Miután tudtuk, hogy nincs más választásunk: el kell engednünk Zénót, elkezdődött a búcsúzás szakasza. Egy szerdai napon voltunk az utolsó magzati szívultrahangon Budapesten, ahol megerősítették, hogy Zénó aorta billentyű szűkülete olyan mértékű, hogy valószínűleg nem fogja túlélni terhességet, már a tüdeje és az agya sem kapott megfelelő mennyiségű vért.
Estére értünk haza és Flórával megegyeztünk, hogy még egyszer utoljára végigcsináljuk az esti rutinunkat búcsúzásként. Csak az éjjeli lámpa fénye égett, megszólalt a The Weepies – Be My Honeypie című száma és mint az első diagnózis előtt szinte minden este, testápolóval bekentem Flóra pocakját.
A legszomorúbb pillanat volt. Kértem, kértük Zénót, hogy ne haragudjon ránk, elmondtuk neki, hogy szeretjük és hogy köszönjük, hogy annyi örömet okozott nekünk, annak ellenére, hogy még meg sem született.
Mindketten sírtunk.
Az egész rémálom ezekben a pillanatokban vált valósággá. Emlékszem, hogy akkor tudatosult bennem, hogy nem leszünk szülők. Nem leszek apa.
Gyakran hallani fiatal pároktól, amikor már csak pár hónap van a szülésig, hogy úgy érzik: nincsenek készen. Én viszont már régen késznek éreztem magam és igazságtalannak éreztem, hogy nem juthatok el az utolsó hónapokig a kisfiammal, hogy megkérdőjelezzem: tényleg készen állok erre? Csak azt tudtam, hogy nagyon vágytam rá, nagyon vártam.
A megszokott kiskifli-nagy kifliben aludtunk el Flórával, a kezem a pocakján, hogy még így utolsó este érezzem ahogy Zénó, a kisfiam rúg. Álomba sírtuk magunkat.
Másnap reggel a kórházban kezdtünk, követtük a protokollt: Még egy utolsó ultrahang, még egy utolsó genetikai tanácsadás, ahol kimondják, hogy a fiunknál a súlyos betegsége miatt indokolt a terhességmegszakítás. Az utolsó ultrahang megerősítette az előző napi feltételezést, miszerint az agyi fejlődésére is hatással lehet a betegsége: Mindkét oldalon agykamra tágulata volt. A genetikai tanácsadás gyorsan ment, a doktor úr empatikusan, de tényszerűen megadta az engedélyt a terhességmegszakításra.
Zénó már 23 hetes volt, ilyen korban már olyan méretű egy baba, hogy meg kell szülni. Flórára tehát szülés várt, de nem az a boldog végkimenetelű, amit annyira vár az ember. A kórházban mindenki nagyon kedves volt, Flóra kapott egy szobát, amiről tudták, hogy másnapra kiürül, és nekem is megengedték, hogy kicsit tovább maradjak. Tisztáztuk a forgatókönyvet az orvosokkal és az ápolókkal. Még este elkezdték mesterségesen tágítani a méhszájat és másnap reggel bekötöttek Flórának egy infúziót, ami beindította a szülést.
“Ez nem egy boldog szülés lesz.” – Mondta nekem az egyébként nagyon kedves szülésznő nagyon óvatosan arra a kijelentésemre, hogy én bent akarok lenni. “Elég egy embert traumatizálni a családban.” – mondta egy szülész orvos.
De nem tágítottam. “Én a jóban, rosszbanra esküdtem. Nem csak a szép pillanatokon akarok osztozni.” – mondtam. Elszánt voltam. Arra gondoltam, hogy hogyan tudnám megérteni Flóra fájdalmát, ha nekem ez az egész csak egy elmesélt dolog lesz? Hogyan tudok ott lenni neki, mint társ a későbbiekben, ha nem érzi, hogy ott voltam neki akkor is amikor a legrosszabb volt.
Az éjszakát külön töltöttük, Flóra a kórházban, én otthon. Rettenetes volt, alig tudtam elaludni. Másnap reggel amint tudtam bementem hozzá és nem tágítottam az ágya mellől. Ahogy az infúzió csepegett, idővel úgy erősödtek Flóra fájásai.
A fájdalomcsillapítók egy ponton túl már nem hatottak. Még soha nem láttam embert ilyen fájdalmakat megélni. Csak a derék masszázs enyhített valamicskét, amit teljes erőmből csináltam, úgy egy órán keresztül. Az az utolsó egy, másfél óra egy örökkévalóság volt.
Megint csak ott ültem és azt éreztem, bárcsak én feküdhetnék ott, hogy legalább a fizikai fájdalomtól megkíméljem Flórát. Persze erre nem volt lehetőség.
Már esteledett, amikor beindult a szülés (hivatalosan vetélés, hiszen a 24.hét előtt történt), ott voltam végig, fogtam Flóra kezét, néha a fejét, és próbáltam szavakkal átsegíteni ezen a szörnyűségen, pont úgy, mint ahogy terveztem, hogy majd a nagybetűs szülésen is teszem. Csak az öröm nem volt ott.
Zénó megszületett, de nem a mi világunkra. Szeretek úgy gondolni rá, hogy ő egyből a szebb világra került, ahol minden sokkal jobb, ahol minden sokkal könnyebb.
Miután a kisfiunk megszületett és egyben el is távozott a mi síkunkról, Flórát elvitték rutin műtétre, hogy befejezzék, amit be kellett.
Én közben a családot hívtam. Akivel tudtam, beszéltem.
“Túl vagyunk rajta, Flóra nagyon erős volt” – mondtam mindenkinek.
Nagyon büszke voltam rá, embertelen dolgot vitt végig a legnagyobb méltósággal és erővel.
Amikor Flórát visszahozták, akkor ütött be: már csak ketten vagyunk. Sajtburgert rendeltem neki, megvártuk, míg az altatás kiment, hogy ehessen, aztán elbúcsúztam Flórától.
Az estét megint külön töltöttük, Flóra a kórházban. Én otthon. Hangosan beszéltem még Zénóhoz. Megköszöntem neki, hogy boldoggá tett, amíg tehette, és elköszöntem, de csak a fizikai valójától. Elbúcsúztam, de csak a földi testétől. Mert míg élek, Ő már mindig részem lesz, mindig velem lesz. Pont ezért mái napig úgy érzem, hogy ez nem is búcsú igazán, vagy ha az akkor egy örök búcsú, amíg élek, amíg élünk.
Kisfiunk, Szabó Zénó emlékére, aki 2023 Január 13-án született meg egy másik, a miénknél szebb és könnyebb világba
