“Nagymamának hívom magam, mert az a baba volt, van lesz.”
Ezzel a mondattal nyitotta meg beszélgetésünket Edina, és tudtam, hogy szívet maró őszinteség következhet csak egy ilyen nyitás után.
Edina és a család lányuk esküvőjére készültek. Boldogság és harmónia övezte a napjaikat. Három hónappal a nagy nap előtt jelentette be az ifjú pár az örömhírt: Babát várnak.
Edina: A lányom mindig tudatos, és megfontolt lány volt. Babavárását is áthatotte ez az attitűd, és amilyen vizsgálat információul szolgálhatott növekvő gyermeke állapotáról, azt elvégezte. Gyűltek a kismama dossziéban az egészséges babáról szóló leletek, és a lelkes várakozás a családban. Egy nyaralásról értek haza, és mentek az 5 hónapos ultrahangra. Annával előtte telefonon beszéltem, és lelkesen mondta, hogy küldi majd a képeket. A képekre hiába vártam, és sejtettem, hogy valami nincs rendben.
Lányom örjöngő zokogással hívott fel, el sem tudta mondani mi történt, csak mikor átjött hozzám. Az ultrahang kimutatta, hogy amilyen rendellenessége lehet a babának, az a mi drágánknál kialakult, és sem az agy, sem a szív, sem a végtagok nem fejlődtek ki megfelelően.
Ezután az események felgyorsultak, és két nappal később már ott voltunk a kórház legeldugottabb szülőszobájában, ahol lányomat élete első, babáját elengedő szülésén kísértem végig.
Szilda: Mik voltak azok a fontos dolgok, amiket egy segítő megtehet ilyen esetben?
Edina: Annáékhoz forudltam azonnal valamilyen lelki kapaszkodót találni. Amennyire lehetett, felkészítettem magamat erre az útra, és tettem amit tudtam. Jelenlétet, kapaszkodót, erőt adtam a lányomnak.
Szilda: Mit sikerült megragadnod, ami segítséget tudott nyújtani?
Edina: Széppé ez a folyamat semmi nem fogja tenni, azt viszont tudtam, hogy lelki testi épségben kell túlélnünk ezt a tragédiát.
Mit tudok én adni? Reményt, hitet, szeretetet, de ez nem feltétlen elég. A kulcs, amit én adhatok, az erő. Egy olyan erőt lásson bennem, amibe bele tud kapaszkoni. Ebben találtam meg a legfontosabb kulcsot.
A szülés előtt volt egy éjszakánk, amit virrasztva töltöttünk otthonainkban. Én ordítva zokogtam, de azzal is tisztában voltam, hogy így én nem mehet oda. Holnap nekem olyan rendíthetetlen erőt kell tartanom, amibe ő megragadhat minden fájdalmával. Ki kell bírnom úgy, hogy támasz legyek, de erre képessé kellett tennem magam, magától nem ezt történik. Az ember mindent és mindenkit sajnál, de legjobban saját magát, és ez normális. Felülkerekedik a saját szarság élménye. Ezen kellett felülkerekednem.
A gyerekem helyzetébe belegondolva a saját veszeségének megélésébe helyzezkedtem bele. Mankót adtam a magam személyében, és tudtam, nem fog összeomlani.
A szülés folyamata alatt objektivitásra törekedtem. Néha még nevetni is tudtunk, mert tök hülye helyzetek alakultak. Mindig megbeszéltük, hogy mi történik. Nem voltak tabuk, nem óvatoskodtunk. Kimontunk mindent, minden pillanatban.
Ennek most már két hónapja, de még mindig csak velem tud beszélni erről, mert bennem nem a sajnálatot látja. Ebben segít az a beállítottságom, hogy én abban hiszek, hogy ez a baba vissza fog ide jönni. Nem gyászoljuk őt, hanem visszavárjuk.
„Hogy lefogom én cseszni jövő karácsonykor, mikor visszajön!”
Muszáj egy kicsit megadni azt, hogy nem veszítettünk. Mindenki visszajön, csak nem mindegy milyen formában.
Sz: Lányod, és a párja tudott ebben kapcsolódni hozzád?
E: A lányomék mindenféle spiritualitástól mentes emberek, de ebbe ők is tudnak hinni. Ez a hit rengeteget adott. Azt látom, hogy ép ésszel és ép lélekkel sikerült végigcsinálni. Akkor sír, amikor valaki odamegy hozzá sajnálni. De magát a sztorit ő már lerendezte magában.
Sz: Mik a legfontosabb tapasztalataid, amiket átadnál hasonló helyzetbe kerülőknek?
E: Négy alapkövet fogalmaztam meg önmagunk számára.
4 alapkő:
1. Elengedés: Mi, már a szülés megkezdése előtt átbeszéltük lányommal ezt. Láttam rajta, hogy magát okolja a történtekért, vagy legalábbis személyes kudarcnak éli meg. Ezt modnenképpen fel akartam oldani, és mondtam neki, hogy ő most is és mindenkor a világ legjobb anyukája gyermekei számára, és ez nincs másképp ezzel a babával sem. Ennek a babának most arra van szüksége, hogy elengedjük őt, hogy gyógyultan térhessen vissza hozzánk. Anyaként néha, sőt szinte állandóan megtesszük, hogy gyermekünk érdekeit helyezzük az önmagunkké elé. Itt most ez az elengedés van a csöppségért.
2. Erő: A segítő ereje. Az az erő, ami önmagát képes lelki és testi kapaszkodóul odanyújtani a folyamatban lévő nőért. Jelen esetben a lányomért. Mi, segítők nem engedhetjük, hogy a fájdalom hatalmába kerítsen, mert ott megszűnűnk segítőnek lenni. Ehhez erő kell, és belső tartás, amit nem elég fejben eldönteni. A folyamat alatt többször emlékeztetni kell rá magunkat, hisz emberek vagyunk, és nekünk is fáj.
3.Hit: Tudni kell belekapaszkodni valamibe, ami reményt ad a veszteségben. Számunkra ezt jelenti, hogy tudjuk, a babák, a kis lelkek visszatérnek hozzánk
4. Ne a társ legyen bent – Ez talán meglepő, és gyakorlatiasabb az eddigieknél. Több szempontból is fontosank tartom ezt a pontot. Tapasztalatom szerint egy férfi nem tud erről beszélni, ami a szülés folyamata során hatalmas segítség.
A mi esetünkben lányom párja dühös volt a babára. Nem haragudtam rá ezért. Az ember soha nem tehet arról, amit érez, rajta így jött ki a gyász. Egy férfi tud ebben segíteni, főleg ha összeomlik ő is. Az ő szerepük otthon kezdődik, amikor párjának szeretetre és oltalomra van szüksége.
Sz: Mennyire meghatározó a kórházi segítők hozzáállása?
E: Természetesen nagyon. Nekünk ebben is szerencsénk volt. Ez a tragédia lezajlott, és ebben nem találsz jót, de a lehető leggyengédebben zajlott, amit ebből ki lehet hozni.
Nekünk a kórházi segítséggel is kiváltságos helyzetünk volt. Borzasztóan kellett a kórház profizmusa, empátiája. Nyugalmat kaptunk. Nem hallatszott babasírás, nem volt más szülés. Lányom olyan szülésznőt kapott, aki vele egyidős, és egymásra találtak. Így én kimehentem ha épp arra volt szükség, és visszajövet hallottam, hogy beszélgettek. Olyan erős kötelék alakult ki köztük, hogy Petra, a szülésznő, mikor váltás volt, mert lejárt a műszakja, sírva búcsúzott “Visszavárlak, jövőre itt fogsz szülni!” -mondta. Nagyon fontos a kórház hozzáállása.
Mi történik akkor, amikor megszületik a pici?
Nem tudom egészen pontosan, azt sem, hogy élt-e ez a baba, amikor megszületett. Én emlékszem, amikor a lepedőben elvitték a testét. Ez a pillanat örökre megmarad. Nyilván akkor már nem élt.
Annyira gyorsan jön ez a picike test. Lányom mondta, hogy érzi, hogy valami ott van. Nagyon profi volt a kórházi csapat, ahogy egy másodperc alatt átalakították az ágyat. Nagyon gyorsan zajlott le ez az egész.
A szülés után búcsút vettek valahogy a picitől?
Azt javasolták még szülés előtt, hogy fotó, láblenyomat, vagy bármi legyen erről a babáról. A kismamák ez ellen általában tiltakoznak, de eljön az idő, amikor megbánják, hogy ha ezt elmulasztják. A kórházban, a mi esetünkben nem engedték megnézni az állapota miatt. Így ez elmaradt. De mi, azt gondolom már előtte megtettük az elengedésével. Illetve nem akartunk búcsúzkodni, hisz visszavárjuk Őt.
Sz:Egy következő baba várására hogyan lehet készülni?
Nehéz kérdés, ahogy nehéz ezeket a terheket lepakolni. Az első pozitív teszt után a láynom akkor lesz nyugodt, amikor a kezébe fogja a babát, és meglesz mind a 10 ujja. Lehet támogatni, és kordába tartani a félelmeket, de nem lehet ennek az emléknek a lenyomatát megszüntetni.
Van benned hiány?
Én szoktam vele álmodni. Eltelt pár hét, amikor sétáltunk, és lányom mondta, hogy annyira rossz anyának érzi magát, hogy meg se nézte, mert az ő babája a legszebb akármilyen. Mivel ott lányom is azon az állásponton volt ott, hogy nem szeretné megnézni, nem vitáztam a kórházi stábba, de ma már másképp tennék. Mindenképpen javaslom, hogy a legyen lenyomat, emlék. Hosszútávon az emlékekbe tudunk kapaszkodni.
A fizikai testecske elbúcsúztatása felmerült?
A magam részéről úgy vagyok, hogy maguk a temetések annyira szomorúak, hogy az egész lényét annak az embernek meghatározza. Nem az emlékek jutnak eszembe, hanem az urna, ami oda fel lett rakva. Amilyen negatív a temetkezési kultúránk, az nem segítette volna folyamatokat.
Van-e lehetőségünk és felelősségünk abban, hogy a gyászhoz tartozó szertartásokon változtassun, hogy betöltsék segítő szerepüket a búcsú folyamatában?
Mindkettő van. Emlékezéssé változtatnám a temetés szertartását, mert az lenne valódi segítség.
Mivel mi ettől a babától nem búcsúztunk, így ez nem hiányzik. Mi elengedtük őt meggyógyulni, és jövő karácsonyra már velünk lesz. Így maga a szertartás, vagy lezárásra nem volt szükségünk. Ez a sztori nálunk nyitva van. Tudatosan készülünk.
Mindent, amit kapunk azért kapjuk mert attól leszünk többek, attól fejlődünk. Érezni kell az életet. A mai napig azt mondom, hogy ez velünk nem véletlenül történt.
