Mindig az anyukád leszek

1.rész: A várandósság és a kisfiúnk születése

Tizennégy hosszú-hosszú hónap telt el sikertelen próbálkozással. Minden alkalommal, mikor megjött, csalódottan néztünk egymásra a férjemmel, és mondtuk… talán a következő hónapban sikerül…

2019 júliusában jött el az a következő hónap. Július 7-e volt, vasárnap. már majdnem három hete késett, de ez nem volt szokatlan, hisz máskor is előfordult, hogy ha stresszes hónapom volt. Mégis úgy gondoltam, hogy az esélytelenek nyugalmával csinálok egy tesztet. Annyiszor volt már ilyen, mindig negatív lett… miért pont most történne máshogy? Ott a második csík! Csodaként néztük a pozitív tesztet, amit aztán még négy követett.

Nem volt felhőtlenül boldog várandósságom. Nyilván a babának mindennél jobban örültünk, hisz nagyon rég óta vártunk rá.

Először az 5. héten mentem orvoshoz, tudom, korai, nem is terveztem, de a munkahelyemen a mosdóban vért láttam a wc papíron. Nagyon megijedtem. Akkor még nem volt szívhang, de egyértelműen látszott a petezsák és a szikhólyag. Progeszteron pótlást kaptam, és akkor úgy döntöttem, nem vállalom be a Hatvan-Budapest ingázást minden nap. Nagyon akartam vigyázni rá. Otthonról kezdtem dolgozni.

Az egy hét múlva esedékes ultrahang vizsgálaton, már hallottuk dobogni a babánk szívét. Nagyon boldogok voltunk.

A 8. héten, péntek éjjel, kimentem a mosdóba, ahogy letoltam a bugyimat egy teamécses nagyságú alvadt vérdarab esett ki belőlem és elkezdett ömleni a vérem. Sokkos állapotba kerültem. Kiabáltam a páromnak, hogy jöjjön azonnal. Ott és akkor mindketten meg voltunk győződve róla, hogy ennek itt vége. Bementünk a sürgősségire, ahol megvizsgáltak, a baba szépen a helyén, dobog a pici szíve. Akkor kezdtem el sírni, akkor jött ki a feszültség és a megkönnyebbülés. Az orvos annyit mondott, hogy fenyegető vetélés, menjek haza, feküdjek, ott sem tudnának velem mit csinálni.

Másnap egyedül voltam itthon, sokat beszéltem a babához. Elmondtam neki mennyire nagyon szeretem, mennyire vártuk őt, és hogy ha úgy érzi, hogy nem bírná, ha beteg lenne, ha nem érzi jól magát, akkor menjen el, nem fogok rá haragudni… megszakadna a szívem, de nem fogok haragudni rá.

Félelemmel teltek a hetek. A 12. heti genetikai ultrahangon minden rendben volt. Talán attól, hogy nagyon megnyomorgatták a hasamat, este otthon, megint vérezni kezdtem. Nagyon féltem. Másnap már csak barnáztam.

Utána kerestem fel azt az orvost, akinél szülni szerettem volna. Tőle kaptam választ a vérzések okára. Vérömleny. A baba mellett. Akkor már, valószínűleg ami tudott kiürült, a többi része pedig elkezdett hozzá nőni a méhlepényhez, de azt mondta az orvosom, hogy ez nem szabadna, hogy gondot jelentsen, nincs útban.

Innentől kezdve nem is volt semmi gond. Szépen haladt előre a várandósságom hétről hétre. A második genetikai ultrahangon a 19. héten kiderült, hogy kisfiút várunk. Nagyon boldogok voltunk.

A 22. héten megvettük neki az első dolgokat, egy kis kék horgolt babatakarót, és nyálkendőt. Előtte nem mertünk venni semmit, talán félelemből, talán babonából.

A 23. héten összeházasodtunk. Az esküvő után kezdtem megnyugodni. Rendben van minden. Most már csak a babára kell koncentrálnom. Az orvos mindent rendben lát, méhszáj zárva, szívhang, magzatvíz mennyiség jó, a baba méretei is tökéletesek. A védőnő is mindent rendben talált. Vérnyomás, pisi teszt, szívhang. Minden tökéletes.

A 24. héten mégis göcsökre ébredtem hajnal négykor. Vettem be magnéziumot és vártam egy kicsit hátha múlik. De nem… ébresztettem a férjemet, hogy menjünk be a kórházba, mert valami nem oké. A kocsiban, már kapaszkodnom kellett az ajtóba annyira fájt, de még akkor sem gondoltam, hogy ezek a görcsök bizony, AZOK a görcsök.

Mikor beértünk, beküldtek a szülőszobára, hogy az ügyeletes orvos megvizsgálhasson. Hívtam a saját orvosomat, de nem vette fel, mikor visszahívott meg már késő volt…

Megvizsgált az ügyeletes orvos, annyit mondott, hogy a méhszáj teljesen nyitva, csak a burok tartja a babát, azonnal készítsék a műtőt. Rettegtem. Sírtam. Tudtam, hogy nagy a baj, hisz ez még annyira korai. Egy nagyon kedves szülésznő vitt át egy másik helységbe. Keresett szívhangot, megtalálta. Ultrahanggal nézték, hogy fekszik a baba. Közben jött az aneszteziológus aláírandó papírokkal. Kötöttek be infúziót. Mindezt 2 perc leforgása alatt. Anya és a férjem, mit sem sejtve várakoztak odakint. Betoltak a műtőbe, éreztem a fertőtlenítőt, ahogy csíp, és ahogy benyomták a katétert. Borzalmasan fájt, de akkor nem gondoltam arra, hogy velem akármi baj lehet. Csak a kisfiam járt a fejemben. Elaludtam.

Mikor felébredtem, csak arra emlékszem, hogy tolnak a folyosón, és kérdezem a férjemet, hogy hol van Nimród? Elvitték a János Kórházba, de jól van.

Mikor kiemelték Nimródot, már ott volt a Cerny Mentő. Behívták a férjemet, hogy nézze meg, és vele lehessen, míg felkészítik az útra. Ő sem volt felkészülve rá, hogy aznap megszületik a kisfiúnk. Azt mondta, az orrát tőlem, a száját pedig tőle örökölte. 32 cm és 760 gramm kis csoda. Az elmondása szerint, már akkor működésbe lépett nálam az anyai ösztön, mert még altatásban voltam, de fel akartam kelni a kisfiamhoz.

A császár seb nagyon fájt, nagyon nehéz volt először talpra állni, de nagyon akartam jól lenni, hogy már másnap mehessek Nimródhoz a János Kórházba. Dávid aznap már nem jött vissza hozzám. Nimródhoz ment. Simogatta, beszélt hozzá, vele lehetett. Akkor már anyatejet is próbáltak adni neki, jól volt. Küldött is róla képeket a férjem. Csodaszép kisfiú.

2.rész: Nimród elvesztése, és az azt követő időszak

Nem sokat aludtam éjszaka, csak Nimródra tudtam gondolni. Rossz érzésem volt. Reggel hívtam a férjemet, hogy beszélt-e már a János kórházból valakivel? Hogy van a kisbabánk? Azt mondta még nem, felhívja őket és visszahív. Nem hívott. Biztos voltam benne hogy baj van. Hívtam egyszer, kétszer, háromszor… majd írtam neki egy üzenetet, hogy ha nem veszi fel, én fogom felhívni a kórházat.

De az én csodaférjem mindent a kezében tartott. Felhívta a János kórházat és azt a kórházat is, ahol én voltam, hogy senki ne mondjon nekem semmit, valamint megkérte az ottani ápolókat, hogy valaki vigyen el valamilyen vizsgálatra, hogy ne tudjak telefonálni. Ő akarta elmondani, hogy 2019 november 25-én hajnal 4kor, a kisfiúnk örökre elaludt. Iszonyatos fájdalom lett úrrá mindkettőnkön.

Akkor és ott, mikor döntenem kellett, nem tudtam elbúcsúzni tőle. Féltem. Féltem, hogy nem tudnám őt otthagyni a kórház rideg falai között, ha egyszer magamhoz ölelhetném. A férjem sem ment vissza hozzá. Ő élve látta, és azt akartam, hogy úgy maradjon meg az emlékezetében. Félek, hogy azt érezte cserben hagytam őt, hisz olyan gyorsan szakítottak el minket egymástól.

Még most is csak túlélni próbálunk.

Nagyon sokáig nem szerettem volna beszélni senkivel, minden és mindenki idegesített, irritált. Csak a férjemre volt szükségem, és ez a mai napig változatlan. Egymás menedékei vagyunk.

Szomorúan veszem tudomásul, hogy sokan nem tudják, vagy nem is akarják kezelni ezt a helyzetet. Néha úgy érzem megbélyegeztek, kerülnek, mintha leprás lennék. Tapasztalataim szerint néha vadidegen emberek sokkal kedvesebben, empatikusabban kezelik ezt a helyzetet, mint azok, akik a közvetlen környezetünkben vannak.

Nem segítség, ha unszolsz, hogy tegyük túl magunkat rajta. Nem segítség, ha azt mondod, hogy az élet megy tovább. Nem segítség, ha azt mondod, majd lesz másik. Honnan tudod, hogy érte is min mentünk keresztül, és meddig vártunk rá?

Légy türelmes, hogy a saját ütemünkben, a saját módszerünkkel gyászoljunk. Úgy és addig, ahogy nekünk jó. Nem véletlen, hogy gyászévnek hívják ezt az időtartamot. Nyilván van, aki túl van rajta pár hónap alatt, viszont van olyan is, akinek 3 év is kevés. Nem vagyunk egyformák.

Rossz lesz minden ünnep. Minden hónap 24 és 25-e. Minden anyák napja.

Szeretném én eldönteni, hogy mikor és kivel akarok találkozni. Ne erőltess rám senkit és semmit. Ne tudd, hogy nekem mikor, mi a jó. Tanácsod adni lehet. De tapintatosan, és ha azt látod, hogy nekem ez nem jó, akkor kérlek, ne hozd fel ugyanazt a témát még hatszor, mert csak felidegesítesz vele, és a pokolba kívánlak majd.

Minden kimondott szónak, minden apró gesztusnak sokkal nagyobb súlya van ilyenkor. Ezt jegyezd meg.

És ami a legfontosabb. Soha ne kérdőjelezd meg az anyaságomat. Hidd el megtettem már magamban ezerszer.

Anya vagyok. Egy olyan kisfiú anyukája, aki a születése utáni napon, az angyalok közé költözött.

Készítettem neki egy emlékdobozt, amit akármikor elő vehetünk, és amit a testvéreinek is megmutathatunk. Hisz teljes szívünkből reméljük, hogy ha eljön az idő, mikor testileg is és lelkileg is készen állunk, elindul egy pici lélek a Nimród által kitaposott úton, és Nimród őrangyalként fog rá vigyázni odafentről.

https://www.instagram.com/mindigazanyukadleszek/?fbclid=IwAR0xV9zPkUu0l9TBxvD6nN0nK-QNzFbZ-r42SunBQ93PzatYr8kiY4f1tSQ

Oszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!
Megosztom Facebook-on
Megosztom Twitter-en
Megosztom Linkdin-en
Elküldöm emailben

FEMCAFE INSPIRÁLÓ NŐK JELÖLÉS
A „LEGINSPIRÁLÓBB CIVIL TELJESÍTMÉNY”

Voksoljatok AnnáraTi is itt: FEMCAFE SZAVAZÁS