Okos tanácsok helyett többet segít az odafigyelő meghallgatás

Beszélgetés Varga Katalin mentálhigiénés segítővel

„Talán azért is számít tabunak és szégyennek a meddőség, mert alapvető zsigeri és ösztöni tudásunkban és vágyunkban vagyunk akadályoztatva: a megtermékenyítési és a megtermékenyülési képességünk kérdőjeleztetik meg. Ez önbizalomvesztéssel, de sokszor a partnerben való bizalom elvesztésével is jár” – mondja Varga Katalin, a CsillagKuckó alapítója. Katka mentálhigiénés segítő szakemberként kíséri a gyermekváró nők, párok útját ebben a különleges közösségi térben, ahol a testi-lelki termékenység van a fókuszban. Kislánya – aki lombikkezelés segítségével fogant – születése után fokozatosan az emberi lélek felé fordult, majd az is kiforrt, hogy a meddőség, vagy, ahogy ő jobban szereti nevezni, a termékenységi zavarok lelki háttere az ő útja. Az egyéni mentálhigiénés segítő beszélgetések, konzultációk mellett 2017 tavasza óta folyamatosan vezeti a Vörös Fonal csoportokat, ahol összeköti a résztvevőket az anyává válás közös vágya. 2020 januárjától pedig már érkezhetnek a leendő szülők, házaspárok is közösen az Együtt a családért páros csoportba. Katkával küldetéséről, a meddőségről, mint tabutémáról és az ebben a folyamatban méltatlanul „elfelejtett” férfiakról is beszélgettünk.

Egy nagyon sokakat érintő, mégis tabutémának számító „népbetegséggel”, a „meddőséggel”, annak lelki oldalával foglalkozol mentálhigiénés szakemberként. Sikeres karrier volt mögötted az élet egy teljesen más területén. Majd megalapítottad a CsillagKuckót. Mi vezetett a váltáshoz? Hogyan vált a hivatásoddá, hogy a meddőséggel küzdőket segítsd?

Mindig is szerettem létrehozni, értéket teremteni, adni. Előző „szakmám” is belső indíttatású volt. Általános iskolás koromban hat évig Berlinben éltünk a családommal. A kiváló német nyelvtudás mellé utána itthon jött még az angol. Majd a Külkereskedelmi Főiskolán zárásként a két felsőfokú nyelvvizsga. Ezután a „Mi legyen belőlem?”
Kisebb útkeresés után egyik főiskolás évfolyamtársammal 1994-ben alapítottunk egy nyelviskolát, ahol évközben a Magyarországon élő külföldieknek, nyáron pedig túlnyomórészt a hazalátogató, magyar származású fiataloknak szerveztünk magyar mint idegennyelv-tanfolyamokat. Én magam nem tanítottam, viszont az egész nyelviskola szervezését-működését intéztem. Ebbe a hivatásba „született bele” 2008-ban a kislányom, aki az első lombikkezelésre igent mondott és megfogant.
2011-ben már nagyon feszített ez a nyelviskolázás, éreztem, hogy már nem szívből csinálom, már csak a rutin vitt, így 17 év után bezártam. Sejtettem, hogy másfelé visz az utam.
Kislányunk 2 és 4 éves kora között nagy feladat elé állított bennünket, teljesen átalakult a családi dinamikánk, sok lelki probléma volt bennünk és körülöttünk, aminek fizikai leképeződése is volt a gyermekünkben. Elvittük őt gyerekpszichológushoz, mi magunk pedig párterápiára is jártunk. Egy ponton aztán találkoztam és kapcsolódtam önmagammal, és innentől kezdve felgyorsult kislányunk gyógyulása, helyreállt a családdinamika is. Így, végre újra belső erőtől vezérelve, az emberi lélek működése felé vette az irányt érdeklődésem. A meddőség lelki háttere vonzott nagyon. Megvizsgáltam ebben magamat is: mik lehettek azok a lelki okok az én életemben, amik miatt nem tudtam beleállni az anyaságba, nem sikerült a gyermekáldás, olyannyira, hogy orvos által diagnosztizált fizikai akadálya is lett a baba megfoganásának nálam. Szóval, nem a meddőségi kezelések idején, hanem jócskán azután – amikor már sok mindent összeraktam magamban és magamról – érett meg bennem, hogy ez az utam: segíteni azoknak, akik hasonló élethelyzetben vannak, akiknél szintén nem érkezik a baba.
2013-ban létrehoztam a CsillagKuckót, ahol aztán több, segítő szakmájú munkatárssal 2014-ben kezdtük el a munkát.  Ugyanebben az évben jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénés segítő szakember szakára.

Mentálhigiénés segítőként sorstársi csoportot vezetsz, “Vörös Fonal – A babád útja hozzád” elnevezéssel. Mit jelent a vörös fonal elnevezés, mit szimbolizál?

Az egyéni segítő beszélgetések mellett az egyetem negyedik félévében kötelező projektmunkát kellett csinálnunk. Mindenkinek a maga kompetenciakörében, egy csoportfolyamat keretén belül. Nálam adta magát, hogy a várva várt, ám akadályoztatott gyermekáldás, azaz a „meddőség” témában alakítsak csoportot, ez legyen a mentálhigiénés projektmunkám.
Ennek lett a neve a ’Vörös Fonal – A babád útja hozzád’. A vörös fonal összeköti a sorstársakat, akik mind egyéni élethelyzettel, más feladatokkal, ám ugyanazzal a vággyal érkeznek: az anyává válás vágyával. Valóban végig velünk van és kísér minket egy gombolyag vörös fonal. Az elnevezés pedig onnan jött, hogy korábban részt vettem egy kétnapos workshopon, ahol anyasebeinket gyógyítottuk és saját nőiségünkkel találkoztunk. És ahol egy gombolyag vörös fonallal végeztünk egy bizonyos gyakorlatot, amely közben nekem olyan mély sebem szakadt fel és gyógyult be, amiről akkor azt hittem, hogy már túl vagyok rajta.
Az egyetemi projekt- és csoportmunka nagyon jól sikerült, ebből készült a szakdolgozatom is. Így úgy döntöttünk csoportvezető társammal, Antall Gabival, hogy tovább folytatjuk, újra és újra kínáljuk lehetőségként ezt a programot. Így most már 2017 tavasza óta rendszeresen elérhető eza csoportos program.

Miből áll ez a segítő program? Hogyan tudsz, tudtok segíteni a várva várt gyermekáldásért, támogatni a résztvevőket?

Ez egy hatalkalmas, tematikus program. Kéthetente találkozunk, egy alkalom– létszámtól függően –3-4 órás. Óriási ereje van, hogy élőben, és nem csak a virtuális térben találkoznak az érintettek, a sorstársak. Ebben a találkozásban, kapcsolódásban ketten kísérjük őket szakmailag, én egykori sorstársként is. Ez nekünk, csoportvezetőknek is nagyon fontos, így folyamatos visszajelzésben vagyunk nemcsak önmagunk, de a másik felé is.
A program során nem csak a meddőség van a középppontban. A fókusz az önismeret és a különböző kapcsolódások: a családtagokhoz, a társhoz, barátokhoz, munkához – de legfőképpen a résztvevőknek saját magukhoz és a várt gyermekükhöz, így az anyai, befogadó minőséghez. Valójában a körülményeken dolgozunk, az úton, amin a gyermek kapcsolódhat, megérkezhet.

A program során nagyon fontos az őszinteség, a nyitottság és a titoktartás. Egy olyan biztonságos teret tartunk közösen, ahol tényleg mindenről tudunk beszélni. Nagyon jó látni és érezni, ahogy a terhek lekerülnek és így tér nyílhat a babának. Közben mi, csoportvezetők minden rezdülést figyelünk, mert semminek sincs egyetlen kizárólagos oka a lélektanban. És csodálatos módon hangolódnak egymásra a csoporttagok is – így egymást, sőt, saját magukat is segítve. Igazi egységként működik minden csoport, miközben minden résztvevő és története egyedi és megismételhetetlen.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy mind az egyéni segítő kapcsolatban, mind a csoportmunkában igyekszünk az itt és most-ban lenni és az aktuális érzelmekkel dolgozni.
Ez nem azt jelenti, hogy a múlt történései nem fontosak. Dehogynem! Azok határoznak meg minket – egy darabig. Ami nagyon fontos, az a múlt történéseinek feldolgozási módja, a felismerések, az átkeretezések, a „csomagunk” integrálása a jelenbe. És a sok-sok múltbéli történet mögötti érzelem a jelenben. A megélések. A múltat megváltoztatni nem tudjuk, de a hozzáállásunkat a jelenben formálhatjuk. Ha állandóan csak a múltban lépkedünk, sosem vagyunk a jelenben, ami a vágyat alapozhatja meg. A vágyat, ami egyelőre még csak a jövő, de hátha hamarosan eljön és jelen lehet.

Mikor érkeztek az első sikerek a munkádban, új hivatásodban?

Az első sikerek tulajdonképpen már a legelején jöttek. Siker nemcsak a baba, hanem a beragadt élethelyzetből való kimozdulás is. Siker, amikor a vendégemnek felismerése, aha-élménye van, és amikor látom, hogy köszönet és csillogás van a szemeiben. Sokszor már csak azért, hogy elmondhatta, meghallgattam, együttérzek és kérdezek, amivel tényleg kimozdul és más nézőpontok mentén ízlelgetheti saját történetét. És siker a sírás is. Mert a sírás is egyfajta megengedés. A fájdalom és a bánat megengedése, és ezzel egyfajta oldása. Tisztulás. Az első évben az első találkozás díjmentes volt, hogy én is tanuljam a ráhangolódást a segítséget kérő vendégeimre.
Amikor a csoportos program elkezdődött, már három éve folytattam segítő beszélgetéseket. Ettől függetlenül izgalommal töltött el bennünket, milyen lesz 8-10 fővel dolgozni. Valahogy az első perctől kezdve belesimultunk ebbe – nekem ez is siker. Az első csoportból a 8 résztvevőből mára már 6 anyuka van, egy hármasiker-sztorival, és van, ahol már jön a kistesó, a csoport utáni sikeres lombikkezelést követően most már spontán.
És siker a sok szép visszajelzés – babától függetlenül is.
És siker volt az is, amikor valaki írt egy nagyon mély és megrendítő levelet és megköszönte, hogy rájöhetett és bevallhatta magának, hogy soha nem is akart igazán gyereket, az nem az ő, hanem a családja akarata volt, a társadalmi elvárás mellett.
Ha nem is mindig, mert nem mindenki jelez vissza, de sokszor kapunk örömhíreket a megfogant és megszületett babákról, sokszor már a segítő kapcsolat közben, de akár a csoportos program vagy az egyéni konzultációk után hosszabb idővel is.
Nekünk azt tanították az egyetemen, hogy ne várjunk köszönetet és hálát, mert nem ezért dolgozunk. És ez igaz. Ám nekünk is jólesik a pozitív visszajelzés, ami az igazi elhivatott munka érdeme. Ha pedig van negatív élmény, szívesen vesszük azt is, abból is tudunk tanulni és építkezni.

A meddőséggel kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés talán, hogy miért számít ekkora tabunak, sőt, szégyennek … Mit gondolsz, hogyan lehetne a társadalom szemléletén változtatni, hogy az érintetteknek ne kelljen szégyenkezniük és még a közeli ismerősök előtt is elhallgatniuk a problémájukat?

Tabunak és szégyennek talán azért számít, mert az alapvető zsigeri és ösztöni tudásunkban és vágyunkban vagyunk akadályoztatva: a megtermékenyítési és a megtermékenyülési képességünk kérdőjeleztetik meg. Ez önbizalomvesztéssel, de sokszor a partnerben való bizalom elvesztésével is jár.
A munkámban a legfontosabbnak azt tartom, hogy az érintettek újra önbizalmat és önbecsülést nyerjenek. Hogy segíthessem őket újra hozzáférni a saját erőforrásaikhoz.
Hogy ismét erőre kapjanak, éljenek. Egy új kis élet jobban kapcsolódik oda, ahol élet van.
Az önbizalom visszanyerése nem könnyű egy kudarcokkal tarkított élethelyzetben, egy érzelmi hullámvasúton ülve, ahol bizakodás és veszteség váltják egymást. És itt a veszteség nemcsak a szomorú fizikai veszteséget, a magzatvesztést jelenti, hanem akár egy újabb lehetőség elvesztését, elszalasztását is. Akár egy banális, rossz orvosi időpont-egyeztetés miatt is. Fontos, hogy az érintett pár egymással is és másokkal is merjen beszélni a témáról – ám csak akkor, ha szeretne. Fontos, hogy attól senki sem kevesebb, ha a gyermekáldásban nehézségei vannak. Fontos az is, hogy a párt körülvevő, a meddőségben nem érintett, sokszor már családos emberek ne féljenek a témától, „a bajba jutott” pártól. Az érintettek ugyanolyan emberek, mint ők, nem kell őket agyonsajnálni. Sajnálat helyett jól jön az együttérzés, a tapintat. És mivel ezek a párok, de főleg a nők, tényleg érzelmi hullámvasúton ülnek, sosem lehet tudni, mire, hogyan reagálnak. Ez a legfontosabb! Tudni kell róluk, hogy egyszer így, egyszer úgy, akár egy napon belül, többször váltakozva is. Azaz, sokszor a legjobb őket megkérdezni, hogy mire van szükségük. Simán benne van az, hogy semmire. Békén hagyásra. Nem kell mindig mindenre akarni mondani valamit. Sokszor többet segít az igazi, odafigyelő meghallgatás. A csend. Aki nincs ebben benne, nem tudja, mit érez egy érintett. Nem érdemes „okos válaszokat és tanácsokat” keresni és adni.
Az érintetteknek pedig fontos tudni és elfogadni, hogy az élet bármely más területén tehetnek a sikerért, gyakorolhatnak kontrollt – itt sokszor bármit tesznek is, valahogy mégsincs siker. Ez az a része az életnek, ahol nincs a kezünkben az irányítás.  A kontrollon kívül maradás élménye frusztrációt okoz. Sokszor hiába minden „recept”, a siker elmarad. És nem értjük, miért. Ez a sikertelenség lehet a szégyenérzet és a tabusítás másik oka. 
Ebben az élethelyzetben érdemes segítőhöz fordulni, akivel könnyebb átvészelni ezt az időszakot.
Jó lenne elérni az ítélkezésmentességet, társadalmi szinten is. Elengedni a megbélyegzést. Az okolást. Az okoskodást. Legyünk egyszerűen csak elfogadók és megértők. Empatikusak. Ne akarjuk más érzelmeit megkérdőjelezni.

A meddőség kapcsán szinte mindig a nőkről beszélünk, sőt, a meddőséggel általában a nőket azonosítják, pedig gyakorlatilag fele-fele arányban áll a női vagy férfi terméketlenség a vágyott gyermek hiánya mögött. Mi a helyzet a férfiakkal és az ő lelkükkel?

Nagy örömömre, egyszer-egyszer eljön a férj is a konzultációra. Elkíséri a feleségét. Ez általában az első találkozó. Előfordul olyan is, hogy menet közben egyszer becsatlakozik. De van olyan is, hogy végig páros ülésben vagyunk.
Nagyon szeretem tapasztalni, érezni a férfi jelenlétét is. Nekik sem könnyű. Sokszor csak kommunikációs nehézség van a pár tagjai között, és abban a biztonságot adó közös térben könnyebben, feszültségmentesebben tudják elmondani egymásnak a nézőpontjaikat. Amolyan mediáció zajlik. És mindig kiderül, hogy a férfiaknak is nagy lelkük van. Ők is érzékenyek, csak lehet, hogy másképp. Sokszor tapasztalom, hogy mindkét fél tele van sérelmekkel. Miközben valójában mindketten ugyanazt szeretnék. Békét, szeretetet és családot. Ilyenkor jó őket egymásra, egymás nézőpontjaira érzékenyíteni.
Van olyan is, hogy a férj kér egy négyszemközti konzultációt, amikor csak ő jön beszélgetni. Ezek az alkalmak is mindig nagyon őszinték és tényleg nagyon megérint, mennyire tele vannak ők is érzelmekkel.

Friss hír a munkáddal kapcsolatban, hogy végre párok mehetnek és mennek is a programba, együtt. Mik az első tapasztalatok erről a páros programról?

Ez egy hosszú érési folyamat eredménye. Az első Vörös Fonal női csoportokban kérdezték a hölgyek, hogy csinálunk-e hasonlót a férjeknek is. Addigra bennem is megfogalmazódott egy ilyen lehetőség. Elképzeltem, ahogy ott ül 6-8 férfi és végre kibeszélhetik magukat. Egy rendezvényen megismerkedtem egy lombikos apukával, Gasztonyi Ádámmal, aki szintén mentálhigiénés szakember. Összeültünk, beszélgettünk, majd meghirdettük a férficsoportot, de senki nem jelentkezett. Aztán szerveztünk egy nyílt napot, ahol a férfiak voltak a fókuszban, de a feleségükkel jöhettek. Ez nagyon jól sikerült. Majd a férfiak elmondták, hogy ez így, a feleségekkel együtt jó, egyedül nem is jönnének el.
Így hát meghirdettük (házas)pároknak ’Együtt a családért – babaváró program pároknak’ néven. Ez 2020 februárjában indult. És itt is csak azt tudom mondani, amit az előbb az egyéni férfi konzultációkkal kapcsolatban mondtam: nagyon jó látni és tapasztalni, hogy a férfiak is mennyire tudnak érezni és ezt ki is merik mutatni abban a biztonságos sorstársi közegben, amit együtt alkotunk. Már első alkalommal egymásnak idegen párok, nők és férfiak szégyenérzet nélkül mernek mesélni sorsukról, útjukról. Vagyunk együtt nagyon mélyen, de van humoros rész is, amikor együtt nevetünk. Tényleg „együtt sírunk-nevetünk”. Nagyon jó, hogy itt férfi csoportvezető társsal dogozhatok. Ez fontos a férfi résztvevőknek is. Az első alkalom végén a férfiak is úgy köszöntek el, hogy nem bánták meg, hogy eljöttek, hálásak és várják a következő együttlétet. Még a legszkeptikusabb férjtől is ilyen visszajelzés érkezett. Amin pedig együtt jót mosolyogtunk: kérdésünkre, honnan tudnak a csoportról, egyöntetű válaszuk az volt, hogy a feleségüktől J

Mindez, a küldetésed, hogyan, miért kapcsolódik össze a Babagenetika Mozgalommal? Hogyan tudjátok segíteni egymást, hol érnek egybe a céljaitok, avagy a fonalszálak?

Sevcsik Annával, a Babagenetika Egyesület alapítójával emlékeim szerint a facebook-on „rezegtünk össze”. Majd 2017 őszén találkoztunk személyesen is egy rendezvényen, ahol végre meg is ölelhettük egymást.
Annával nagyon egyformán gondoljuk, hogy mennyire fontos a hiteles és objektív tájékoztatás és kommunikáció, és egyformán fontosnak tarjuk az ítélkezésmentességet és empátiát. Mindketten anyák vagyunk. Ez az emberi oldala.
Szakmailag úgy kapcsolódunk, hogy ha Anna tud valakiről, akinek a gyermekáldás, családalapítás nehézségekbe ütközik és lelki segítségre lehet szüksége, a CsillagKuckó munkáját javasolja. Fontos megjegyezni, hogy nálunk mindegy, ki miben van éppen: természetes úton próbálkoznak vagy a lombikkezelések útját járják. Mindenkit abban támogatunk, amiben van, ami éppen az aktuális élethelyzete. Lehet ez az út legeleje, de egyeseknél akár sejtdonációs vagy örökbefogadási kérdés is. Minket természetesen a történet is érdekel, ám amivel igazán szeretünk dolgozni, azok a történetek mögött húzódó érzelmek.
Illetve, ha a Babagenetika Egyesülettől segítséget kérőknél kiderül, hogy probléma van a várandósság során és ez szorongást, félelmet, bizonytalanságot okoz, szívesen segítünk a lelki oldal megtámogatásával.
Mi pedig Annáék és orvosi háttér-csapatuk segítségét kérjük, ha a mi vendégeinknek bizonyos orvosi vizsgálatokra van szükségük, akár a várandósság előtti orvosi folyamatban, akár már a végre elérkezett várandósság alatt. Egymás irányába természetesen anyagi érdekeltség nélkül dolgozunk.
Bármelyik esetben tovább folytatódhatnak a mentálhigiénés-lelki segítő beszélgetések, hiszen egy várandósságban is – főleg nehezítettség esetén és esetleges veszteségek után, vagy váratlanul fellépő rendellenességek mentén – vannak izgalmakkal, aggodalmakkal, szorongásokkal tarkított időszakok.
Szóval, Annáék csinálják a gyakorlati és orvosi oldalt, miközben Anna maga is nagyszerű lelki segítő – mi pedig a CsillagKuckóban „lelkizünk” és az érzelmek, megélések terén segítünk – módszertanilag is legfőképpen – az itt és most-ban.

Szerző: Drégelyvári Anna