Veszteségtörténet

Az Édesanya:

A történetünk elején szeretném elmondani, hogy az orvosomnak, a szülésznőknek, az ápolóknak és a pszichológusomnak végtelen hálával tartozom minden küzdelemért, segítségért, támogatásért, és emberségességért, amivel végig elviselhetőbbé tették az elviselhetetlent.

2020 május. Spontán ikerbabók. A meglepődés után elmondhatatlan a boldogság, hisz valamiért én mindig ikrekre vágytam. A párom szinte az első pillanattól kezdve igazi apukaként viselkedett, és nagyon vigyázott ránk. Annyira várta már őket. Az első trimeszter egy kisebb hematómát, és két hetes kórházi bennfekvést leszámítva, szinte panaszmentesen telt. Genetikai vizsgálat teljesen rendben, Torch és egyéb vizsgálatok szintén rendben voltak végig.

A 17. héten jártunk az orvosomnál ultrahangon, ott minden papírforma volt, szépen fejlődtek az ikrek. Én is jól voltam. Egyre energikusabb és kiegyensúlyozottabb. Már az ikrek mozgását is éreztem, kezdtem még szorosabban kötődni hozzájuk.

A 18. héten egyik nap este a semmiből derékfájás, rózsaszínes folyás és hőemelkedés lépett fel. A férjem épp távol volt a munkája miatt, ezért én a szüleimnél vendégeskedtem addig, 2 órányira otthonról. Az orvosom tanácsára este már nem indultunk haza, hanem bementünk a helyi kórház sürgősségi osztályára. Ott az ügyeletes orvos fenyegető vetéléstől tartott, ezért hétvégére bennfekvést javasolt. A saját orvosom is ezt javasolta.

Utólag visszagondolva inkább elindultam volna a kórházba, ahol az orvosom dolgozik, de nehéz volt mérlegelni abban a helyzetben, és én nagyon féltem. Másnap tünetmentes voltam, nem is sejtettem, hogy nagy baj lehet. Minden vizsgálat, kenet, vizelet, negatív, csak a vérvétel gyulladásos értékei magasabbak egy kicsit. Szombaton viszont hirtelen belázasodtam, így egyből COVID gyanús lettem. Elkülönítettek, de aznap nem teszteltek, csak vasárnap. Biztos voltam benne, hogy negatív lesz, más a baj. Vénás antibiotikumot kezdtem kapni a gyulladás és láz miatt. A hétfői ultrahangon az egyik kisbabámnál, az átlagosnál jóval kevesebb vizet láttak. Lesokkolt a hír, egész nap sírtam. Egyből át szerettem volna menni az orvosomhoz az otthoni kórházba. Úgy éreztem itt kicsit lemondtak rólunk, a kezeléssel is megkéstek, és az állapotunkról való tájékoztatás sem volt kielégítő. 2!! napot kellett még várakoznom a negatív Covid eredményre,csak utána szállíthattak mentővel a másik kórházba. Egyből ultrahangra vittek, kiderült, hogy az egyik babának szinte teljesen elfolyt a vize. Ez a burok repedése miatt következett be, amit feltehetően az ismeretlen eredetű gyulladás okozott. A másik babónk viszont teljesen rendben volt. Kenet, vizeletvizsgálat és a vértenyésztés továbbra sem mutatott ki semmit. Könnyek tengere, rettegés.  Mindenhol kerestük a megoldást, a lehetőségeinket, hogy mit lehetne tenni érte. Párommal együtt telefonálgattunk, teljesen körbejártuk a témát, hisz el sem tudtuk képzelni, hogy elveszítjük őket. Felmerült a visszatöltés lehetősége is, de a gyulladás fennállása alatt kontraindikált volt. Vénás antibiotikumok, várakozással és fájdalmas tehetetlenséggel teli napok következtek. Leírhatatlan érzés volt, hogy nem tudunk segíteni rajta, hogy ott van víz nélkül. (Mindeközben maximális orvosi tájékoztatás és támogatást kaptam) Bíztam a csodában, beszéltem hozzájuk, imádkoztam. A férjem igyekezett minél jobban támogatni, naponta lelket önteni belém, holott neki is borzasztó volt. Mert nem elég, hogy nem lehetett velünk, tehetetlennek érezte magát, és ő is félt. A látogatási tilalom ellenére sikerült elintézni, és bejöhetett hozzánk egy rövid időre.

Vártuk a következő ultrahangot, hátha azt látjuk, hogy újra van víz, nincs kényszertartásban a kisfiunk. Bár a gyulladás elkezdett lefele menni, a következő ultrahangon kiderült, hogy nincsen már nála szívhang, feladta a küzdelmet. A kislány viszont jól volt. Úgy tűnt lehet esély rá, hogy tartható a várandósság vele. Elmondhatatlan érzés, mikor egyik feled szinte belepusztul a veszteségbe, a másik meg próbál erős maradni az egészséges baba miatt. Fel kellett hívnom a páromat, és elmondani neki az elmondhatatlant. Akkor hallottam őt először sírni.

További feszült várakozás következett a kórházban, hiszen még mindig bármi megtörténhetett, és a gyulladás is fennállt még. De mi bíztunk töretlenül, pedig egyik kisbabánkat már elvesztettük.

Minden egyes újabb napot ajándékként éltünk meg. 4 ilyen ajándék nap jutott nekünk, aztán a babó annak dacára, hogy jól volt, úgy döntött, hogy a testvére nélkül nem marad velünk. Beindult a „spontán vetélés” azaz a szülés. Azonnal hívtam a férjemet, hogy jöjjön, de a munkája miatt még mindig távol volt, és így nem sikerült odaérnie.

A szülőszobán figyeltek arra, hogy távolabbi helyen legyek, és ne halljam a kisbabák sírását. Az egész stáb osztozott a fájdalmamban, és támogató, emberséges környezetet igyekeztek teremteni. Bár nem kaphattam epidurális érzéstelenítést a láz miatt, nem a fizikai fájdalom volt a legnagyobb. Sokkal fájdalmasabb volt a tudat, hogy bár megszületnek, Vid és Hanga sosem térnek haza velünk.

Volt lehetőség megnézni a őket és kis talplenyomatok is készültek.

A méh „átmosását” már altatásban végezték. Akkor úgy éreztem nem akarok felébredni,elfogyott minden erőm. Mikor magamhoz tértem, már ott volt a párom. Egymásra néztünk és csak sírtunk. De éreztük, hogy együtt valahogy túl fogjuk élni ezt, hisz nincs más választásunk.

Nem derült ki teljesen pontosan, hogy mi okozta a gyulladásos állapotot, mely a méhre is kiterjedt. A szövettanból csak az derült ki, hogy semmi genetikai probléma nem volt. Esélyes, hogy örökre pontos válaszok nélkül maradunk. Az orvosom többször elmondta, hogy nem az én hibám, én mindent jól csináltam. Mégis előtör néha az önhibáztatás.

2 és fél hónap telt el közben, a fájdalom nem lett kisebb, nem lett könnyebb sem, inkább „másabb”. A párommal itt vagyunk egymásnak, támogató emberek vesznek körül minket, szakember is segíti a gyógyulásunkat, és most már akadnak jobb pillanatok, napok is. De nem szépítem, így is iszonyat nehéz.

Elkezdtem kirajzolni és kiírni magamból az érzéseimet egy kis személyes blog formájában. Azért kezdtem el, mert régebben mindent magamba fojtottam, szőnyeg alá söpörtem az érzéseimet. Hamar rájöttem, hogy ezzel egyedül nem küzdhetek meg. Közben ebből a blogból egy olyan dolog lett, ami nem csak nekem, de talán a sorstársaimnak is segíthet. Csodálatos embereket ismertem meg általa, támogató, megértő közösségre leltem.

Mert ha beszélünk róla, gyógyulunk.

Az Édesapa:

Ha egyszer valaki megkérdezné tőlem, mit gondolok létezik-e mennyország és pokol, és hogy milyen öröm vagy fájdalom várhat ott ránk? Nem tudnám megmondani. De azt elmondanám neki, hogy én itt a földön már átéltem a poklot. Megrendítő, szívbe markoló fájdalmat, amiket azokban a napokban éltem át, amikor elveszítettük párommal a mi kicsi ikerbabáinkat.

Pontosan emlékszem azokra a napokra, amik eddigi életem legszomorúbb és legfájdalmasabb történéseit hozták. Azokra a napokra, amikor a jelen életben kerültem abba, amit csak földi pokolnak tudnék nevezni. Ahol minden egyes nap, és minden egyes perc egy örökkévalóság volt. Ahol a lehetetlent is megpróbálta megtenni az ember a szeretteiért. A születendő gyermekeiért. Amiről sajnos kiderül az utolsó pillanatokban, hogy mégsem volt elég.

Sok mindent átéltem, megéltem és láttam már eddigi életem során. Adott az élet örömből, szépségből, bánatból, és gyászból is egyaránt. De ami 2020. szeptember 10-én kezdődött azt talán a legrosszabb álmaimban sem mertem volna elképzelni.

Néhány nap alatt múlt el az az öröm, amit eddigi életem során sosem éreztem még. Mely akkor kezdődött, mikor kiderült, hogy a feleségem várandós a mi pici ikerbabáinkkal. Ahogy azt az örömöt sem tudtam szavakban foglalni, úgy most azt a bánatot sem tudom szavakkal leírni, amit azóta érzek, hogy elmentek a mi kisbabáink.

15 nap….Milyen hosszú idő lehet 15 nap? Az ember azt gondolná, olyan gyorsan elrepül, hogy szinte észre sem veszi az ember.

De ha reménykedve, félelemben várakozva, fájdalom és szomorúság között kell megélni 15 nap minden egyes percét, úgy egy örökkévalóságnak tűnik. Számomra legalábbis annak tűnt. Egy véget nem érő pokolnak, aminek a végét senki sem tudta volna megjósolni. Ami minden remény, minden megtett cselekedet ellenére szomorúságban, gyászban és végtelen ürességben ért véget.

Azóta hiányzik belőlem egy darab. Pontosan az a darab, amit a mi kicsi ikerbabáink jelentettek. Üresség van a helyükön, amelyet körbe ölel a mély fájdalom, a gyász. A mellkasom szorongató, nehéz levegőhöz jutni érzés, mikor rájuk gondolok, mikor megpillantom az ultrahang képeket, vagy csak egy kis ruhát, amit már előre megvásároltunk nekik. Könnyek szöknek a szemeimbe. Újra és újra csak az jut eszembe, miért tette ezt velünk az élet?

Mit tehettem volna meg még értük?

Miért nem tudtam segíteni rajtuk?

Miért nem találtam nekik megoldást, hogy ne így alakuljon minden?

És hol van Isten, akiben hittem életem során eddig mindig. Hisz ha minden rosszul is alakult a hitem sohasem hagyott el. Egészen 2020.szeptember 24-ig. Azokban a napokban úgy éreztem, és úgy érzem most is, hogy még Isten is magunkra hagyott minket.

Kérdések tolulnak elém, amikre sosem fogok választ kapni, de kitörölni sem tudom magamból soha többé.

Nincs ember a földön, aki megérdemelne ilyen ,,büntetést”. Nem létezhet olyan szülő, akinek meg kellene tapasztalnia gyermeke, gyermekei elvesztését.  Sajnos mégis van ilyen, és milyen sok. Senki sem hinné, hogy egy lehet közülük.

Így, hogy átéltem ezt a szörnyűséget már tudom, sohasem leszek olyan, mint előtte voltam. Sok időbe fog kerülni, mire fel tudom dolgozni azt, ami velünk történt.

Azt is tudom, hogy legyen bármennyire ,,kemény” férfi is valaki, ha tehetetlenül kell átélnie, ,,végignéznie” hogyan veszíti el gyermekét,gyermekeit az nagyon mély sebeket fog hagyni benne. Elmondhatatlan fájdalmat és könnyeket fog hozni egy ilyen élethelyzet. Bármilyen hihetetlen egy ilyen veszteség megtörténte után szükség lehet szakember segítségére, mert a ,,kérdések” és az önmarcangolás nem múlik el magától. Mert minden egyes nappal csak nehezebb lesz, nehezebbé válik a munka, a mindennapok, a koncentráció és az egész élet.

A pokol 15 napja, a mi történetünk óta eltelt több mint 2,5 hónap és még mindig visszatérnek álmaimban a szörnyűségek, azok a percek mikor könnyek között félve vártam, hogy teljenek az éjszakák és kezdődjön egy új nap, ami új reményt adhat. Sajnos, az ébredés sem hoz megkönnyebbülést, hisz akkor már a valóság szembesít azzal, hogy az álmok nem hazudtak….. a mi pici babáink Vid és Hanga minket itt hagytak a 21. héten.

Oszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!
Megosztom Facebook-on
Megosztom Twitter-en
Megosztom Linkdin-en
Elküldöm emailben

FEMCAFE INSPIRÁLÓ NŐK JELÖLÉS
A „LEGINSPIRÁLÓBB CIVIL TELJESÍTMÉNY”

Voksoljatok AnnáraTi is itt: FEMCAFE SZAVAZÁS