„Nézze, most már mindegy, mert ez a baba meg fog születni”

Arról, hogy milyen fontos a szavak körültekintő megválasztása, a negatív üzenetet közvetítő kifejezések használata helyett a biztonságot sugárzó mondatok alkalmazása, és ennek milyen kiemelt jelentősége van a stressz miatt kiélezett helyzetekben – orvosi vizsgálat, vajúdás vagy szülés közben, műtétre várva stb. – arról itt írtunk:

http://babagenetika.hu/hirek/nincsenek-artalmatlan-megjegyzesek-szavakon-tuli-kommunikacio-es-szuggesztio-az-orvosi-gyakorlatban/

Ágiék története – pusztán a tényeket tekintve, önmagában is – elég tragikus, de sajnos a fentiekre is hangsúlyos, ha úgy tetszik, elrettentő példákkal szolgál.

A fiatal nő – két egészséges gyermek, egy lány és egy fiú után – harmadik babájával volt várandós, amikor már a másállapot elején, az ötödik hét körül érezte, valami nincs rendben a babával. Ez természetesen ebben a korai időszakban még „csak” anyai megérzés volt, magyarázni nem lehetett semmivel, és hosszú ideig a tények sem igazolták vissza. A 19. heti ultrahang volt az első, ahol a sejtésből már valóság lett, kiderült, hogy a magzat nem teljesen egészséges: dongalába van. A szülők megijedtek, elkeseredtek, ahogy bárki is más tette volna, de igyekeztek utánajárni a problémának, hiszen azt éreztették velük, ez egy „bagatell”, könnyen kezelhető, korrigálható probléma. El is jutottak az egyik neves ortopéd szakemberhez, a terület specialistájához, aki kezdettől megnyugtatóan hatott rájuk, és úgy tűnt, lesz a problémára – a dongaláb korrigálására – megoldás. Az, hogy a magzatnál felfedezett elváltozás miatt magáról a várandósságról hozhassanak a szülők saját döntést, nem került szóba, ugyanis őket erről senki nem tájékoztatta.

/Ebben az esetben – vagyis a 19. hét után – a magyarországi jogszabályok szerint terhességmegszakítás akkor végezhető a várandósság 24. hetéig, ha a magzat genetikai károsodásának, fejlődési rendellenességének a valószínűsége eléri az 50%-ot. Ági azt mondja, bármilyen kegyetlenül hangzik, főleg utólag, ők nem szerettek volna beteg babát a férjével, s ha lett volna rá lehetősége, valószínűleg megszakíttatja a terhességet. Talán van olyan ember, akinek ez a döntés – a terhességmegszakítás – nem összeegyeztethető az értékrendjével. Viszont könnyen elfeledkezünk arról, hogy mindenki a saját útját járja, a saját – jó, rossz – döntését hozza meg, s neki kell együtt élnie vele. Nem tisztünk egymás felett ítélkezni, megítélni egy helyzetet, amit nem éltünk át, s nem tudjuk milyen benne lenni. Ágiék egy feltételezett helyzetben döntöttek volna így, de a való életben nem voltak döntéshelyzetben. Ráadásul – mint ahogy később kiderült – sokkal nagyobb megmérettetést kaptak, mint azt bárki feltételezte volna, s ott úgy álltak helyt, ahogy kevesen tudtak volna. A könnyen, gyorsan odadobott ítélkezéseinknek talán ezért sincs helye a másik ember történetében./

A 27. várandóssági héten végzett ultrahang vizsgálat során aztán nem látták a baba kezén minden ujját, de még mindig kizárták azt, hogy a már felismert dongaláb és ez az új információ összefüggésbe hozható, esetleg komplex rendellenességre utalna. A 32. héten következett azonban az a vizsgálat, amit Ági soha nem fog elfelejteni, de nem elsősorban a vizsgálat eredménye miatt. Nem is azért, mert rendkívül fájdalmas, már-már durva volt az eljárás, és legalább 20-25 percig tartott. Hanem azért, mert a vizsgálat alatt az orvos végig csendben volt. Egyetlen szót sem szólt – a felszólításon túl, hogy a kismama forduljon oldalra -, néma csend uralkodott végig, egy sóhajtás nem sok, annyi sem esett. Az orvos nem mondta, mit lát, nem magyarázott, hagyta a várandós nőt a rettegéssel teli, feszült csendben várakozni, őrlődni. Bármelyik babát váró nőnek, párnak nehéz, izgalommal, aggodalommal teli ez a jónéhány perc, amikor a remény mellett ott a feszítés: „mi van ha?”, de Ágiéknak addigra már szembe kellett nézniük azzal, hogy a babájuk nem egészséges, így az ő megnyugtatásuk – ha lehet ilyet mondani – talán még fontosabb lett volna. Ehelyett mindössze ennyi hagyta el az orvos száját:

– Az hagyján, hogy dongalába van és a kezei ökölbe szorítva, de nem tudom mennyire szőrös a gyerek háta. Nézze, most már mindegy, mert ez a baba meg fog születni. Egyszer láttam ilyet, annak nagyon rossz vége lett, kívánom, hogy maguknál ne így legyen.

 

Azzal kiment. Azt sem magyarázta meg, mit jelent a szőrös hát kifejezés, szó szerint érti, vagy átvitt értelemben, mivel jár, ha beigazolódik a gyanúja, de ráadásul semmilyen emberi gesztust nem tett egy olyan szülőpár felé, akiknek gyermekéről az imént állapította meg, hogy súlyosan beteg, sőt szavaiból még vészjóslóbb fenyegetés hallatszott. Igen, fenyegetés. Nem objektív szakmai vélemény és útbaigazítás, magyarázat, hogyan tovább, és esetleg egy-két szó támogatás gyanánt.

A sokkhatással felérő vizsgálat után Ágiék természetesen felkerestek egy másik orvost is, hátha többet megtudnak a babájuk állapotáról. Ági az ő szavaira is emlékszik a mai napig, de elsőként arra, hogy a doktornő kedves volt. Neki már ez önmagában megkönnyebbülés volt, hiába maga a vizsgálat nem árnyalta tovább az eddigi információkat. A szakember véleményében összegezte a korábban megállapított anomáliákat, megerősítette, hogy az élettel nem összeegyeztethetetlen rendellenességről van szó.

– Az biztos, hogy ez a baba más lesz, mint a többiek – mondta továbbra is kedvesen, s Ágiban – saját bevallása szerint – már attól remény és bizalom támadt, hogy valaki nem negatívan fogalmazott.

Soma a tervezett időpont előtt, de nagyon könnyen született. Sajnos a születése is hasonlóan vészjósló volt, mint a várandósság időszaka. Édesanyja egyetlen puszija után elvitték, s a szülőknek nem mondtak semmit. Ahogy Ági emlékszik:

– Ott maradtunk baba nélkül, ott hagytak. Amikor várta a sok szakember, hogy megszülessen, akkor éreztem azt, hogy ott állnak és tanakodnak, vajon milyen szörnyszülött születik majd.

Soma sokkal súlyosabban sérült és betegebb baba volt, mint azt valaki is feltételezte addig. Mindössze 8,5 hónapot: élt rengeteg nehézséggel, betegséggel, úgy, hogy már az első otthonában töltött napon újra kellett éleszteni. Állapotához hozzátartozott az állandó légzésleállás, szülei tartották életben minden egyes napon, nyolc és fél hónapon át: amikor és ahol kellett, újraélesztették. Soma rövid életében nagyon sok volt a szenvedés, sokat sírt, alig aludt, nem tanult meg fordulni, kúszni, gügyögni, s szülei emlékei szerint talán egyszer mosolyodott el, amikor nővére nagyon-nagyon hangosan énekelt neki (a kisfiúnak valószínűleg halláskárosodása is volt).

Az esetére soha nem született diagnózis, csak találgatások folytak a rendkívül összetett állapot kapcsán. Arra sem született, születhet válasz, vajon felismerhető lett volna-e a betegsége a magzati életben? Nem biztos. Egy valami biztos: arra a 8,5 hónapra, amíg itt volt, biztosan senki nem mondhatja, hogy az „élettel összeegyeztethető állapot”, minőségi élet.

Bár ennek már 5 éve, Ági még mindig nehezen birkózik a történtekkel, nagyon sok benne a harag. Úgy érzi az egész családjukon a mai napig érezhető a hatása, erős nyomot hagyott és még mindig tart a feldolgozás. Hiszen Somán kívül ott volt, és a mai napig ott van – szerencsére – a két nagyobb gyerkőc, őket is rendkívül megviselte testvérük állapota, majd halála. Ugyanakkor szinte ők tartották meg szüleiket a tragédiában, hiszen miattuk, őértük kell és lehetett élni.

Ugyanakkor családjuknak van egy másik válasza is a történetekre, ami egyben talán a gyógyulás is. 2015-ben Ági újra teherbe esett. Természetesen a kötelező ultrahang vizsgálatokon máshol vett részt, mint korábban, és őszintén meglepődött, amikor az alábbi párbeszéd zajlott közte és az orvos között:

  • Önnek milyen megérzései vannak ezzel a babával kapcsolatban? – kérdezte a szakember az édesanyát.
  • Én már túl sokat tudok – felelte Ági.
  • Megértem. De nekem nagyon jó megérzéseim vannak – felelte a másik.

Ági csak nézett értetlenül az orvosra, aki nem csak korrekt szakmai véleményt adott a vizsgálat során, hanem emberként is részt vett egy szituációban, ahol nem lehet megúszni, hogy valaki ember is legyen. Ráadásul a megérzései is beigazolódtak.

Ágiéknak 2015 novemberében egészséges kisfiuk született, aki a Barna nevet kapta. A név azt jelenti: a vigasztalás fia.

Osszd meg, ha hasznosnak találtad a cikket!

Share on facebook
Megosztom Facebook-on
Share on twitter
Megosztom Twitter-en
Share on linkedin
Megosztom Linkdin-en
Share on email
Elküldöm emailben

Babagenetika

Szólj hozzá te is!