Biztos sokan közülünk is hallották már ezeket a “bíztató” szavakat a vetélésük után.
2018-ban házasodtunk össze és az esküvő után pár hónappal teherbe estem.
Nagyon boldogok voltunk, hiszen a sok keresztgyerek után végre a mi időnk is elérkezett.
A 10.heti ultrahangon kiderült hogy a baba szíve megállt.
Elájultam ….
Teljes sokk, mi ez ?? Sosem hallottam mèg ilyenről előtte , körülöttünk mindenkinek azonnal egészséges babája született.2 nap sírás után jött a műtét amitől féltem, sosem voltam még csak kórházban sem.
Vége.Ezután lezárult egy történet.
Szomorú voltam,elkeseredett, szégyelltem magam nem is osztottam meg szinte senkivel… amit mostmár belátok nagy hiba volt. Beszélni kell róla mert felemészt. Sajnos 1 év kellett ahhoz hogy tovább tudjak lépni a kudarcomon.
2020 január. Első próbálkozás után sikerült, újra teherbe esnem
.A pozitív teszt után nagyon magabiztos voltam.Fejben mindent elterveztem,vitamint szedtem, tudtam hova fogok menni dokihoz.
Nem mondtuk el senkinek babonából és persze az első kritikus 3 hónap miatt.
Nem voltam rosszul a terhességem minden percét élveztem.
Mesébe illő már már hihetetlen volt, hogy minden UH minden vizsgálat tökéletes eredménnyel zárult.
Pont a szülinapomra voltam kiírva innen jött az ötlet, hogy a névnapja pedig az apukája szülinapján legyen.
Drága szivárványbabánk így az Olívia nevet kapta tőlünk.
Nem tagadom minden vizsgálatra idegesen mentünk, de mindig megnyugtattak, hogy élvezzem bátran a terhességem minden percét mert semmi okom az aggódalomra.
A 30. héten szép nagy volt a pocim és szinte már rosszul éreztem magam amiatt, hogy még semmit nem vettünk a babónak, hiszen ha így növekszik lassan mozdulni sem tudok majd.
Ezen a héten majdnem mindent megrendeltünk.
2020.július 10.-én délután a babakocsi is megérkezett.
Este vacsora után nagyon aktív volt a baba nagy vihar közeledett gondoltam azt érzi.
Boldogok voltunk milyen mozgékony kislány lesz majd…
Mostmár tudom utoljára érezhettem.
Egy teljes nap elteltével mentünk a kórházba nem gondolva a legrosszabbra.
Azon a szomorú vasárnapon megállapították hogy a babánk már nem él…
Köldökzsinór probléma.. az erőteljes magzatmozgás miatt kisúrolódott , megszakadt.. nem is tudom pontosan hogy is történhetett.. megszűnt a táplálás.Borzasztó esetleg abba belegondolni, hogy a nagy rugdosások közepette lehet már az életéért küzdött…
A 3 napig tartó folyamat után 2020.július 14.-én született meg a kislányunk 1700 grammal. Hibáztattam magam, ha azonnal tudtam volna megmenthették volna… Az orvosom szerint ez a tragédia sajnos kivédhetetlen kb 20 perc alatt történik ennyi idő alatt a legközelebbi kórházba sem értünk volna be.
Minden rendben volt végig az orvosok is értetlenül álltak az eddigi leleteim felett.
A kórházban egy túlélő üzemmódba kapcsoltam és egy könnycseppet sem ejtettem… valahogy erős akartam maradni.. a férjemet féltettem. Ő viszont tudta, hogy ha a szülésen túl leszek teljesen összetörök majd.
Ez pontosan így történt, amint levittek az osztályra nem bírtam abbahagyni a sírást.
Bezárkóztunk, azt éreztük hogy mi vagyunk a legszerencsétlenebbek ezen a világon, hogy ilyen borzasztó dolog senkivel nem fordult még elő.
(Hozzáteszem Olívia születése napján a húgom is megszülte a 3.egèszséges gyermekét, amit azonnal el sem mondtak nekem)
Pár nap múlva pszichológushoz fordultunk kb csak azért mert ezt ajánlották…
Nem igazán érdekelt mit is fog mondani hiszen a kislányunkat sosem kapjuk már vissza.
De igazából mégis segített. Segített elfogadni az elfogadhatatlant és elmagyarázta mi is ez a gyászfolyamat amin most végig kell mennünk.Megrémített a gondolat hogy mi akik eddig mindenen nevettünk és élvezték az életet, mostantól lelkisérült és szomorú emberek maradunk.Azt tanácsolta hogy mindent adjunk ki magunkból, ne tartsuk vissza a sírást,beszéljünk a történtekről. Így könnyebb lesz az elengedés és később ugyanúgy tudunk majd örülni az életnek.
Mégis azzal szembesültem hogy csak néhány ember mer erről velünk igazán mélyen beszélni és kérdezni az érzéseinkről….
Már december van. Hihetetlen hogy eltelt az idő.. lassan boldogan hármasban készülődnénk a karácsonyra.
Ehelyett ketten üldögélünk majd a csendes lakásunkban.
Kicsit irigyeljük azokat akiknek már van egy két gyerekük otthon akikkel talán vígasztalódhatnak.Fáj és elbizonytalanít, hogy én már két gyermeket is elvesztettem.
Persze az orvosok tanácsa szerint a két esetet(korai vetélés, magzati halál) nem szabad összekötni egymással, nekem ennek ellenére mindig sikerül hiszen hiába olyan ritka egyik vagy a másik eset a kettő egyszerre meg szinte lehetetlen mégis mindkét vesztesèg engem ért.
A köldökzsinór próbléma újbóli előfordulása kizárt… elvileg.
“Fiatalok vagyunk, egészségesek vagyunk simán lehet még sok sok gyermekünk.”
Ezekkel a mondatokkal vígasztalnak minket, amiket egyik nap elhiszek és erőre kapok a másik nap pedig teljesen elbizonytalanodok.
A dokim szerint ez az eset olyan mint egy villámcsapás, nem történhet meg mégegyszer.
De mivan ha igen ?? Ha nem ez a probléma akkor lesz valami más?? Mire számítsak még? Mi jöhet még? Velem van a baj csak még az orvosok sem tudják??
Borasztó ez a kettősség.
Amikor kijöttem a kórházból annyira magabiztos voltam, szívem szerint azonnal vállaltam volna a következő terhességet.
Minél több időt várok annál bizonytalanabbá válok, nem akarok pótlást, őt már soha nem kaphatjuk vissza, hogy fogom így szeretni majd a következő kisbabát? Hogy ne rettegjem végig a következő terhességet? Vagy egyàltalán lesz valaha gyermekünk?
Próbálunk felülemelkedni ezeken a bizonytalanságokon új erőre kapni és tovább lépni.
El kell hinnünk, hogy nekünk is lesz még sikersztorink nem is egy és végre kimondhatjuk majd, hogy
MI IS EGY CSALÁD VAGYUNK.
