Ági negyvenegy évesen, várandóssága 38. hetében veszítette el gyógyíthatatlan beteg babáját. Hosszú ideig tartott feldolgozni a veszteségeit – ebben egy lelkigyakorlat is segített számára. A Magyarországi Szabad Ökumenikus Közösség most ismét hirdet hasonló lelkigyakorlatot, ezúttal olyan pároknak szeretnének vigaszt és reményt adni, akik mostanáig hiába várnak a gyermekáldásra.
Ágnes 2020 októberében veszítette el a kisbabáját. A harmincnyolcadik hétben járt.
„A 31-ik heti ultrahangon kiderült, hogy a pici nagyon beteg. Szívfejlődési rendellenesség, vízfejűség… Ekkor kerültem kapcsolatba Annával, aki ajánlott egy genetikust. A szakember sajnos megerősítette a diagnózist, és elmondta: a baba nem fog életben maradni. Az volt a szörnyű az egészben, hogy mivel negyven felett jártam, folyamatosan azt hajtogatta mindenki, hogy ebben a korban már baj lehet. Volt, aki kifejezetten engem hibáztatott, mert hogy ilyen későn vállaltam babát. Pedig bárhová érkezhet beteg gyermek. Nekem ez a kilenc hónap emiatt nem a legszebb, hanem a legborzalmasabb volt. Az a szörnyű, hogy nem is ismerték a történetemet, nem tudhatták, miért vállalok ilyen későn gyermeket – mintha csak a karrierjüket féltő nők szülnének negyven felett. A védőnőmön kívül senki nem foglalkozott velem, a kombinált tesztem eredményét is ő értékelte ki, és ő beszélgetett velem. Vidéken élünk, a fogadott orvosom Budapesten volt. Ő kedves volt velem kezdetben, de mikor megérkezett az első genetikai vizsgálat eredménye a huszadik hétben, és látott pár kisebb eltérést, azonnal az abortuszt ajánlgatta. Ezt követően óvatos lettem: mikor döntenem kellett, hol szülök, olyan kórházat kerestem, ahol nem bántják a negyvenes kismamákat. Így találtam a Jánosra, ahol megismertem egy remek szülésznőt. Tehát voltak azért, akik mellettem álltak. Ilyen volt a genetikus is, akihez Anna közvetítésével kerültem: elmondta, hogy az életkoromnak semmi köze a baba betegségéhez, és ne veszítsem el a hitemet, lehet még egészséges kisbabám. De a többség reakciói miatt ma is úgy érzem: ellopták tőlem a várandósság boldogságát. Persze, ebben az is közrejátszott, hogy a 31-ik héten kiderült a baba súlyos betegsége. Ez rettentően szürreális élmény volt. Nem tudtam, meddig él a gyermekem, megéri-e egyáltalán a születését, hogy fogjuk eltemetni – semmit. A János tényleg fantasztikus kórház, mindenben segítettek, a temetésben is. Ami szörnyű volt, hogy a babát, mivel halva született, nem anyakönyvezték hivatalosan (mert nem lehet), de én azért minden dokumentumra ráírtam a teljes nevét. Attól, mert halva született, még ugyanolyan gyerek” – hangsúlyozta Ági.
„Anna nemcsak genetikust, hanem pszichológust találni is segített, hiszen nagyon sokat sírtam, dolgozni sem tudtam év végéig. Az is abszurd volt, hogy el kellett mennem egy pszichiáterhez, hogy igazolja: nem vagyok munkaképes. A pszichológus véleménye nem volt mérvadó. Pedig értelemszerű, hogy a gyermeke halála után egy anya nem tud azonnal visszatérni a munkába.”
A baba elvesztésének feldolgozásában a természetfilmek is segítettek Áginak, mert átélte: mi is a természet részei vagyunk, törvényei ugyanúgy vonatkoznak ránk, emberekre is, és megtörténik, hogy az utód nem egészségesen jön a világra – és bármennyire is fáj, menni kell tovább. Ugyanakkor rettenetesen nehéz volt megélniük a férjével, hogy szülővé váltak, mégsem lettek családdá, ketten maradtak, és ugyanúgy folyt az életük tovább, mint a baba előtt. Ági úgy fogalmazott: „üres szülők lettünk”.
Ági végül a hitében talált segítségre. Régről ismerte Csanádi Viktort, a Magyarországi Szabad Ökumenikus Közösség lelkészét. Többször is beszélgettek ezekben a válságos hónapokban, többek közt arról, hogy a nagy egyházaknak ritka az olyan lelkigyakorlatuk, amely az elvesztett babákat segítene elgyászolni, illetve, hogy a meghalt babákról ne legyen tabu beszélni, és lehessen emlékezni rájuk. Így jött az ötlet, hogy a Magyarországi Szabad Ökumenikus Közösség megrendezze az első speciális lelkigyakorlatot a dömösi 1000 éves templomban.
„Viktor tartotta az istentiszteletet, én pedig a lelkigyakorlatot (korábban éltem Belgiumban, ahol megszereztem az ehhez szükséges képesítést). A lelkigyakorlat során elmeséltem a történetünket, kérdéseket tettem fel, és húsz perc elmélkedési idő után aki akart, válaszolhatott, úgy, hogy senki nem minősítette, illetve ítélte el. Tizenhatan vettek részt a gyakorlaton, nemcsak anyukák, hanem házaspárok is, és mindenki azt mondta utólag, hogy nagyon jó és sikeres volt, mert végre kibeszélhették magukat – korábban nem tudtak hova fordulni ezekkel a problémáikkal. A család ilyenkor legyint: hagyd csak, majd lesz másik – de az anyák ezt nem így élik meg. „Engedd már el, miért sírsz ezen még mindig?!” – ez szokott lenni a következő kérdés. Amire én csak azt tudom mondani: aki ilyet kérdez, az próbálja ki, milyen benne lenni” – tette hozzá Ági, megjegyezve: az is szörnyű, hogy a férfiak fájdalmát ilyen esetben alig veszik figyelembe. Az ő férje például hat plusz napot kapott, miután meghalt a gyermekük, de még ezt is úgy kellett kiharcolniuk, mert a személyzetis nem ismerte a vonatkozó jogszabályt.
„Végigkísértem Ágit ezen a nagyon nehéz időszakon, amikor még inkább szüksége volt arra, hogy a hitében is segítséget kapjon” – mondta Csanádi Viktor lelkész. „Borzalom, amin keresztülmennek ezek az asszonyok és a családjaik. Sokan vannak, akik a babájuk elvesztése miatt szenvednek, nekik szerettem volna segíteni. Mikor Ági már elég erősnek érezte magát, megrendeztük ezt az istentiszteletet és lelkigyakorlatot. Ezeken az alkalmakon óriási lelki töltekeztést tapasztaltunk, és olyan visszajelzéseket kaptunk, miszerint sokak útja itt változott meg, és kaptak egy olyan lökést, hogy tovább tudtak lépni” – mondta Viktor, hangsúlyozva: egy hívő ember életében minden egyes tragédiát a hitben kell feldolgozni, és aki ehhez nem kapja meg a kellő támogatást, nem tud továbblépni. „Ezen nem felejtést értek, hanem túlélést” – tette hozzá a lelkész, megjegyezve: sokan nem eresztik szabadjára a fájdalmukat, hanem inkább elfojtják magukban, mert tévesen azt hiszik: ezt várja el tőlük a társadalom, az egyház.
A Magyarországi Szabad Ökumenikus Közösség nem csak az eltávozott babák szüleinek tart lelkigyakorlatot: május 15-én 10 órától olyan pároknak szeretnének vigaszt és reményt adni, akik mostanáig hiába várnak a gyermekáldásra. Az alkalom a „Gyermekről álmodók napja” nevet viseli; a témára felépített rövid istentiszteletet követően olyan lelkigyakorlatot tartanak, amely segíthet válaszokat találni arra a számtalan kérdésre, ami ilyenkor feszíti az embert. Nem csupán az érintetteket várják, a kapu bárki előtt nyitva áll, hiszen a téma mindenki számára hordoz fontos üzenetet. „Isten összehívja az embereket ezen a helyen, és sok más szempontból is olyan emberek találnak itt egymásra, akik mindenfelé keresték már egymást” – tette hozzá Viktor.
A program ingyenes, de regisztrációhoz kötött, hossza két-három óra lesz. Bővebb információt a http://1000evestemplom.hu/ weboldalon kapnak az érdeklődők.
Ádám Katalin
