A mozgalom elindítója beszél magáról, a motivációiról:

Az én történetem

Anna2Sevcsik M. Anna vagyok, a mozgalom elindítója. Aki ismer, tudja, hogy mindig nagy családra vágytam. Belül éreztem, hogy hiába a népes baráti kör, a felfelé ívelő karrier: boldog házasságban, sok gyerekkel, állatokkal, természetközelben érzem igazán otthon magam.

Ez meg is adatott nekem. A férjem igazi társam a legnehezebb pillanatokban is, négy gyönyörű gyereket nevelünk. Megható látni, hogy a kamaszodó lányaim milyen féltő gondoskodással és szeretettel veszik körül a cseperedő fiúkat, a viszonylag nagy korkülönbség szinte elmosódik a hatalmas játékok hevében.

Ötödik baba?

A legkisebb fiam még alig volt néhány hónapos, amikor megfogalmazódott bennünk a gondolat, hogy szívesen vállalnánk egy ötödik babát. Szerencsére nem kellett sokat várnunk, hamar pozitív lett a terhességi teszt.

Egy korábbi vetélésem miatt a nagy öröm mellett némi aggodalom is vegyült a várakozás első heteibe. Sokáig úgy tűnt, minden rendben van, a 12. heti genetikai ultrahangon is minden értéket rendben találtak. A pici már mozgolódott, mi is lassan fellélegeztünk.

Nem sokkal ezután azonban hideg zuhanyként ért a hír, hogy az ultrahanggal egy időben levett vér nem hozott jó eredményt, 1 a 374-hez az esélye, hogy a babánk Edwards-szindrómás.

Két módszert is javasoltak, amellyel 99 százalékban meg lehet mondani, hogy valóban beteg-e a pici. Mi még ekkor sem estünk kétségbe, bíztunk benne, hogy nem mi leszünk a 374 esetből az az egy. Sajnos mi voltunk.

A döntés

Kétségbeeséssel teli rémület fogott el. Egyrészt nem értettem, hogy miért történik ez velünk, másrészt fogalmam sem volt róla, hogy mi tévő legyek. Addigra már tisztában voltam azzal, hogy a kórral diagnosztizált babák fele már méhen belül életét veszti, és ugyancsak 50% esély van arra, hogy ha meg is születik, egy hétnél tovább nem marad életben. Vannak olyanok, akik a serdülőkort is megérik, de komoly fejlődési és egészségügyi problémákkal küzdenek.

Életem legnehezebb döntését kellett meghoznom, melyben a férjem mindvégig mellettem állt. Gondolnom kellett a pici jövőjére, a nagyobb gyerekeim életére. Kérdések és kételyek tucatjai cikáztak a fejemben. Végül úgy határoztunk, hogy elengedjük. Egy anyának sem kívánom ezt az érzést.

Tennem kell valamit

Üresség és fájdalom, amit éreztem. És egyben feltámadt bennem a tenni akarás. A pokoli nagy űr ellenére is szerencsésnek éreztem magunkat. Hiszen ha nem megyünk el arra a bizonyos 12. heti vérvizsgálatra, amely egyébként nem kötelező eleme a szűrésnek, akkor ki sem derül, hogy a mi látszólag szépen cseperedő babánk milyen beteg.

A mi történetünkről egy weboldalon, itt írtam először. Azóta számtalan anyuka osztotta meg velem a történetét, melyekből kiderült, hogy mennyire gyerekcipőben jár a tájékoztatás a genetikai vizsgálatok lehetőségeiről és szükségességéről. Hiszem, hogy közösen sokat tehetünk azért, hogy a kismamák értesüljenek a szűrésekről és fontosnak tartom, hogy megvalósuljon ezek állami szintű támogatása.

Köszönöm, hogy csatlakozol a kampányunkhoz!