Sosem fogom elfelejteni, amikor először éreztem kicsi Zénó rúgását. A kanapén ültünk a délelőtti órákban, a nap besütött az erkélyről és Anyósom hangosan nagy mosollyal kérdezte, hogy “Tényleg érezted”?
Egy órával később a második genetikai vizsgálaton is büszkén meséltem doktor úrnak: “Ma éreztem először ahogy rúg”.
Pár perccel később közölte, hogy Zénónak súlyos Aorta billentyű stenosisa van. Egy olyan rendellenesség, amire nincs gyógyír, legalábbis nem végleges és nem olyan aminek a segítségével teljes életet élhetne.
A kezdeti sokk után megváltoztak a mindennapjaink. Alig pár napja költöztünk vissza Budapestről Debrecenbe, épp Karácsony előtt voltunk, én az évben már nem dolgoztam. Ott voltunk az új otthonunkban, a gondosan megtervezett életünk romokban, a család és a barátaink megzuhanva. Már a rossz hír napján elkezdtünk kutakodni, informálódni. Mindent tudni akartunk az aorta billentyű stenosisról. Facebook csoportokba jelentkeztünk, külföldi tanulmányokat és cikkeket olvastunk, mindent ami elérhető volt számunkra elolvastunk. Flóra anyukákkal vette fel a kapcsolatot, akiknek a gyermekeik ezzel a rendellenességgel születtek, őszintén meséltek arról, hogy milyen az életük.
Mindent tudni akartunk, mert tudtuk, hogy életünk legkeményebb döntése előtt állunk és minél többet tudtunk meg, annál kilátástalanabb volt a helyzetünk.
Nincs rá gyógyszer, nincs rá végleges megoldás. Egy életen át tartó szenvedés, műtétek sorozata, ha egyáltalán kibírja Zénó a szülésig.
Mióta Flóra pocakja láthatóan nőni kezdett, minden este testápolóval vagy olajjal kenegettem. Ez volt a mi első saját kis saját rituálénk, a mi hármunk kis lefekvés előtti titkos szeánsza. Közben a The Weepies – Be my Honeypie dala szólt, a dal, amit a kapcsolatunk elején sokat hallgattunk. Miután megkaptuk a rossz hírt, nem tudtuk folytatni, nem volt lelki erőnk. Az esti kedves kis pillanatainkat felváltotta a sírás, ami Flóránál néha olyan intenzív volt, hogy elfelejtett levegőt venni – együtt, mély levegő vételekkel tudott csak megnyugodni, hogy újra normálisan levegőhöz jusson.
Próbáltam erős maradni, próbáltam megmaradni Flóra biztos pontja ebben a leírhatatlanul bizonytalan helyzetben, de nem ment mindig. Amikor kitört belőlem a sírás, Ő jött, Ő ölelt, Ő nyugtatott. Körülbelül ez a dinamika írta le a napjainkat, amikor én zuhantam meg ő vett magán erőt, amikor ő volt lent, én próbáltam visszahúzni.
Láttam már Flórát szomorúnak, gyászoltuk már együtt Édesapámat, a legjobb Barátomat, de soha nem láttam Őt ilyen mélyen. Nem voltak szavak vagy tettek, amivel enyhíthettem volna a fájdalmán, teljesen eszköztelennek éreztem magam. Nem ismerek nála erősebb nőt, és talán épp ezért volt számomra annyira ijesztő őt abban az állapotban látni amiben volt.
Azt éreztem, hogy meghasadt az elménk, de valójában csak nagyon próbálkozott, hogy kibírjuk ezt a rémálmot. Míg voltak mély depressziós semmibe merengő órák, intenzív sírások, a másik pillanatban csillapíthatatlanul röhögtünk valami teljesen bagatell ostobaságon. Mintha a tudatunk így próbálta volna egyensúlyba hozni a dolgokat.
Ebben az időszakban, a rossz hír megkapásától pici Zénó születéséig rengeteg vizsgálatot, konzultációt jegyeztünk elő. (A karácsonyi szabadságolások miatt volt ahova csak 3 hét múlva tudtunk elmenni.) Genetikai vizsgálatok, vérvételek, amniocentézis (magzatvíz mintavétel), szív ultrahangok vártak ránk.
Egy-egy vizsgálat között napok, volt, hogy hetek teltek el és őszintén nem tudom, hogy hogyan éltük túl ép ésszel ezt az időszakot. Már akkor is sokszor úgy éreztem, hogy egy fekete-fehér filmben vagyunk, és ez az egész nem is velünk történik, csak valahogy megéljük mi is.
De velünk történt. Voltunk már szarban életünk során, mint mindenki, de ez más volt. Kegyetlen, húsba maró, szívet kiszakító. A düh, a fájdalom, a mély szomorúság felválta jártak táncot bennünk, nem sok helyet hagyva a reménynek a tánctéren. Ha a remény mégis helyt kapott kis fehér ruhájában, a többiek lökdösődve összemocskolták, míg ki nem szorult újra a porondról.
A remény azonban mindig ott táncolt velünk, az utolsó, mindenre pontot tevő vizsgálatig, mindig hittünk, mindig vártuk, hogy valaki azt mondja jobb lesz.
De nem lett.
Kisfiunk, Szabó Zénó emlékére, aki 2023 Január 13-án született meg egy másik, a miénknél szebb és könnyebb világba
