Menü
Menü
Sevcsik M. Anna vagyok, a mozgalom elindítója. Aki ismer, tudja, hogy mindig nagy családra vágytam. Belül éreztem, hogy hiába a népes baráti kör, a felfelé ívelő karrier: boldog házasságban, sok gyerekkel, állatokkal, természetközelben érzem igazán otthon magam.
Ez meg is adatott nekem. A férjem igazi társam a legnehezebb pillanatokban is, négy gyönyörű gyereket nevelünk. Megható látni, hogy a kamaszodó lányaim milyen féltő gondoskodással és szeretettel veszik körül a cseperedő fiúkat, a viszonylag nagy korkülönbség szinte elmosódik a hatalmas játékok hevében.
A legkisebb fiam még alig volt néhány hónapos, amikor megfogalmazódott bennünk a gondolat, hogy szívesen vállalnánk egy ötödik babát. Szerencsére nem kellett sokat várnunk, hamar pozitív lett a terhességi teszt.
Egy korábbi vetélésem miatt a nagy öröm mellett némi aggodalom is vegyült a várakozás első heteibe. Sokáig úgy tűnt, minden rendben van, a 12. heti genetikai ultrahangon is minden értéket rendben találtak. A pici már mozgolódott, mi is lassan fellélegeztünk.
Nem sokkal ezután azonban hideg zuhanyként ért a hír, hogy az ultrahanggal egy időben levett vér nem hozott jó eredményt, 1 a 374-hez az esélye, hogy a babánk Edwards-szindrómás.
Két módszert is javasoltak, amellyel 99 százalékban meg lehet mondani, hogy valóban beteg-e a pici. Mi még ekkor sem estünk kétségbe, bíztunk benne, hogy nem mi leszünk a 374 esetből az az egy. Sajnos mi voltunk.
Kétségbeeséssel teli rémület fogott el. Egyrészt nem értettem, hogy miért történik ez velünk, másrészt fogalmam sem volt róla, hogy mi tévő legyek. Addigra már tisztában voltam azzal, hogy a kórral diagnosztizált babák fele már méhen belül életét veszti, és ugyancsak 50% esély van arra, hogy ha meg is születik, egy hétnél tovább nem marad életben. Vannak olyanok, akik a serdülőkort is megérik, de komoly fejlődési és egészségügyi problémákkal küzdenek.
Életem legnehezebb döntését kellett meghoznom, melyben a férjem mindvégig mellettem állt. Gondolnom kellett a pici jövőjére, a nagyobb gyerekeim életére. Kérdések és kételyek tucatjai cikáztak a fejemben. Végül úgy határoztunk, hogy elengedjük. Egy anyának sem kívánom ezt az érzést.
Üresség és fájdalom, amit éreztem. És egyben feltámadt bennem a tenni akarás. A pokoli nagy űr ellenére is szerencsésnek éreztem magunkat. Hiszen ha nem megyünk el arra a bizonyos 12. heti vérvizsgálatra, amely egyébként nem kötelező eleme a szűrésnek, akkor ki sem derül, hogy a mi látszólag szépen cseperedő babánk milyen beteg.
A mi történetünkről egy weboldalon, itt írtam először. Azóta számtalan anyuka osztotta meg velem a történetét, melyekből kiderült, hogy mennyire gyerekcipőben jár a tájékoztatás a genetikai vizsgálatok lehetőségeiről és szükségességéről. Hiszem, hogy közösen sokat tehetünk azért, hogy a kismamák értesüljenek a szűrésekről és fontosnak tartom, hogy megvalósuljon ezek állami szintű támogatása.
Köszönöm, hogy csatlakozol a kampányunkhoz!
Copyright © 2018 BABAGENETIKA Minden jog fenntartva.
A weboldalt készítette és üzemelteti: PIXMEUP ©