Üres lettem…

2020. június 30. A nap, amikor örökre megváltozott az életünk a férjemmel. Tulajdonképpen már két héttel azelőtt megváltozott, de az „életünk legrosszabb napja” címet mégis ez a bizonyos keddi nap viseli.

2020. április 19. vasárnap reggel úgy ébredtem, hogy hiába csak 3 napja késik a menzeszem, akkor is csinálok egy tesztet. Valahogy éreztem, hogy csinálnom kell. Felülmúlhatatlan örömöt éreztünk a két csík láttán, napra pontosan 6 hónappal az esküvőnk után tudtuk meg, hogy végre kisbabánk lesz. Nagyon vártuk, nagyon szerettük volna, hogy összejöjjön. A korai várandóságom teljesen zökkenőmentes volt, nem voltam rosszul, imádtam minden pillanatát a kezdetektől. Örültem, hogy hamar látszik a hasam, ezért eléggé korán kismama ruhákat kellett beszereznem. Egyedül a koronavírus járvány nehezítette meg a dolgokat, az első két ultrahangra egyedül kellett mennem, de végülis nem volt nagy gond, hiszen ezek még korai ultrahangok voltak (6. és 9 héten).

2020. június 17. szerda, várva várt nap volt, újabb ultrahang, méghozzá a genetikai. Viszonylag későre kaptam időpontot, már betöltöttem a 13. hetet, mire sorra került a vizsgálat a Czeizel intézetben. Férjemmel együtt izgulva léptünk be az intézet ajtaján, de ez örömteli izgalom volt, bíztunk benne, hogy esetleg már a neme is kiderül a babának. A vérvétel után következett az ultrahang. Az első 15 perc csodálatos volt, kisbabánk egyfolytában mozgolódott, meg is jegyezte a doktor úr, hogy nagyon elemében van. Meghallgathattuk a szívhangját, számolgattuk az ujjait és mindketten könnyezve néztük a pici babánkat.

Majd jött a szörnyű mondat: rosszak lettek a mérési eredmények, ezért valószínű további genetikai tanácsadásra kell mennünk.

Először fel sem fogtuk. Az orvos kérte, hogy azért várjuk meg a vérteszt eredményét is, mert a kettő vizsgálat együtt adja ki a valószínűségi eredményt, de azt közölte, hogy az eredmény 90 %-át az ultrahangos vizsgálat adja, amely alapján a baba feltehetően beteg. Próbáltam egyben tartani magamat, de amikor a végén a kérdésemre, mely szerint látszódott-e a baba neme, az orvos válasza az volt, hogy „ebben a helyzetben had ne beszéljek a neméről”, akkor tudtam, hogy nagyon nagy a baj.  Következett másfél óra várakozás a kocsiban a vérteszt eredményére, ami kínok között telt, próbáltuk megérteni, hogy mi is történik velünk pontosan.

Sajnos a vérteszt is megerősítette az ultrahang eredményeit, a kombinált teszt magas kockázatot hozott (1:2 arányt) down szindrómára. A világunk összeomlott. 60 nap…mióta megtudtuk, hogy szülők leszünk, ennyi nap felhőtlen boldogság adatott meg nekünk. Csak ennyi.

A választott szülészemhez is aznapra volt időpontom az első terhesgondozásra szintén a Czeizel Intézetben. Az orvos viselkedéséből és az általa elmondottakból is megértettük, hogy nagy a baj. Rá pár percre már a Czeizel Intézet biológusával konzultáltunk, aki azonnal fogadott minket ott helyben. Elmondta, hogy a keringési értékek alapján az is csoda, hogy egyáltalán nem ment el magától a baba korábban. Elmagyarázta, hogy mit jelent az 1:2-höz arány a leleten, amely alapján megértettük, hogy számunkra az úgynevezett Prena teszt már nem opció, ilyen rossz eredmények (NT: 3,5 mm, hipoplázias orrcsont, TR: kóros, PAPP-A: 0,651 Mom, szabad B-hCG: 2,629 Mom) esetén az amniocentézis (magzatvíz mintavétel) vagy a chorion boholy biopszia (méhlepény mintavétel) a következő lépés. Mi úgy döntöttünk, hogy nem a TB finanszírozott amniocentézist választjuk, hanem ott az intézetben is elvégezhető, fizetős méhlepény mintavételt. Ez az eljárás szinte ugyanaz, mint a kórházi magzatvíz mintavétel (mindkettő úgynevezett invazív vizsgálat), de előbb végezhető (12-16. héten). A levett mintát külföldön vizsgálják, és 100%-os biztossággal megállapítható a genetikai rendellenesség. (Ezek az invazív vizsgálatok azok, amelyek olyan orvosi diagnózist adnak, amelyet követően jogilag a terhesség megszakítás mellett lehet dönteni a 12. hetet követően.)

A biológustól június 24-én szerdára kaptunk időpontot a mintavételre, majd mehettünk haza… A nap hátralévő része azzal telt, hogy elmondjuk a hírt a családnak, barátoknak, nem minden momentumra emlékszem, úgy gondolom, hogy sokkos állapotban voltam már addigra. A tudatom nem akarta befogadni a tényt, hogy beteg a babánk. Másnap reggel elmondtam a férjemnek, hogy nekem nem elég ez az információ, amit a Czeizel Intézetben kaptunk, valamiért úgy érzem, hogy el szeretnék menni az Istenhegyi úti Géndiagnosztikai Központba is (ahol az első két ultrahangon is voltam). A férjem nem ellenkezett, beültünk az autóba és azonnal mentünk. A leletünket meglátva az asszisztens nagyon kedves volt, nem volt felháborodva, hogy időpont nélkül beállítottunk, hanem egyből szólt egy biológusnak. Kb 5. perc várakozás után fogadott minket Kékesi Anna biológus. Tőle érthetőbb és világosabb tájékoztatást kaptunk, illetve ő is megerősítette, hogy a Nifty (hasonló mint a Prena, csak másik cég) vér teszt felesleges az esetünkben. Nagyon empatikusan, de közölte, hogy tulajdonképpen azért nincs 1:1 arány a leleten, mert jogilag – mivel nem minősül orvosi diagnózisnak – nem lehet, tehát felkészített minket arra, hogy a boholy biopszia csak megerősíteni fogja az eddigi feltételezéseket. Mivel náluk is végeznek boholy biopsziát, és korábbi időpontot (június 22-én hétfőre) is kaptunk, illetve előbbre ígérték az eredményt is, ezért a Czeizel Intézetet lemondtuk. A hétvége borzasztóan telt, pánikrohamot kaptam szombaton, váltották egymást a sírógörcsök, a dühös kirohanások, és a némán ülve merengés…

Hétfőn a vizsgálatra rettentő idegesen érkeztünk, szörnyű volt a sok boldogan ultrahangra érkező pár között ülni, és várni, hogy bemehessek és beleszúrjanak egy 20 centis tűt a hasamba.

A vizsgálatot és magát az eljárást is dr. Bátorfi József és dr. Zsirai László végezte. Először ultrahangon nézték meg a baba fekvését (érdekesség, hogy ezen az ultrahangon már látták az orrcsontját), ekkor még a férjem is bent lehetett és fogta a kezem. A szúrásnál már csak egyedül lehetettem bent, nagyon odafigyelve és a létező legkisebb fájdalmat okozva történt a beavatkozás, még arra is figyeltek, hogy ne húzzák ki a tűt addig, amíg a biológus nem nézi meg, hogy elég-e a minta, nehogy még egyszer kelljen szúrni. A szúrás előtt kaptam érzéstelenítőt injekciót, kellemetlen erős nyomást éreztem a hasamban a szúráskor, de ki lehetett bírni, a lelki része sokkal rosszabb volt. Az egész lezajlott pár perc alatt, utána pihennem kellett fél órát, illetve egész hetes pihenésre és kímélő életmódra hívták fel a figyelmem.

Ezt követően kezdődött az idegtépő várakozás. Érdekes, hogy a következő két napban nem sírtam. Úgy éreztem, hogy megérdemli a kisbabánk, hogy ne adjam fel a reményt, és utolsó szálig kapaszkodtam abba, hogy hátha tévedés történt, és mi vagyunk az az orvosi kivétel, akiknél a kombinált teszt fals eredményt hozott. Sajnos nem mi lettünk a kivétel…

2020. június 25. csütörtök 08:30. Az időpont, amikor megcsörrent a telefonom. Az időpont, amikor megtudtuk, hogy nincs remény.

Kékesi Anna biológus maga közölte a rossz hírt. És kérdezte, hogy hogyan döntünk?

Döntés… borzasztó, embert próbáló, kegyetlen dolog ez. Addigra már többször beszéltünk erről a férjemmel, mi lesz, ha beigazolódik, mit csinálunk akkor? A véleményünk egyöntetű volt, mindketten tudtuk, hogy az a számunkra helyes döntés, ha elengedjük a beteg babánkat. A családunk szintén egyetértett, és támogattak minket ebben. De könnyebb leírni és mondani. Terhesség megszakítás felől dönteni amikor már veled van a babád több, mint 3 hónapja, érzed, megindult a testi változás is, elkezdtél anyává válni… Olyan súlya van egy ilyen döntésnek, amit soha semmilyen embernek nem kívánok, hogy át kelljen élnie. Számunkra az volt a legerősebb érv, hogy az orvosok egyértelműen megmondták, a keringési adatok alapján az sem biztos, hogy eljutunk a születésig, és ha el is jutunk, nagyon súlyos szívelégtelenséggel születne meg.

Az eredménnyel azonnal hívtam  választott orvosomat, de nem sikerült elérnem, sem telefonon, sem sms-ben. Teltek az órák, és én csak arra tudtam gondolni, hogy információra van szükségem. Nem bírom ki azt, hogy nem tudok semmit arról, hogy mi a következő lépés egy ilyen szörnyű hír, és még szörnyűbb döntés meghozatalát követően. Estére teljesen felemésztett, hogy nem tudtam beszélni az orvosommal.

Egyszer csak eszembe jutott, hogy előző héten olvastam egy interjút a wmn.hu oldalon Sevcsik M. Annával, a Babagenetika Egyesület alapítójával. Anna hasonló szituáción ment keresztül, melyet követően hozta létre az Egyesületet, amely a genetikai szűrések fontosságára hívja fel a figyelmet, és segít szakmailag, valamint lelkileg az arra szükségét érző szülőknek.  Hallgattam a megérzésemre, és írtam egy messenger üzenetet az Egyesületnek. Legnagyobb meglepetésemre pár percen belül érkezett a válasz, magától Annától. 15 perc múlva már telefonon beszéltünk. Nem gondoltam volna, hogy egy teljesen vadidegen emberrel szinte a köszönést követőn úgy fogok tudni beszélni, mintha már évek óta ismernénk egymást. Annától kaptam meg azokat az információkat és válaszokat, amire abban a pillanatban lelkileg szükségem volt. Nem az orvosomtól, hanem egy idegen nőtől, édesanyától, teljesen önként és önzetlenül… Anna közölte velem azt is, hogy a baba méretei és a saját egészségem érdekében altatásos műtéti megszakítás már nem lehetséges.

Újabb sokk. Meg kell szülnöm a 15 hetes babámat? Na ezt nem vállalom, gondoltam magamban. Anna mondta, hogy muszáj, készüljek rá lelkileg, ezt kell tenni ahhoz, hogy legyen esélyem egy egészséges újabb terhességre. Rendben, elfogadtam, készülök rá lelkileg.

De hova menjek? Kihez forduljak? Anna segített ebben is, így jutottam el dr. Forró Tímea szülész-nőgyógyászhoz. Anna közreműködésével június 29. hétfőn reggel már mehettem is a doktornőhöz a Péterfi Sándor utcai kórházba. Tudtam, hogy ez a kórház nem éppen a legszebb és legjobb állapotban lévő, de Annában addigra már annyira bíztam, hogy elengedtem a kételyeket. A kórházban mindenki nagyon kedves volt, nagyon empatikusan és együttérzően bántak velünk. A nőgyógyászaton kaptam szobát, nem a szülészeten, még erre is odafigyeltek. Forró doktornő olyan türelemmel és segítőkészen magyarázott el mindent, mintha már évek óta ő lenne az orvosom. Hétfőn délután meg is kezdődött a beavatkozás, felhelyezték a tágítókat, és egy szondán keresztül folyadékkal is feltöltötték a méhemet. Minden módszer azt segítette elő, hogy minél kíméletesebben menjen le a folyamat. Sajnos magától nem indult be a vetélés aznap éjjel, ezért másnap, június 30-án kedden reggel a szülőszoba következett. Férjem végig velem volt. A szomszéd szobából két kisbaba megszületését is végig kellett hallgatnunk, de erről senki sem tehet, Pap Kinga szülésznő még zenét is kapcsolt nekünk. Neki szintén nagyon sokat köszönhetek. Forró doktornővel ketten mindent megtettek, hogy a legkisebb lelki sérüléssel és fizikai fájdalommal járjon a vetélés. Vagy szülés? Azt sem tudom, hogy minek nevezzem, nem szeretem kimondani egyik szót sem. 2 órás „vajúdás” után, 2020. június 30-án 10:45-kor a kisbabánk testét elengedtem. Azért írom, hogy a testét, mert a lelkétől már korábban elbúcsúztunk, és elmondtuk neki, hogy egy egészséges testbe mihamarabb visszavárjuk. Pont ezért semmilyen adatot nem szerettünk volna megtudni a testéről, a nemét sem kérdeztük meg.

Forró doktornő a szülőszobáról egyből a műtőbe vitetett, ahol rövid altatásban egy tisztítást végzett a méhemben, amely elmondása szerint tökéletesen sikerült. Napokon belül lejár a 6 hetes időszak, és mennem kell majd kontrollra, hogy ellenőrizze testileg rendbe jöttem-e. Testileg tudom, hogy rendben vagyok, azóta a menzeszem is újraindult.

Hogy lelkileg mikor jövök rendbe? Soha… Maximum megtanulok ezzel együtt élni, de elfelejteni sosem fogom. Azóta üres vagyok, és ezt a tátongó ürességet maximum akkor fogom tudni betemetni, ha a kisbabánk úgy dönt, hogy visszatér hozzánk, és egészséges csecsemőként világra jön.

Addig is megpróbálok a jó dolgokra koncentrálni:

Örömmel gondolok arra, hogy körülöttünk születnek egészséges babák, így van ez rendjén.

Hálás vagyok, hogy megismertem ilyen fantasztikus és önzetlen embereket, mint Sevcsik M. Anna és a Babagenetika Egyesület önkéntesei, dr. Forró Tímea, Pap Kinga, és a többi egészségügyi dolgozó a Péterfi Sándor utcai kórház szülészet-nőgyógyászatán.

Megtapasztalhattam, hogy milyen csodálatos barátaink vannak, akik mindenben mellettünk állnak.

Megérezhettem a család támogatásának erejét.

Ezekbe kapaszkodom miközben várok a kisbabánk visszatérésére.

Hollósi-Horváth Georgina

Oszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!

Megosztás itt: facebook
Megosztom Facebook-on
Megosztás itt: twitter
Megosztom Twitter-en
Megosztás itt: linkedin
Megosztom Linkdin-en
Megosztás itt: email
Elküldöm emailben

Babagenetika

Szólj hozzá te is!

ADOMÁNYOKAT
A MAGNETBANK 16200151-18532896 SZÁMÚ BANKSZÁMLÁRA FOGADJUK HÁLÁS SZÍVVEL.