Emlékszem a pillanatra, amikor a második genetikai vizsgálaton a doktor úr felénk fordulva azt mondta: “A babának sajnos súlyos aorta billentyű stenosisa van”. Láttam az arcán, hogy ez valami nagyon komoly. Úgy éreztem minden vér kiment a végtagjaimból, egy kellemetlen fagyás szerű fájdalom kíséretében. Néhány pánikkal átitatott, ügyetlen kérdésünkre válaszolva a doktor úr elmondta, hogy Ő a pályafutása alatt négy babával találkozott akinél ez a szív rendellenesség magzati korban diagnosztizálásra került. Három babánál a szülők úgy döntöttek “nem tartják meg” a negyediknél megpróbálták, de a magzat nem élte túl.
“Nem tartották meg” – Visszhangzott a fejemben, majd rögtön ezután:
“Nem lehet. Talán csak téved.” – gondoltam magamban naívan. Ahogy az később, a rengeteg vizsgálat után kiderült: nem tévedett.
Hazatérve a lakás különböző pontjain állva a semmibe meredve hol sírtam, hol nem. Az álmunk egy pillanat alatt rémálommá vált. Egy légtérben voltunk ugyan Flórával, a feleségemmel és az Ő édesanyjával, mégis olyan volt, mintha egyikünk sem lett volna ott igazán. Őket nézve még tovább szakadt a szívem. Egy olyan félelem lett rajtam úrrá a bizonytalanság és a felfoghatatlan fájdalom miatt, amit még eddig egész életemben nem éreztem. Egyszerűen minden összeomlott. Minden amiért eddig dolgoztunk, amit eddig elképzeltünk súlytalanná, feleslegessé, okafogyottá vált.
“Miért pont mi?” – Hisz mindketten fiatalok, egészségesek vagyunk. Flóra szinte minden nap edz, sokat sétálunk, az átlaghoz képest egészségesen és változatosan étkezünk és nincs tudomásunk hasonló esetről a családjainkban sem, nem valószínű, hogy örökletes. Akkor mégis miért kapjuk ezt a sorstól? Mindig is tudtam, hogy az élet már csak ilyen, hogy egyszer fent, egyszer lent, és hogy vannak dolgok amiket minden erőfeszítésünk ellenére sem tudunk befolyásolni, de ez amit most kaptunk…kibírhatatlan.
Aztán ahogy az lenni szokott: Kibírjuk. Valahogy.
“Ez nem lehet igaz.” – Nyugtattam magam, és bár próbáltam nem tagadásban élni, mégis azt éreztem , hogy az eszem, a lelkem, a szívem, – vagy nevezzük bárminek is ezt a belső mozgató erőt – kétségbeesve próbál kapaszkodni és nem lezuhanni. Többször megöleltük egymást és próbáltuk egymást nyugtatni, hogy talán a szív ultrahang specialista, akit a doktor úr javasolt, akinek ez a szakterülete majd azt mondja: “Lehet hogy volt gond, de most minden jól néz ki” vagy legalább “Szerencsére nem annyira komoly a dolog, ezzel együtt lehet élni” – Ma már tudom, nem így lett.
A rossz hír utáni napokban, hetekben minden reggel és minden este ugyanolyan volt, ködös, súlytalan. Minden reggel, ébredés után ugyanaz a kérdés, amire azonnal tudtam is a választ: “Ugye csak egy rossz álom volt ez az egész?”
Minden összetört. Körülöttünk. Bennünk. Minden.
Kisfiúnk, Szabó Zénó emlékére, aki 2023 január 13-án született meg egy másik, a miénknél szebb és könnyebb világba.
