Rados Katalin – szülésznő

Rados Katalin 8 éve szülésznőként dolgozik. Azt gondoljuk, micsoda szuper szakmája van, folyamatos újszülött illat lengi körül és nagyon boldog kismamák. Persze Kata imádja a munkáját, de a veszteség és a gyász is jelen van az életében szülésznőként. Egy veszteség megélése során éppúgy a kismamát segíteni az elsődleges dolga, mint egy pozitív végeredménnyel záródó szülésnél. Azért, hogy hatékonyabban tudjon jelen lenni a legnehezebb pillanatokban, perinatális szaktanácsadó képzést szeretne végezni. A képzés magában foglal mindent, ami a szülés körüli időszakban érheti a gyermeket vállalóknak, (pl. meddőség, vetélés, ennek pszichológiai és mentálihigiéné.)

Nagyon nagy teher egy nőnek, ha elveszíti a magzatát, azt az elképzelt kis életet, amit megálmodott. Mennyire visel meg szülésznőként egy ilyen veszteséget látni, asszisztálni hozzá?

Sokan nem tudják, hogy a szakma és a benne dolgozó emberek is sérülnek, amikor ilyen nehéz esemény ér minket, mert sokan azt gondolják, hogy szülésznőként csak a széppel és jóval találkozol és semmi nehézséget nem tartogat a szakmánk. Ezzel szemben egy halvaszülés, középidős vetélés vagy egy kis vetélés is megráz minket is. Ezekben a helyzetekben is az az első, hogy segíteni próbálunk, és igyekszünk az adott szituációban megfelelve jelen lenni. Teljesen nem szabad és nem is lehet beleélni magunkat a szituációba, De egy ilyen nehéz időszakban próbálunk érzékenyen hozzányúlni ahhoz a kismamához, hozzátartozóihoz, akikkel a negatív élmény történik. Persze nekünk nem olyan mélyen, és nem olyan követkeményeket kell feldolgoznunk,, de utána bizony valahogy helyére kell tennünk önmagunkban ezeket az eseteket, mi is valamilyen módon gyászolunk. Mert a következő percben be kell mennünk mosolyogva egy másik szobába, más édesanyáknak nem adhatjuk át ezeket a rossz érzéseket. 

Szakemberként nagy a felelősséged is, ez ilyenkor megfordul a fejedben?

Igen, természetesen ez is mindig kérdés. Hogy hibázott-e egyáltalán valaki, és ha igen, ki és hol. Amikor a szülőszobára érkeznek a várandósok hozzám, legtöbbször már kész tények elé vannak állítva, a diagnózissal a kezükben érkeznek, hogy miért kell megindítani a szülést vagy miért kell megszakítani a terhességet. Nekik és nekünk szakmabélieknek is sokkoló a helyzet, ők nem értik, mi történik velük, rengeteg bennük a kérdés ilyenkor. Előfordul, hogy nem megfelelő vagy nem a szintjükön történt a tájékoztatás, ezzel is dolgoznunk kell, hogy a saját kompetenciánkon belül elmondjuk nekik, mi és miért történik most velük, milyen folyamatokon mennek várhatóan keresztül. És emellett a leghető leghatékonyabban végezni kell a dolgunkat. Nehéz, hogy általában nem csak egy vagy két kismamával foglalkozunk egyszerre, hanem többel, meg kell osztanunk a figyelmünket. Míg az egyik szobában egy boldog kismamára nézek rá, aki a karjában fogja a gyönyörű, rózsaszín pihegő újszülöttjét, a másik szobában éppen egy halva születést kell lelkileg is végigsegítenem. Ez az erős áthangolódás is nehéz. 

Mit tudtok tenni annak érdekében, hogy megkönnyítsétek ezeket a nehéz pillanatokat?

Mindig igyekszünk, hogy aki valamilyen negatívat él meg, a saját gondolataiban el tudjon mélyülni, ne kelljen például kisbaba sírást hallania, próbáljuk a lehetőségeinkhez mérten megkönnyíteni a szituációt, de nagyon sokszor nem sikerül, mert az adott helyzet nem engedi meg. Egy szülőszoba bármennyire is fel van osztva, nem tudjuk garantálni, hogy az a kismama, aki éppen ilyen helyzetet él meg, nem fog  egy másik vajúdó anyukát hallani. 

Ugyanilyen nehéz kérdés az, hogy valaki megnézi-e a babát, elköszön-e tőle vagy sem.

Ha az édesanyának kifejezett kérése, hogy szeretné vagy nem szeretné megnézni a babát, ezt természetesen tiszteletben tartjuk. A gyászfeldolgozás szempontjából nem mindegy, hogy aztán hogyan éli meg a döntését, fogja-e hibáztatni magát, mert nem búcsúzott el vagy éppen azért lesz rossz érzése, mert látta a kicsit. Senkit sem kényszerítünk semmire, azt próbáljuk, hogy neki a lehető legkönnyebb legyen hosszútávon a döntés. Azt is számításba kell venni, hogy ha egy durva fejlődési rendellenességgel jön a világra egy baba, és nem azt a látványt nyújta, amit a szülők megálmodtak a lelki szemeikkel a babára gondolva, akkor valahogy érzékenyítve azt is tudatosítanunk kell a szülőkben, hogy ez a kisbaba nem az a kisbaba látványát nyújtja, amit vártak. Nem tudjuk, mi az, ami rögzül egy kismamában ilyenkor, és mérlegelni kell, mert lehet, hogy jobb, ha úgy emlékszik a kisbabájára, ahogy elképzelte őt, amikor elvégezte az első terhességi tesztet. De sosem tudhatjuk előre, mi lesz az a mondat, az a mozdulat, amihez ő negatívan fog ragaszkodni, mert ez egyénenként eltérő. Nem tudjuk, hogyan tudunk a lehetőségekhez képest pozitív élményt biztosítani neki egy ilyen rossz helyzetben.

Van rá példa a közösségi médiában, hogy az elengedett babáról láblenyomatot készítenek, esetleg a hajtincsét elteszik emlékbe. Ez a fajta emlékezés mennyiben könnyíthet gyászon?

Az a gyakoribb, hogy el szeretnének búcsúzni a babától, úgy hogy megnézik, kézbe veszik, megölelik. Külföldön szokás a talp lenyomatát  adni, kiegészítve a pici adataival. Szerintem nagyon jó lenne, ha nyitottak lennének rá az intézmények, és lenne emlék készítésre lehetőség. Azt hiszem, sokaknak segítene egy ilyenfajta emlékőrző, láblenyomat, fotó vagy hajtincs formájában, amivel talán egy kicsit az elveszített baba is a család része marad. 

Milyen kommunikációs elvek mentén haladtok? Esetleg oktatnak valami ilyesmit a szülésznőknek?

Ilyen szituációkra lebontva nem tanítják a képzésen. Az érzékenyítésről vagy arról, hogy hogyan maradjunk kompetencián belül, erről nagyon keveset tanulunk, ezt csak ott lehet megtanulni, amikor benne van valaki az adott szituációban. Én azt gondolom, ezt különböző helyzetek átélésével lehet a legjobban elsajátítani. 

Mi volt neked személy szerint a legmegrázóbb eseted?

Az egyik legrosszabb élményem egy elakadt halva szülés. Amikor a kismama a rendelésre beérkezett, akkor derült ki számára is, hogy elhalt a magzata, úgy küldték fel a szülőszobára. Nagyon fiatal volt, én is nagyon fiatal voltam, nem volt nagy tapasztalatom. A kommunikáció a doktorra sem volt igazán zökkenőmentes, és valamiért szülés közben akadt el a kicsi teste, és végül a műtőben kellett befejezni a szülést. Amikor megtettem a dolgom, teljesen kiborultam, sírtam, zokogtam. Egyrészt sajnáltam az édesanyát és azt is, ahogy a helyzet alakult, egyedül éreztem magam, rossz érzés volt, hogy nem tudtam rájönni, hol és mit rontottam el, miért alakult így a dolog. Kavargott benne, hogy én rontottam-e el, közösen rontottuk-e el a többi dolgozóval vagy mi is történt. Persze utólag rájön az ember sok mindenre, tiszta fejjel ahogy végiggondoltam újra és újra, azt hiszem, több ponton sérült a folyamat. Mindenki egy kicsit hibás volt és senki sem volt igazán hibás. De én napokig, hetekig magam alatt voltam, mert folyamatosan dolgozott bennem, hogy mit tudtam volna máshogy csinálni. Jöttek belőlem elő a kérdések, és folyamatosan magamat hibáztattam.

Mikor sikerült túllendülni? Benned volt a félsz a következő x szülsénél?

Nekem 1-2 hét kellett, mire teljesen le tudtam zárni ezt az esetet. Az események minden mozdulatát fejben újra és újra lejátszottam. A stressz hatására nekem is apróságok rögzültek, azokat átdolgoztam szárszor, ezerszer. Most már azt gondolom, ilyenkor formálódik az ember, és hiszem, hogy ez sokat segített abban, hogy fejlődjek emberileg és szakmailag is. Azt gondolom, nem csak a jó élmények tudnak formálni, hanem a negatív dolgok is. 

A félsz az mindig benne van az emberben. Ha nincs benned, akkor valami baj van. Ha úgy állsz oda bármelyik kismamához, hogy te szakemberként nem félsz semmitől, nem vagy felkészülve mindenre, a félsznek benned kell lenni! Az ember sokat és sokszor hibázik, nem mondhatod magadról, hogy jó vagy, mert akkor már túl nagy az önbizalmad, és az nem jó. Nagyon sokat hibáztam én is, és biztosan fogok is, de ez egy szakma. Addig nincs baj, míg mindig minden történéssel együtt tudok fejlődni. Ha mindig számba tudom venni a történteket és tudok rajta dolgozni, akkor azzal saját magamért és a szakmáért is teszek. 

Milyen technikák segítenek feldolgozni a veszteséget neked? Esetleg pszichológus szokott ebben irányt adni?

Őszintén szólva még sosem kellett pszichológushoz elmennem, hogy a munkámon belüli eseményeket feldolgozzam. De azt gondolom, alapvető kellene, hogy legyen, hogy a szakmailag érintett emberek is el tudjanak valakivel beszélgetni az érzéseikről. Sokszor hangoztatom is, hogy jó lenne, ha adott lenne feldolgozó csoportok, pszichológiai segítség a szakembernek is. Nehéz ezt egyedül feldolgozni, és néha tényleg törést okozhat a szakmabéli személyiségében. Mondom ezt úgy, hogy amikor ezeket a veszteségeket megéltem, még nem voltak gyerekeim, és most, két kicsivel fogalmam sincs, hogyan tudnék egy-egy ilyen negatív élményt feldolgozni. Nehezebb lenne talán elvonatkoztatni. A férjem nem szakmán belüli, ezért ő teljesen laikus szemmel tudott ránézni ezekere az esetekre, képes volt kizökkenteni a realista hozzáállásával egy-egy olyan gondolatból, amibe én nagyon belehergeltem magam. Én tudtam a szakmai részét, ő pedig teljesen friss szemmel és csak emberi oldalról látta ezeket az eseményeket. És van egy pár olyan kolléganőm, akivel meg tudtuk beszélni ezeket a negatív, nehéz lelkületű történeteket. 

Képes vagy mégis ha nem is pozitívként, de tapasztalatként megélni egy-egy veszteséget?

Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ha valami rossz történik, az annak a bizonyítéka, hogy én egy rossz szakember vagyok és biztosan miattam történt a dolog, és biztosan a személyemmel vonzom a negatívat. De dolgozom magamon, átgondolom, hogy mi történt, miért történt. Végiggondolom, hogy tudtam-e előre befolyásolni, más is beleszólt-e a dolgok alakulásába, mi volt az én szerepem az egész folyamatban?! Ha következő alkalommal majd ugyanannak a folyamatnak látom a jeleit, és igenis oda fogok tudni figyelni, akkor már volt értelme gondolkodni rajta. Mert akkor a következő alkalommal már jobban tudok reagálni, jobb stratégiával állok majd ott. És ez nem csak engem változtat meg, hanem az azt megelőző a negatív eseménynek is segít egy szebb lezárást adni. Ezért is célom a perinatális szaktanácsadó képzés elvégzése, hogy még kompetensebben tudjak jelen lenni a nehéz helyzetekben. 

Oszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!

Share on facebook
Megosztom Facebook-on
Share on twitter
Megosztom Twitter-en
Share on linkedin
Megosztom Linkdin-en
Share on email
Elküldöm emailben

Babagenetika

Szólj hozzá te is!