Mitől lesz valaki elég jó anya? Mi a rosszabb: kiabálni a gyerekkel, vagy azt hazudni, hogy sohasem kiabálunk vele? Mire lenne szükségünk ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan és elégedetten lubickolhassunk a szülőségben? Erről beszélgetett Gyarmati Dalma gyógytornász és háromgyerekes anya, dr. Aschenbrenner Zsuzsanna csecsemő- és gyermekgyógyász szakorvos, szülő-csecsemő/kisgyermek konzulens, ötgyerekes anya és Szujó Bernadett óvodapedagógus, andragógus, coach, családi- és párkapcsolati tanácsadó, kétgyerekes édesanya. A beszélgetés Sevcsik M. Anna, a Babagenetika Egyesület alapítója vezette. A szöveg a Facebook élő adás alapján készült.
Sevcsik M. Anna: Dalma, te adtad az ötletet, hogy hozzuk létre ezt a műsort. Elmeséled, miért jutott eszedbe?
Gyarmati Dalma: Megírtam egy velem történt esetet egy Facebook oldalra. Egyik este a legkisebb gyerekemet akartam altatni, és a másik szobában a két nagyobb hangoskodott. Az apjuk próbálta őket csitítani, mesélni nekik, de nem hagyták abba, és háromszor is felébresztették a kicsit. Egy idő után elegem lett, tudtam, hogy ebben az időpontban már nekik is aludniuk kellene, idegesített, hogy erre nem hajlandók. Végül átmentem a szobába, és rájuk üvöltöttem, hogy ha nem álmosak, akkor azonnal menjenek le a nappaliba takarítani. Mondták, hogy már nem álmosak, de akkor már nem tudtam kiszabadulni abból a spirálból, amibe belekerültem. Lementek, elkezdtek pakolni, de a kisebbik sírva el akart mögöttem osonni, vissza a szobájába, én pedig a fülénél fogva visszavezettem, hogy márpedig itt maradsz rendet rakni. Nyilván látom magamat kívülről, hogy nem volt szép, amit csináltam, nem vagyok rá büszke, de abban az állapotban nem tudtam az érzelmeimet szabályozni, nagyon fáradt voltam, nagyon mérges. A fiam, aki nagyon jól tud verbalizálni, azt mondta, hogy anya, én csak azt akarom, hogy ölelj meg. És akkor eszembe jutott minden, amit hozok a gyerekkoromból, leblokkoltam, és nem tudtam odamenni, nem tudtam megölelni. Maga az egész szituáció rettenetes volt. Azt mondtam a fiamnak, hogy anyának kell egy kis idő, és aztán odamegy és megölel. Amikor ezt megírtam, hogy mit éreztem, hogy mennyi minden volt bennem ebben a helyzetben, hogy nem vagyok rá büszke, de nem tudtam mit tenni, rengeteg támogató üzenetet kaptam, hogy milyen jó, hogy ezt kimondtam. Ugyanakkor jött néhány olyan komment is, hogy bántalmazó vagyok, hogy minek nekem ennyi gyerek, menjek pszichiáterhez, komoly érzelmi problémáim vannak. Tudtam, hogy jönnek majd negatív kommentek, de mégis megdöbbentett ez a fajta ítélkezés. És ezért fontos, hogy beszéljünk erről. Attól nem lesz jobb, hogy nem beszélünk róla. Ezzel nem legalizálni szeretném a bántást, de ha elhallgatjuk, attól nem szűnik meg, és amiről nem beszélünk, az szégyenérzetet kelt.
Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna: először is küldök egy virtuális ölelés Dalmának. Lehet, hogy közhely, de fontos arról beszélni, hogy amikor gyerekünk lesz, az az életünk egyik legnagyobb krízise. Bejósolható bizonyos szempontból, de ettől még krízis, mert borul az addigi egyensúly, és egy új balanszot kell találni. Ez egy életminőség romlás, hiszen sok lemondással jár, főleg az elején. Ráadásul az anyaság egy módosult tudatállapot, amiben szinte minden szükségletünket elengedjük, és a gyerekünk az első – ezt csak értük tesszük meg, hogy magunkat hátra soroljuk. Ha pedig gyorsan jön több gyerek egymás után, még nehezebb. Nem véletlen, hogy a válások egyik csúcsa a gyerekek 1-2 éves kora körül van. A szülői szerepben megélt küzdelem akár a kiégésig is el tud menni. Ebben a helyzetben sokat számít, hogy van-e segítségünk, merünk-e kérni segítséget, hogy mennyi erőforrásunk van, mennyi önismeretünk. Ha a Dalma által elmesélt történetre koncentrálunk, különbséget kell tenni aközött, hogy ez egyszer megtörténik, vagy valakinek ez a mintája, és rendszeresen ezt teszi. Nyilván egyszer sem jó, hiba, de nem mindegy, hogy az ilyen kisiklások után mi történik? Felismerjük-e az érzéseinket, tudjuk-e, hogy miért történt, ami történt? Erről azonban a gyerekeinknek is kommunikálni kell. Világossá kell tenni számukra, hogy nem ők tehetnek a viselkedésünkről. Fontos, hogy a gyerek felé is reagáljuk, hogy mi történt, és mit teszünk majd, hogy ez többet ne forduljon elő. Nyilván itt számít az önismeret, hogy mit hozok otthonról, hogy hogyan tudok olyan stratégiákat követni, amikkel ezt a helyzetet megoldom. Tudni kell, hogy a bántalmazás nem segíti a gyereket abban, hogy megértse, hogyan kellett volna jól viselkednie. Egy gyereknek mi jelentjük a biztonságot, és amikor pont az az ember bántja, akitől a segítséget várja, az nagyon paradox helyzet.
Szujó Bernadett: Ami megragadott a történetedben, hogy milyen hirtelen aktiválódott az adott helyzetben egy gyerekkori mintád, amit nem akartál tovább vinni, de mégis megtörtént, és tehetetlen voltál ezzel szemben, az anya sorstársaid pedig milyen gyorsan sütöttek rád bélyeget egy ilyen automatizmusért. Pedig a minták nagyon alattomos dolgok, nem olyan egyszerű elkerülni, hogy akaratlanul is kövessük őket. A személyiségünk alakulásának első pillanatában belénk égnek, identitásformáló szerepük van, tehát a személyiségünk szerves részei. Persze válogat a szelf, hogy mit tart meg, és mit nem, de ha megtartott egy mintát, azt nagyon nehéz letenni. Amikor anyákká válunk, aktiválódnak az anyai minták is. Ezekkel az intrapszichés mechanizmusokkal elég nehéz küzdeni. Ha ezt a küzdelmet stigmaként kezeljük, ha emiatt valaki nem meri bevallani a hibáit, akkor tabusítjuk a dolgot, és pont a fejlődés lehetőségét vesszük el az anyáktól. Mert a be nem vallás hárítás, ami a megküzdés ellentéte. Ezáltal olyan spirálba tekeredünk bele, ami pont azt lehetetleníti el, hogy fejlődni lehessen az anyaságban. Azt látom, hogy egyre görcsösebbek az anyák, egyre több az elvárás feléjük, egyre nagyobb a teljesítménykényszer, és a nagy görcsösségben nem tudják az anyaságot felszabadultan megélni.
Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna: Ha egy olyan élethelyzetben van az anya, ami miatt nehezen elérhető a gyerek számára, azt a kicsi csak akkor tudja feldolgozni, ha nem marad egyedül az érzéseivel. Akkor éri trauma, ha nincs egy támasza ennek a feldolgozásához. Ilyenkor megfigyelhető egy önfeladás a gyerek részéről: vágyna a szülőre, de nem kapja meg tőle azt az odafordulást, amit igényelne, ezért másfelé fordul. Megfogalmazódik benne a kérdés, hogy ő szerethető-, elfogadható-e? Ilyenkor elkezd úgy viselkedni, hogy szerethető legyen. Ez gyakran bohóckodással jár, ami a gyereknek sem jó. Ha tabusítunk egy olyan dolgot, hogy például az anya nehéz helyzetben van, vagy veszteségélményt él át, akkor a gyerek nem tudja, mi történik, csak a feszültséget érzi. Ilyenkor a saját fantáziájával egészíti ki a valóságot. Ezért fontos a kommunikáció, és az, hogy a gyereket ne hagyjuk magára. A gyerekek nagyon sokat bírnak, de akkor is fontos, hogy megkönnyítsük nekik a helyzethez viszonyulást, ha nem elérhető a szülő, és persze a szülő ilyenkor is igyekezzen amennyire tud, elérhető lenni.
Sevcsik M. Anna: Dalma, te beszélgettél a gyerekekkel a történtekről?
Dalma: Abszolút. Bebújtunk a takaró alá, és bocsánatot kértem. Elmondtam, hogy nem tudtam máshogy kezelni ezt a problémát, de van, aki segít nekem abban, hogy a jövőben jobban kezeljem. És látom, hogy a gyerekek értik, és olyan ügyesek, aranyosak. Az egyik, ha rám haragszik valamiért, akkor is azt mondja, hogy „szükségem van pár percre, és aztán majd megbeszéljük.” A beszélgetés elején említett eset után egyébként megkérdeztem, hogy szerinte mi lett volna erre a megfelelő megoldás. Azt mondta: „ha adsz egy kocka csokit.”
Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna: Ne lepődjünk meg, ha a mintáinkat viszontlátjuk a gyerekeinknél, hiszen az indulataik szabályozását velünk együtt tanulják, és árgus szemekkel figyelik, hogyan oldjuk meg a problémákat. Az egyébként nem baj, ha a gyerek látja, hogy az anyából ki tud váltani indulatot. Annak mindig van létjogosultsága, csak az nem mindegy, hogy mi történik közben. Fontos kihangosítani az érzéseinket, hogy a gyerek is tanuljon ebből: a saját érzelmek felismerését, kezelését, illetve azt is, hogy mely viselkedésétől lesz az anya nem olyan cuki. Ebből megtanulja, hogy neki is szabályozni kell az érzéseit, emellett elsajátítja az empátia, a mentalizáció képességét, vagyis annak felismerését, hogy a másik ember az adott helyzetben mit él át, hogy amit ő csinál, az mit vált ki a másikból. Szülőként sem kell mindig szuper kedvesnek lenni, de fontos a hitelesség. A bennünk megszülető érzelmet mutassuk meg: akkor is, ha indulat, ha tehetetlenség.
Szujó Bernadett: Ahhoz kapcsolódnék, hogy mit kommunikáljunk, ha nem jól vagyunk? A családterápiás szemléletben fontos a transzparencia. Mindent kommunikáljunk a családban, de kinek kinek a megfelelő szinten. Egy vetélés után például az anyában megjelenhet önvád, bűntudat, nem érzi magát kellően jó anyának, ami megnehezíti, hogy érdemben tudjon kapcsolódni a gyerekeihez. Ha képes ezeket transzparensen kifejezni akár a társának, akár a gyerekének, az nagyon jó, hogy értsék, mi zajlik benne és hogy ne magában őrlődjön, és támogatást kaphasson.
Sevcsik M. Anna: El kellene azt érnünk, hogy ne legyen tabu segítséget kérni.
Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna: Fontos, hogy amit mondunk és ahogy viselkedünk, az legyen összhangban egymással. Sokszor az anya próbálja tartani magát, kifelé azt mutatja, hogy jól van, mégis a metakommunikációjával jelzi, hogy nincs jól. Ez a gyereknek nagyon frusztráló. Adjunk szavakat az érzéseinknek, ez egy gyerek számára nagyon döntő fontosságú! Ha nem vagyunk jól, akkor áruljuk el neki, mert ez elbírható, és nincs diszkrepancia aközött, amit mondunk és amit teszünk – mert az nagyon nehezen elbírható. Fontos az is, hogy kommunikáljuk amikor már elég, amikor a gyerek elment a falig, és mi haragszunk.
Gyarmati Dalma: Harmincegy éves koromig sokat dolgoztam, a legtöbb pozitív megerősítésem a munkából jött, és akkor anyává váltam, és onnan nem jött ez a pozitív megerősítés. Emellett ott voltak a gyerekkori mintáim: ha a szüleim kiabáltak, ha rácsaptak a kezemre, akkor úgy tudtam én azt legalizálni, hogy az biztos miattam volt. Szülés után pedig volt egy gyász: az addigi Dalma elvesztése, és emellé jött az anyaság. Két-három évembe telt, amíg azt tudtam mondani, hogy az értékeimet az anyaságból és nem a munkából veszem, mert már tudom ki vagyok, és van pozitív visszacsatolás.
Sevcsik M. Anna: Nem az elvárásoknak kell megfelelni, hanem magunkat kell szeretni az anyaságban.
Gyarmati Dalma: Persze, de a munkában korábban mindent tudtam tökéletesen csinálni, az anyaságban ez már nehezebb volt. Nagyon vissza akartam menni dolgozni, mert kellett a pozitív megerősítés. De jött a gondolat, hogy nem mehetek vissza, mert egy anyának otthon kell lenni. Emellett nem volt megfelelő érzelemszabályozási mintám sem, nem szerettem magam, nem vállaltam a hibáimat. Szakemberek segítségével dolgoztam ezen rengeteget.
Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna: Amit nagyon meg kellene tanulnunk: az anyaságot sokféleképpen lehet jól csinálni, de nem lehet megúszni az önismeret részét. Dönthetek úgy is, hogy dolgozom, a lényeg, hogy a családnak jó legyen. Hogy arra mit mond más, kit érdekel? Ott vannak a transzgenerációs mintáink: kapuk egy csomagot, amit a saját szüleinktől láttunk. Ezek nem kell, hogy ki legyenek mondva, elég, ha látjuk őket. És ha azt tapasztaljuk, hogy az anyánk főzött és rendben tartotta a lakást, az apánk meg sokat dolgozott, mi pedig egy személyben próbáljuk megvalósítani a karriert és a tökéletes házvezetést, abba belerokkanunk. Le kell tudni tenni a nem működő mintákat, ha nem bírjuk. A balansz lenne a lényeg.
Szujó Bernadett: Zsuzsannával együtt tartjuk a családi tanácsadást, és amikor látjuk a kezdő anyákat, akik szenvednek, Zsuzsi már előre nevet, mert tudja, hogy mondani fogom nekik, hogy csak lazán. Van egy francia dokumentumfilm, a La Bébé, ami négy csecsemő első évét mutatja be a világ különböző pontjain. A tanulság ebből az, hogy a gyerekek a Góbi sivatagban is túlélnek. Nem biztos, hogy attól lesz boldog egy gyerek, hogy minden tökéletes körülött. Attól lesz boldog, hogy számíthat a szüleire. Én például Waldorf anya vagyok, de a kisebbik gyerekem képernyőt néz, konzoljátékozik. Az iskola első két évében állandóan jártunk rapportra az osztálytanítóhoz, aki elmondta, hogy mennyire fog sérülni a gyerekem. Megdöbbent, amikor kiderült, hogy mivel foglalkozom. Azt mondta, akkor igazán tudhatnám, hogy mit tesz a gyerekemmel a képernyőhasználat. Én meg azt válaszoltam, hogy korábban állandóan próbáltam tenni ellene, de mindig cirkusz volt belőle, úgyhogy befejeztem, mert nekem a béke, és az, hogy jól vagyunk, sokkal többet ér, mint hogy képernyőmentesen neveljem a gyerekemet. Nem akarok tökéletes lenni.
Sevcsik M. Anna: Ha látunk egy anyát egy nyilvánosan hisztiző gyerekkel, odamenjünk, segítsünk?
Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna: Vekerdy mondja, hogy akkor tudunk adni szülőként, ha föl is tudunk tankolni. A magunkra fordított idő nagyon fontos. Amikor velünk van a gyerek, az nem énidő. Az az énidő, amikor a gyereknevelés felelősségét teljesen át tudom adni másnak, vagy esetleg az, amikor hármasban vagyunk a párunkkal és a gyerekkel. Morzsákból is lehet tankolni, ha másképp nem megy. De erőforrás nélkül a kiégés felé megyünk. A társadalmunkban nagyon ellentmondásos az anyaság témáját illetően: ha valakinek nincs gyereke, az a baj, ha sok van neki, az a baj. Ezért még empátiával is nehéz odaenni valakihez, akinek a gyereke nyilvánosan kiborul, mert félő, hogy azt fogja gondolni, ítélkezünk fölötte.
Gyarmati Dalma: egyszer láttam, hogy egy anyukával volt a gyerek, és a földre vetette magát a plázában. Ott van egy kisegér, mondtam a gyereknek, akinek ezzel eltereltem a figyelmét, és az anyuka örült neki. De volt, hogy megkérdeztem, segíthetek-e, és elküldtek. Nekem például annak idején jól esett volna, ha odajönnek hozzám, amikor két gyerek egyszerre borult ki.
Szujó Bernadett: Ha az anyának van olyan lélekjelenléte, hogy egy tombolás közben egy kicsit elvonul, már két perc tudatos légzés sokat segít az önuralom visszaszerzésében. De hosszabb távon rengeteg technika van az indulatkezelésre. De ehhez megfelelő pszichés állapotot kell teremteni. Én egyébként, ha látok egy ilyen jelenetet, úgy csinálok, mintha nem történne semmi, mert saját belső megélésből tudom, hogy ilyenkor sok embernek az az alapvető szükséglete, hogy ne bámulják meg, ne szégyenüljön meg, ne formáljanak róla gondolatokat, és hagyják békén, és erre reagálok. Ezzel jelzem, hogy tudom, hogy az anya képes megoldani a helyzetet, és bízom benne. Egyszer volt kivétel: egy anyuka egy kicsi és egy pici gyerekkel küzdött, és egyedül próbált vásárolni. Akkor megkérdeztem, hogy megfogjam-e az egyik gyereket, amíg bepakol a kosarába. Ezért hálás volt. Persze az is emberfüggő, hogy kinek mire van szüksége az adott helyzetben.
