolt:
Egyszer volt, hol nem volt, egy gyermek megszületni készült. Egy napon a gyermek így szólt Istenhez:
– Azt beszélik, holnap leküldesz a Földre, de hogy fogok ott élni, hiszen olyan kicsi és védtelen vagyok?
Isten azt válaszolta:
– A sok angyal közül kiválasztottam egyet neked. Várni fog téged, vigyázni fog rád.
– De – mondta a gyermek – itt a Mennyországban nem csinálok mást csak énekelek és mosolygok.
Isten így szólt:
– Az angyalod minden nap énekelni fog neked, és érezni fogod az angyalod szeretetét, és boldog leszel.
-És – mondta a gyermek- hogyan fogom megérteni az embereket, ha nem értem a nyelvüket?
– Az könnyű lesz. Az angyalod meg fogja tanítani neked a legszebb, legédesebb szavakat, amiket valaha is hallani fogsz. Az angyalod türelemmel és gondossággal meg fog tanítani beszélni.
A gyermek felnézett az Úrra és így szólt:
– Mit fogok tenni, ha veled akarok beszélni?
Isten rámosolygott a gyermekre és így szólt:
– Az angyalod össze fogja tenni a kezeidet és megtanít imádkozni.
A gyermek erre azt mondta:
– Úgy hallottam a földön rossz emberek vannak. Ki fog engem megvédeni?
Az Úr megölelte a gyermeket:
– Az angyalod óvni fog téged, akkor is ha ez élete kockáztatásával jár.
A gyermek szomorúan nézett:
– De mindig szomorú leszek, mert nem láthatlak téged.
– Az angyalod mindig beszélni fog neked rólam, és meg fogja mutatni, hogy hogyan juthatsz vissza hozzám, habár én mindig melletted leszek!
Ekkor nagy békesség volt a Mennyben, de már hallani lehetett a földi hangokat.
A gyermek sietve megkérdezte:
– Istenem, ha most mennem kell, kérlek áruld el nekem az angyalom nevét!
Az Úr erre így válaszolt:
– Az angyalod neve nem fontos… Egyszerűen csak így fogod hívni: ANYA!…
– Elcsodálkoztam magamban, hogy ’Úristen, ez az a bizonyos jel, amire annyira vártam?’ Leírhatatlan boldogság árasztott el. Nemsokkal ezután hívott a nővérem, Andrea és kérdezte, hogy hogy vagyok, mire azt válaszoltam, hogy azt érzem, hogy nem csinálom tovább, mire ő rögtön azt felelte, hogy ha nem sérült a baba, ne foglalkozz senkivel, gyere haza!
Nemsokkal azután, hogy megérkezett a jel, Karolinát a műtőbe vitték.
– A professzor úrnak mondtam, hogy nem szeretném a műtétet, mire ő azt válaszolta, hogy most már nincs visszaút. Megfogta a vállam és nyugtatott, hogy ne legyek ideges. Nem voltam feszült, egyszerűen olyan erősen éreztem, hogy ezt ne csináljuk. Még egyszer mondtam, hogy nem szeretném, de már azon kaptam magam, hogy az ágyon fekszem leszíjazva. Aztán hirtelen megtörtént a csoda! Amikor az altatóorvos megkérdezte, hogy „szúrhatok, professzor úr?’, azt válaszolta, hogy NEM! Hogy miért gondolta meg magát abban az egy-két percben, amíg eltávolította a tágítót, nem tudom, de örök életemben hálás leszek neki ezért.
Miután leszálltam az ágyról még hozzátette, hogy ugye tudja, hogy hazafelé el fog vetélni? Azt feleltem, hogy nem baj, inkább vetéljek el, de ezt nem csinálom végig. Természetesen aláíratott egy nyilatkozatot, hogy saját felelősségemre távozom. Engem azonban olyan boldogság és magabiztosság töltött el, hogy tudtam, hogy nem lesz semmi probléma. És nem is lett. Mikor hazaértünk, sírva fogadott mindenki, nagyon örültek nekünk. Az unokahúgom, Alexandra másnap mikor átjött gratulálni, hogy egyben hazajöttünk kérdezte, hogy tudod milyen nap volt hétfőn? Mondom, nem. Szeptember 21. Máté napja. És tudod mit jelent? Nem, feleltem. Azt, hogy Isten ajándéka – válaszolta. Így lett a mi kis picurkánk Máté, szó szerint Isten legnagyobb ajándéka.
Máté végül a 37. héten látta meg a napvilágot. Érdekes módon még az utolsó ultrahang vizsgálaton sem látták, hogy bármilyen jel utalt volna a Down-szindrómára.
– Amikor világra jött, megállapították, hogy enyhe fokú Down-szindrómája van, de a szívével szerencsére nem volt probléma, azt leszámítva, hogy a szüléskor magzatvizet nyelt, teljesen egészséges. Épp nemrégiben voltunk Nyíregyházán fejlesztésen, ahol azt mondták, hogy ha szakmai szempontból nem tudnák, hogy kromoszóma rendellenessége van, akkor nem gondolnák, hogy down-os. Testalkatában, mozgásában nem hordozza a Down-szindróma jegyeit, kifejezetten magas és nyúlánk. Jól mozog, egyedül a beszéddel van lemaradva, jelenleg kb .tíz szót használ tudatosan szobatisztasága alakulóban van.
A hamarosan négyéves Máté a család legnagyobb büszkesége. Keresztanyja szerint olyan vagány, mint Kevin a reszkessetek betörőkből.
– Szoktam neki mondani, hogy már a hasamban is nagy sumák voltál, mert átvertél minden orvost. Hihetetlen huncut. És úgy szeret, mint senki más. Imádom az őszinte nevetését. A családban és a bölcsiben is rajonganak érte. Mindent utánoz, mindent azonnal meg akar csinálni. A születésnapi bulikon igazi partiarc. Folyton táncol és nevet. A lányokat olyan finoman, annyira óvatosan ölelgeti, simogatja, puszilgatja. Akárhová viszem, mindenkit levesz a lábáról. Egy igazi bohóc, szeret a középpontban lenni.
Karolina szerint Máté nagyon különleges kisfiú, mely már a terhessége idején is megmutatkozott.
– A várandósságom is egész más volt vele, már hajnali ötkor rugdosott és keltette az apukáját. Mindig mondogattam, hogy ez a baba nem lehet beteg, mert annyira aktív. Ha az első fiam lett volna, nem veszem észre ezeket, de mivel már volt tapasztalatom, így feltűnt.
Bár nem jár rendszeresen templomba, Karolina szüleinek köszönhetően mélyen istenhívő.
– Tudom, hogy a Jóisten, ha nehéz helyzet van, mindenről gondoskodik és rácáfol az evidensnek tűnő dolgokra. Amikor valaki el van keseredve, mindig azt szoktam mondani, hogy Máténak semmi esélye nem volt, hogy megmarad és mégis itt van. Attól, hogy valami nem úgy látszik, hogy meg fog történni, attól még megtörténhet. Meggyőződésem, hogy a Jóisten mindent kipótol, csak meg kellene tanulnunk nyitottnak lenni rá. Pozitívan kell hozzáállni. Én is vártam a csodát és megérkezett.
Nehéz volt az út, de minden állomás egy lépcső volt a csodához
Mint mondja, mindenkinek nagyon hálás, akivel találkozott a várandóssága során, leginkább a családjának, a férjének, a testvéreinek, mert úgy érzi, hogy lépcsők voltak az Isteni csodához.
– Máté születése után beszéltem a professzor úrral és elmondtam neki, hogy megszületett a baba. Kérdezte, hogy nincs-e szívproblémája, mire mondtam, hogy nincs, aminek örült. Azt tervezem, hogy ha Máté majd beszélni fog, mindenképp meglátogatjuk és megköszönjük, amit értünk tett.
Máté története adhat erőt másoknak
Karolina nagyon szeretné, ha minél többen megismernék Máté történetét. Tervezi, hogy készít egy videót róla, hogy erőt adjon azoknak a kismamáknak, akik hasonló helyzetben, ugyanilyen borzasztóan nehéz döntés előtt állnak.
– Pokoli érzés, amikor egy anya ott áll egyedül egy ilyen helyzetben, el akarják venni a babáját, nem tudja, hogy mi tévő legyen, nincs, aki támogassa. Ha csak páran erőt kapnak ahhoz, hogy ne feküdjenek be azonnal, keressenek más megoldást is, akkor én nagyon boldog leszek. Olyan jó lenne, ha nem alakult volna ki az a trend, hogy valaki mond valamit, azt én rögtön elhiszem és aszerint cselekszem, hanem mindenki megismerhetné a lehetőségeket és aszerint hozná meg a számára legjobb döntést. Sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy szakítsuk meg a terhességet, nem számít, hogy a diagnózis valós, vagy nem valós. Közben lehetséges, hogy az baba a legnagyobb kincs a világon. Ahogy a mi esetünkben is. Nagyon fontos lenne egy szemléletváltás, hogy a leendő édesanyák fejében a Down-szindróma ne rettegéssel és félelemmel párosuljon. Tapasztalatból mondhatom, hogy számunkra az élet egyik legnagyobb áldása és ajándéka.
A fejlesztésekről ne is beszéljünk. Ma már nem úgy van, hogy ha a baba Down-szindrómával születik, akkor bezárják egy intézetbe és rá sem néz senki. Tőlem is kérdezték,hogy nem adom-e be intézetbe. Hát nincs az a pénz hogy egyetlen napot is egymás nélkül legyünk. Egyébként olyan kiváló fejlesztő módszerek léteznek, hogy ezek a gyerekek később képesek gond nélkül ellátni magukat. Nem lesznek zsenik, de nem is kell, hogy azok legyenek.
EMBEREK LEGYENEK, ÉS TANÍTSANAK MEG MINKET EGÉSZSÉGESEKET ARRA AMIT ŐK A VILÁGON A LEGJOBBAN TUDNAK : FELTÉTEL NÉLKÜL ÉS TISZTA SZÍVBŐL SZERETNI!!!
