“Zénó nincs többé” – mondogadtam magamban gyakran.
“Meghalt a kisfiam” – mondogadtam ritkábban, mert nem bírtam, hogy a saját fiam neve a halál szóval egy mondatban szerepelt.
Persze mindig magamban, hogy Flóra, a feleségem ne hallja. Nekem is fájt, de tudtam, éreztem, hogy az Ő gyásza sokkal mélyebb. Próbáltam megélni a saját gyászom, de közben csak arra tudtam gondolni, hogy azt akarom, hogy ne szenvedjünk többet, ne lássam így Flórát, hogy azonnal legyen vége a rémálomnak. Hogy legyen minden boldog, mint azelőtt. Hogy ne fájjon. Minden egyes porcikám a testemben ezt akarta.
Közben pedig ott volt ez a pici lélek, akit a terhesség 23. hetében veszítettünk el és bár nem volt lehetőségem találkozni vele, már abban a 23 hétben is minden gondolatom és jövőbeli tervem része volt.
És ott volt Flóra, akit még soha nem láttam ilyen állapotban. Minden ügyetlen próbálkozásommal – amiről úgy gondoltam, hogy segítség lehet – úgy éreztem, hogy csak bántom. Épp az ellenkezőjét értem el annak, amit szerettem volna.
Talán ez a férfi természet műve. Ha valami elromlik, a lehető leghamarabb megjavítjuk, vagy eldobjuk és újat szerzünk. Ha a klasszikus férfi, női szerepeket nézzük, ez a mi feladatunk, ez a mi felelősségünk. Egy ilyen helyzetben, amikor nem tudjuk mit kezdjünk, visszatérünk ehhez az alapprogramhoz.
Gyászolni nem tanít meg senki. Sem az iskola, sem Hollywood és jó eséllyel gyerekkorunkban a család sem.
Másra viszont megtanítanak minket, férfiakat. “Csak a lányok sírnak”, “Ne legyél már érzelgős” és társaik.
Így válunk mi az “erősebb” nemmé, az egész társadalom arra kondicionál bennünket, hogy mi vagyunk a megingathatatlan, masszív érzelmi támpont.
Egy ilyen helyzetben, amikor elveszítjük a gyermekünket, ezzel is küzdünk.
Nem találjuk a helyünket, a szerepünket a közös gyászban, nem működnek a megszokott megoldási stratégiáink, teljesen eszköztelenek vagyunk.
Ezt éreztem én is. Fogalmam sem volt mit tegyek, fogalmam sem volt, hogy hogyan tudok segíteni Flórának, és hogy hogy éljem meg közben a saját kisfiam elvesztését.
Sajnos már elvesztettem édesapámat és a legjobb barátomat, de ez más volt. Míg esetükben közös emlékeim voltak, leéltünk együtt egy életet és volt mire visszaemlékezni, adddig Zénóval nem volt lehetőségem még csak találkozni sem. Flóra szíve alatt cseperedett, természetes, hogy nála sokkal erősebb kötődés alakult ki. Nekem az ultrahang képeken és a rúgásain kívül nem volt vele közvetlen kapcsolatom.
Éppen ezért ez a gyász más, nehéz megformálni. Nem közös emlékeket idéztem fel, mert nem voltak, de nem csak a gyermekemet gyászoltam, hanem az elveszített lehetőséget, álmokat, elképzeléseket.
Miután Zénó elment, a napjaink csak úgy…lebegtek. Lógtak a semmibe. Minden súlytalanná vált. Már nem voltak bennünk kérdések, hogy miért történt mindez, a fájdalom uralt mindent. Voltak könnyebb napok, voltak nehezebbek, amiktől rettegtem.
Azokon a napokon Flórát olyan elveszettnek, olyan hitét vesztettnek láttam, mint előtte soha. Legtöbbször azt sem tudtam mit mondjak, csak szorongtam. Volt, hogy elindultam hozzá a szobából a nappaliba, és a sarokban megálltam és visszafordultam. Azt éreztem, nem tudok úgy, olyan minőségemben ott lenni vele és neki, hogy segíteni tudjak. Semmi, de semmi nem jutott eszembe. Egy atomháborúban éreztem magam, két földön talált fapálcával a kezemben, ami még csak kihegyezve sem volt. Kilátástalan harc volt.
Az én gyászom háttérbe szorult. Nem tudatosan, hanem mert minden ügyetlen próbálkozásom ellenére, egyre jobban csak azon agyaltam, hogy mit kellene tennem, hogy életem szerelme, a feleségem jobban legyen, hogy mi együtt újra jobban legyünk. Programokat szerveztem a barátainkkal, mert féltem, ha bezárkózunk, sokkal nehezebb lesz kijönni a gödörből. Sokat segített. Válogatt, jó szívű barátaink vannak, fantasztikusan reagáltak a helyzetre, ott voltak nekünk, és nem féltek beszélni a történtekről. Ez nekünk éppen elég volt. A család ugyanez, szerencsések vagyunk.
Erőltettem, hogy beszéljünk róla másokkal, ne legyen tabu téma. Nekem nagyon fontos volt világéletemben az, hogy az emberek tudják, hogy mi van bennem és körülöttem, Mert ha nem így tettem, akkor azt éreztem, hogy lesz egy élet, amit az emberek gondolnak, hogy élek, és egy másik, amit valójában élek. Ez a távolodás a két élet között pedig csak nő, ha nem beszélünk a valós és őszinte dolgainkról, amik velünk és bennünk történnek. Ez pedig frusztrációhoz és szorongáshoz vezet.
Miután Zénó elment, pár hét múlva Flóra pszichológushoz kezdett járni, később én is becsatlakoztam. Bár egyértelmű és logikus volt, hogy a nők máshogy gyászolnak, mint a férfiak, mégis nagyon sokat tanultunk mindketten belőle, de főleg én. Rájöttem, hogy azon kívűl, hogy ott vagyok neki, és újra és újra meghallgatom, nem sok mindent tudok tenni. Hogy neki, az hogy újra és újra elmondja ugyanazt, nem a megrekedés, hanem a feldolgozás része.
A pszichológustól kaptunk egy dobozt. Abban helyeztük el Zénó dolgait. Az ultrahang fotóit, Flórával közös pocakos fotóinkat. Az első kisruhát és egy kis plüsst, amit akkor vettünk meg neki, amikor már tudtuk, hogy baj van. Néha elővesszük, sírunk kicsit és visszatesszük a helyére. És ez így lesz, míg élünk.
Úgy érzem, a perinatális gyászt nem lehet letenni, elfejelteni. Mert nem természetszerű. Elveszíteni a szüleidet talán az. Elveszíteni a barátaidat lehet az. De elveszíteni a gyermeked? Túlélni valakit, akit te hoztál a világra? Talán ennél nincs kegyetlenebb tragédia az ember életében.
Az embernek meg kell tanulnia jó helyre tenni ezt. Éppen ezért írok róla, ezért született ez a hat részes sorozat Zénó és a mi történetünkről. Egyrészt méltó emléket szerettem volna állítani Zénónak, akitól így is rengeteg mindent kaptunk és tanultunk, másrészt nagyon szerettem volna, ha támasz lenne a miénkhez hasonló tragédiát megélt pároknak, akár a nőknek, hogy belelássanak kicsit egy férfi szemszögébe, akár a férfiaknak, akik hozzám hasonlóan nehezen tudják kezelni ezt a szörnyű helyzetet.
Hiszem, hogy tovább lehet menni, hiszem, hogy nem kell titkolnunk a fájdalmunkat és hiszem, hogy kézenfogva a párunkat a gyász mellett is lehet boldognak lenni. Mert máshogy nem is érdemes.
Kisfiunk, Szabó Zénó emlékére, aki 2023 Január 13-án született meg egy másik, a miénknél szebb és könnyebb világba
