A mi történetünk 2019-re nyúlik vissza. Mint minden fiatal pár az esküvő után mi is babát szerettünk volna. Nem gondoltuk,hogy egy több mint 2 éves veszteségekkel kikövezett út vezet majd kisfiúnkhoz. 2019. nyarán végre pozitív lett a várva várt teszt. Nagyon boldogok és bizakodóak voltunk. Eszünkbe sem jutott,hogy baj is lehet. Bejelentkezve az első vizsgálatra ért a hideg zuhany,hogy egyenlőre nincs szívhang. Gondoltuk,hátha csak későbbi a megtermékenyítés és elszámoltunk valamit. A következő vizsgálat előtt elkezdtem vérezni és sajnos kiderült,hogy nem számoltunk el semmit és elindult a vetélés folyamata. Fogalmunk sem volt mi lesz. Megkaptam az időpontot a műtétre de a műtét reggelén otthon,spontán elvetéltem. Nagy hálát éreztem a fájdalom ellenére,hogy a műtétre nem került sor. Akkor azt gondoltuk,hogy jó rendben. Sokakkal előfordult már. Én a húszas éveim végén jártam,sporttal és egészséggel foglalkozom így nem lehet akadály egy következő várandósság egészséges kihordása. A következő év elején kezdett begyűrűzni az országba is a nagy COVID hullám. A szakmámat csak online tudtam végezni,így mégtöbb időm volt lelkileg is ráhangolódni a második várandósságomra. Végre januárban pozitívat teszteltem. Óvatosan örültünk és rettentően aggódtunk az első vizsgálat miatt. Természetesen nem volt semmi gond. Erős magzat,erős szívhanggal. Tudtuk,hogy még a 12. heti genetikai ultrahangig csak a szűk családot avatjuk be az eseményekbe. Tombol a COVID én pedig egyedül érkeztem a vizsgálatra. Itt kezdődött a rémálom. Még a mai napig elszorul a torkom,ha eszembe jut az a nap. Egy szakmailag nagy tekintélynek számító hölgy végezte a vizsgálatot. A kisbabánk sajnos nagyon beteg volt. Nem szólt semmit,csak durván vizsgálgatta miújság odabent. Amikor már 40.perce nem szólt,kitört belőlem hogy legalább mondjon valamit,bármit. Közben a férjem a parkolóban ült és várt…Ahölgy annyit mondott,hogy ez a gyerek triplás! Néztem rá tágra nyílt szemekkel és vártam volna valami magyarázatot vagy legalább egy kis együttérzést. Fogalmam sem volt,hogyez mit jelent. Gyógyítható? Kihordható? Súlyos vagy nagyon súlyos? Felküldtek az intézményt vezető főorvoshoz,akiszintén kevéssé mutatta az empátia bármilyen fokú meglétét. Annyira emlékszem,hogy ültem és sírtam. Közben csak szófoszlányok értek el a tudatomig. Kényszertartásban a kezek és a lábak,fejletlen test arányok,köldökzsinór beszájadzás nem megfelelő. Másnap menjek a kórházba genetikai tanácsadásra majd lepény biopsziára. Kaptam egy paksaméta papírt és teljesen megsemmisülve,zokogva rohantam a férjemhez. Annyit tudtam mondani,hogy a kisbabánk beteg és hogy én ezt nem tudom végig csinálni. Azonnal rácsörögtem az orvosomraaki mély együttérzéssel elmagyarázta mi mit jelent és mik lesznek a következő lépések. Ekkor már betöltöttem a várandósságom 13.hetét. A kisbabánk egy ritka genetikai betegségben szenvedett,tripla kromoszóma lánccal. A betegség az élettel összeegyeztethetetlen. Ha az édesanya ki tudja hordani (élő magzat esetén) akkor is maximum 3 nap a születés után várható élettartam. Borzasztó,elképesztőfájdalom volt. Pláne a kórházban tanúsított közömbösség a főorvos úr részéről. Természetesen Ő „tisztelt” meg a jelenlétével a lepény biopszia alatt,hiszen ahogy Ő mondta ilyet nem mindennap lát az ember. Nem tudom,hogyfizikálisan vagy lelkileg fájt jobban a vizsgálat. A legszörnyűbb talán az volt,hogy nemhogy felvilágosítást nem kaptam de még anyukának is szólítottak! Szívtelen és nagyon megalázó érzés volt. Az első diagnózis és a missed ab közötteltelt több mint 2 hét. Iszonyatos 2 hét volt…Ebben az időszakban találtam rá Annára és a Babagenetika Egyesületre. Hihetetlen „felszabadító” érzés volt,hogy végre valaki empatikusan fordult felém, tudott válaszokat adni a kérdéseimre és tudtam hogy mi fog történni. A műtét napjára teljesen kimerülten,elcsigázva érkeztem. A korábbi rossz tapasztalatok alapján semmi jóra nem számítottam. A férjem kirakott a kórház előtt,hiszen a járvány miatt még az osztály ajtóig sem kísérhetett. Ott álltam egyedül ezzel a nagy batyuval a vállamon. Nem érdekelt semmi,csak túl akartam lenni rajta. Hihetetlen csodálatos segítők vettek körbe aznap. Egyszemélyes szobát kaptam és egy olyan tündéri szülésznőt,akinek minden egyes mozdulatából áradt a gondoskodás. Tudtam,hogy nehéz nap előtt állok de legalább a legjobb kezekben vagyok ehhez. Hálás lehetek mindenkinekaki aznap az osztályon dolgozott és aki segítségemre volt. Másnap elővéve a kórházi papírokat derült ki,hogy kislányunk volt. Szívszorító pillanat volt. Így 2020. márciusára már két vendégbaba szülei lettünk. Mira és Liza azóta is az életünk része.
Tudtuk,hogy babát szeretnénk. Féltünk és mérhetetlen módon szomorúak voltunk. Rettegtünk,hogy valami „baj” van velünk. Így elkezdtük felkutatni a két vesztés egészségügyi hátterét. Bejutottunk a SOTE Reprodukciós Klinikájára,hogyelindulhassunk a következő úton. Vizsgálatok,tesztek,genetikai kutatások után kiderült,hogy nálam van egy kis probléma így elkezdődött egy nem túl invazív kezelés. Ovuláció indukció segítségével kaptunk lehetőséget arra,hogy a harmadik várandósságommal sikerrel járjunk. Hatalmas meglepetés és öröm volt,mikor 2020. karácsonyán pozitív lett az a bizonyos teszt. Örültünk és hihetetlenül féltünk. Akkor is nagy támaszom volt Anna,mert mindig megnyugtatott ha egy parásabb időszakban üzentem neki. Aki azt mondja egy vagy több ilyen történés után,hogy nem aggódik szerintem hazudik. Az orvosom és szigorú „megfigyelés” alatt tartott és természetesen nem mentünk vissza abba a bizonyos diagnosztikai központba. Az egész várandósságom egy érzelmi hullámvasút volt és mégis életem legcsodálatosabb időszaka. Hálás vagyok Annának és a Babagenetikának az Istenhegyi Géndiagnosztikának az SE ARC-nak és a szülészorvosomnak. A harmadik várandósságom probléma mentesen és kifejezetten élményszerűen zajlott,amit egy gyönyörű szülés és születésélmény koronázott meg 2021. szeptember 15-én. Megérkezett a mi kis szivárványunk Balázs.
Így már elmondhatom magamról,hogy egy olyan 3 gyermekes édesanya vagyok akinek a lányai fentről vigyáznak a makk egészséges kisöccsükre.
